– Visszaemlékszik a kommunizmussal való első szembesülésére? Mikor érezte először, hogy egy zsarnoki rendszerben él?
– Ez egy hosszasabb folyamat volt, és valamikor a líceumi években tudatosodott bennem. A legkorábbi tragikus élményem az volt, hogy édesanyám már 6-7 éves koromban beállított a cukorsorba. Nagyon bosszantott, hogy a játszás helyett három-négy órán át ott kellett állnom a tömegben.

– Mindez Brassóban történt.
– Igen. Én Târgoviştén születtem, de édesapám katonatiszt volt, és Brassó megyébe küldték. Előbb Vledényben laktunk, aztán 6-7 éves koromban költöztünk be Brassóba. Mellesleg az Unirea Gimnázium egyik román–magyar vegyes osztályában érettségiztem.

Két osztálytársam neki is látott, hogy megtanítson magyarul, de csak annyira voltak eredményesek, hogy nagyvonalakban megértem a magyar beszédet. Azóta érzem, hogy ha a csúcsokon nem is tökéletes az egyetértés, lent a mélyben nem roszszak az együttélési tapasztalatok.

– Az egyetemet viszont Bukarestben végezte.
– A történelem szakon szereztem diplomát. Az egyetemi tanulmányaim kezdetétől afféle lázadóként tartottak számon a kollégáim és a tanáraim. A történelmet ugyanis afféle politikai szaknak tekintették, és természetesnek tartották, hogy a jó tanulókat felveszik a kommunista pártba. Nekem kiválóak voltak a tanulmányi eredményeim, de elutasítottam a párttagságot. Azt mondtam, nem lépek be, mert nem értek egyet a párt agrárpolitikájával. Ha ugyanis az agrárpolitika sikeres lenne, nem kellene hosszú sorokat kiállnom, hogy vihessek a szüleimnek Brassóba egy csomag vajat, egy nyáriszalámit. Azt sem mondanám, hogy kommunistaellenes voltam. El sem tudtam képzelni, hogy valaha is megbukik a kommunizmus.

– És származott az ellenkezéséből kellemetlensége?
– Nem is kevés. Többször bevittek a Szekuritátéra. Amúgy ezt a lázadó természetemet nem csak a tanáraim többsége, de édesapám sem értette. Ő mindig a párttagságot, a rendszer szabályaihoz való alkalmazkodást ajánlotta. Feszültté vált közöttünk a viszony. Végül meg is tagadta, hogy támogassa a tanulmányaimat. Így hát az utolsó három diákévem nyarai juhászkodással teltek, így próbáltam pénzt keresni. A Páring-hegységben terelgettem a nyájat. Meglehetősen keserves élet volt, de érdekes is, mert a társadalom legalsó rétegeit ismerhettem meg.

– De talán a nyáj terelése közben jól lehetett meditálni.
– Egyáltalán nem könnyű a pásztorkodás, mégis nosztalgiával gondolok vissza ezekre az időkre. Hajnali négykor kellett kelni, hogy ötkor elindulhassak a juhokkal a hegyre. 11 órakor már hat órát gyalogoltam, és valahol 1700–1800 méteres magasságban jártunk egy-egy legelőn.

– Hol érték az 1989-es változások?
– Minden nehézség ellenére jó eredményekkel zártam az egyetemet, így hát Brassótól 15 kilométerre, Szászvolkányba helyeztek ki történelemtanárnak. Szerettem a tanárkodást, kedveltem a gyermekeket, de ott is rámszállt a Szekuritáté. Megpróbálták visszavonatni a kinevezésemet, mondván, hogy nekem nincs mit tanítanom az iskolában. Mindig nagyon fel tudtam bosszantani őket, mert ismertem a törvényeket. Elmondtam, megköszönném, ha kirúgnának az állásomból, mert mentesítenének az ingázás terheitől.

A törvény szerint ugyanis a végzettségemnek megfelelő állást kell biztosítani számomra, ilyen pedig Brassóban csak a múzeumban vagy a könyvtárban létezik. Azt is hozzátettem, ha lehet, a múzeumba küldjenek. Káromkodtak, elzavartak, és meghagytak a tanári állásban. 1989. december 19-én egy szekuskülönítmény szállt ki a lakásomra, hogy letartóztasson. Kulccsal nyitották ki az ajtót, de nem voltam otthon. A szemközti szomszéd húzott be a lakásába, amikor hazaértem. Nem mertem már otthon maradni. Több napon keresztül egy építőtelepen húztam meg magam.

– Félt?
– Persze, hogy féltem. Mint kiderült, nem is egészen alaptalanul. 1990-ben egyszer három alak támadt rám az utcán, és félholtra vertek. Ez otthon újabb heves szóváltást eredményezett apámmal, aki azt mondta, soha nem fogok megszabadulni az üldözőimtől. Ez a szóváltás mély nyomot hagyott bennem, mert apám másnap este infarktusban meghalt.

