Prioritások?

Magyarul a kontinuitásról

Az oktatás terén valóban fontos, hogy a földrajzot és a történelmet is magyarul tanulják a gyermekeink, de engem személy szerint nem tesz boldoggá az, hogy teszem azt, a dáko-román kontinuitás elméletét ezután nem románul, hanem magyarul tanítják. Ennél sokkal de sokkal fontosabb lenne az, hogy bontsák el a központosítást, legyen vége annak, hogy mindenről Bukarestben döntenek, s a tanfelügyelőség meg az iskolák igazgatósága elsősorban a központi utasítások végrehajtását kell ellássa.

Bőségesen elég, ha országosan meg van határozva az, hogy mit kell tudjon egy tanuló akkor, amikor első osztályba megy, mit ötödik és nyolcadik osztály végén, s mit akkor, ha le akar érettségizni. Ami ezen túl van, azt bízzák a helyi közösségekre. Nem olyan kamudecentralizációra gondolok tehát, mint amit a kórházak esetében végrehajtottak, hogy ugyan átadták azokat az önkormányzatoknak, de a „szakmai felügyelet” leple alatt továbbra is mindenbe beleszól a minisztérium, kezdve azzal, hogy egy kórház hány ággyal és milyen osztályokkal működhet, s bezárva azzal, hogy honnan és milyen gyógyszereket, segédanyagokat stb. kell megvásárolni.

Az állam vegye azt a pénzt, amit a törvény értelmében az oktatásra kell költeni, s ossza vissza az egyes településeknek (még jobb lenne, ha eleve helyben hagyná, de az még reménytelenebb). S hogy ez az összeg minél nagyobb legyen, a minisztériumi bürokraták 90 százalékát, valamint a tanfelügyelőségek teljes személyzetét tegye lapátra, mert csak a papírokat tologatják. Bízza rá a településekre, hogy hány és milyen iskolát akarnak működtetni, milyen osztálylétszámokkal, és hogy milyen tanárok milyen tanterv alapján, s milyen tankönyvekből tanítják a gyermekeket.

Ez tényleges oktatási autonómia lenne, ahol nem szólna bele az állam abba se, hogy milyen nyelven beszél az igazgató a tanárokkal, levelezik egyik iskola a másikkal, avagy milyen nyelvű értesítőt kap kézbe tanév végén a gyermek. Ha ezek lennének a most vitatott oktatási törvény tervezetében, akkor jogos lenne azt mondani, hogy ez prioritás, fontos, hogy még az ősz folyamán elfogadja a parlament, hogy legyen több mint fél év arra, hogy a következő tanévet előkészítsék. No de köztudott, hogy távolról sem ez a téma, egy olyan tanügyi törvényt támogat a kormány, s annak tagjaként az RMDSZ, amiről a szakmai szervezetek (ideértve a magyar pedagógusszövetséget is) lesújtó véleményt mondtak. Akkor meg minek erőltetni?

Háromból egyet?

A fejlesztési régiók átszervezéséről szóló törvénytervezettel sem jobb a helyzet. Egyrészt köztudott, hogy nemcsak a fejlesztési régiókkal van gond, az ország adminisztratív felosztásán is változtatni kell, mert a mostani megyerendszer nem jó. Mind a közigazgatási, mind a fejlesztési régiók esetében alapkövetelmény az, hogy olyan települések kerüljenek egy egységbe, amelyek között valami hagyományos kapcsolat létezik.