– Volt bűntudata a halála miatt?
– Máig is van. Mintha most is az motiválna, hogy megmutassam neki: a vitáinkban nekem volt igazam, én képviseltem a jó utat. Ezt igazolják a kutatásaim, amelyek kimutatták a kommunizmus kriminális jellegét.

– Hogy kanyarodott a pályája a kommunizmus kutatása felé?
– Újságírással kezdtem. 1993–97 között a Szabad Európa Rádió tudósítójaként dolgoztam. Aztán hazatértem Brassóba, ahol megalapítottam a Transilvania Expres lapot, de 1999-ben Bukarestbe hívtak, ahol elvállaltam Emil Constantinescu elnök tanácsadói tisztségét. A Năstase-kormányzás idején munkanélkülivé váltam, és majdnem letartóztattak, az elhíresült Armageddon-ügy miatt, amikor az Adrian Năstasét terhelő jelentés került nyilvánosságra. Aztán az elmúlt kormányzás idején megalakult a kommunizmus bűntetteit kutató intézet. Megtisztelő volt, hogy engem választottak az elnöki tisztségbe.

– Különbözött a romániai kommunizmus a többi kelet-európai államban kialakult kommunizmustól?
– Különbözött, mert itt soha nem volt megreformálva. Olyan rendszer alakult ki, amelyik képtelen volt a megújulásra, a jóindulat legkisebb jelét sem mutatta a nép felé. Magyarországon az 1956-os forradalom után nem lehetett úgy folytatni, mint azelőtt. Nálunk azonban az 1967–71-es, nagyon rövid időszakot leszámítva a rezsim sztálinista jellegű volt.

– Hogy áll ma Romániában a kommunizmus elítélése?
– Azt mondhatnám, viszonylag jól. Traian Băsescu államfő 2006-ban a parlament előtti jelentésben ítélte el a kommunizmus bűneit. Az archívumok megnyíltak, több olyan intézmény működik, amely a múltat kutatja.

– De megoldja a múlttal való szembenézés problémáját az, hogy léteznek intézmények, hogy jelentésben ítélték el a kommunizmust?
– Magam is érzem azt az elégedetlenséget, amely a kérdésben van. Nekem sem tetszik, hogy az elkövetett bűntettek miatt egyetlen szekuritátés tiszt sem került a rácsok mögé. Lehet, hogy Lengyelországban mentek egy kicsit jobban a dolgok, mert ott a kommunista múltat kutató intézet mellett egy ügyészség is működik, amelyik a büntetőjog terén próbálja hasznosítani a történészek által előásott dokumentumokat. Mi ettől messze állunk. Az általam vezetett intézet eddig több mint 500 esetet vitt az ügyészség elé, de ezek közül egyet sem vizsgáltak ki. Az ügyészek nem vonják kétségbe a bűntettek elkövetését, de azt mondják, ezek annyira régen történtek, hogy ezek miatt ma már nem lehet elítélni az elkövetőket. Nekem meggyőződésem, hogy ezek a gyilkosságok az emberiesség ellen elkövetett bűnöknek minősülnek, amelyek nemzetközi egyezmények értelmében soha nem évülnek el.

– Húsz év telt el a romániai rendszerváltás óta. A Szekuritáté egykori tisztjei ma sok esetben köztiszteletben álló üzletemberek, esetleg százaknak, ezreknek adnak munkát. A mai ember már-már nem gyilkosként azonosítja őket, nem a sötét múlt jut eszébe róluk. Nem késett el az igazságszolgáltatás?
– Romániában a kommunizmus nem tűnt el. Csupán privatizálták azt. Nincsen ugyan meg a szekusoknak, a pártaktivistáknak az erejük, hogy rendelkezzenek fölöttünk, de rendelkeznek a pénz erejével. Nem találkoztam még olyan Szekuritáté-tiszttel, pártaktivistával, akinek gondot okozna a gázszámla kifizetése. A pénz viszont nem boldogít, a boldogsághoz a beteljesülés tudata kell. Én pedig mindent megteszek azért, hogy ez ne adassék meg nekik. Mindent megteszek azért, hogy akik a legkegyetlenebb bűntetteket követték el, a bíróság előtt feleljenek a tetteikért. Meggyőződésem, lehetséges a Büntető Törvénykönyv olyan irányú módosítása, hogy felelősségre lehessen vonni őket.

– A törekvései viszont erős érdekeket sértenek. Veszélyes ma Romániában a kommunista bűntetteket kutatni, a bűnösök felelősségre vonását kérni?
– Hát, nem veszélytelen. Többször kaptam már halálos fenyegetést. Azt követően, hogy a gyermekem elrablásával fenyegettek, a családot Németországba költöztettem, nem könnyű hát az életem. Több mint kétezer kilométert kell utaznom, hogy találkozhassam velük. De nem adom fel. Nem akarok elmenni Romániából, és nem hagyom magam addig, míg nem látom az első szekustisztet a börtönben.