Másrészt minden szempontból értelmetlen és kivitelezhetetlen az, hogy egy adott közigazgatási egység (például egy megye) egyik fele egyik, a másik fele meg egy másik fejlesztési régióhoz tartozzon. Ha pedig elfogadjuk ezt, akkor teljesen logikus, hogy az 1968-ban mesterségesen kialakított megyéket bárhogy próbáljuk csoportosítani, nem tudunk életképes, jó fejlesztési régiókat kialakítani. Márpedig az RMDSZ által készített tervezet – sajnos – pont ezt akarja. Holott az eddigiekből bárki levonhatja azt a következtetést, hogy az lenne a követendő út, hogy a közigazgatási átszervezést és az új fejlesztési régiók kijelölését egyszerre ejtsék meg. Ez más szóval azt jelenti, hogy az lenne a kívánatos, ha a megyék helyett létrehoznának egyrészt kisebb közigazgatási egységeket, majd ezek csoportosításával régiókat, s ezek egyszerre lennének közigazgatási egységek és fejlesztési régiók.

Más szempontból megközelítve a kérdést, az RMDSZ tervezetének az a nagy hibája, hogy pont a szubszidiaritás elvét, illetve az autonóm gondolkodást mellőzték azok, akik elkészítették. Merőben elhibázott az a szemlélet, hogy valaki egy asztal mellett ülve megrajzolja az egyes régiók határait. Jobb helyeken alapelv az, hogy a régiókat nem kijelölik, hanem elfogadják.

Ez nem játék a szavakkal, hanem egy igen fontos elvi kérdés: a nagyobb közigazgatási egységek a kisebbek szabad társulásával jönnek létre, a központi hatalom csak tudomásul veszi, elfogadja ezeket. Nem a fővárosban mondják meg például azt, hogy Magyarbékás Neamţhoz vagy Gyergyóhoz tartozik, hanem a helyiek szabad akaratukból döntenek ebben a kérdésben, a parlament dolga csak annyi, hogy az így kialakuló régiók határait szentesítő törvényt minden vita nélkül elfogadja. Ez persze egy sokkal körülményesebb, nehézkesebb, minden bizonnyal vitákat és ellentéteket szülő folyamat, a sikerre viteléhez több idő s rengeteg türelem meg empátia kell. Ennek ellenére mindezt vállalnia kell annak, aki jó és tartós megoldásra törekszik.

Az RMDSZ-monopólium megerősítése

A legrosszabb a helyzet a kisebbségi törvény esetében, ugyanis annak kezdeményezője az RMDSZ, látszólag a hazai kisebbségek érdekeit védi, elfogadása esetén azonban igen rossz helyzetbe kerülnének pont a védeni óhajtott kisebbségek. Ráadásul még szó sem érhetné a román politikum háza elejét, hisz a törvénytervezetet egy kisebbségi szervezet készítette, ha a román politikusok azt netán elfogadják, akkor még dicséretet is érdemelnek, mert engednek a kisebbségek óhajának. Mindeközben aki követi a közélet eseményeit, az tudja, hogy a tervezetet éles és jogos kritika érte elkészültekor az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, a Magyar Polgári Párt, illetve a Székely Nemzeti Tanács részéről.

Az akkor kiadott közös állásfoglalás leszögezi, hogy a kisebbségi gondokra csak látszatmegoldást kínál (nem döntési, csak véleményezési jog fontos kérdésekben, az anyagi eszközök az állam kezében maradnak stb.), miközben monopolhelyzetbe betonozná azokat a kisebbségi szervezeteket, amelyek tagjai a Nemzeti Kisebbségek Tanácsának.

A három szervezet határozott kérése az volt, hogy az RMDSZ vonja vissza a kezdeményezését, s kezdődjön meg egy közvita a magyar közösségen belül a témáról. Markó Béláék azonban erről hallani sem akartak és akarnak, továbbra is az eredeti, rossz változatot erőltetik. Persze nem véletlenül, mert esetleges elfogadása komoly presztízsnyereséget jelentene számukra, nem beszélve a tisztségekben meg anyagiakban mérhető haszonról. Más szóval: ha annyit nem is hozna a konyhára, hogy a következő választásokon ismét bejuttassa őket a parlamentbe, legalább megteremtené a „visszavonulás” pozícióit, illetve anyagi biztonságot jelentene számukra.

A feladatok valósak, de a javasolt megoldások tévesek

Összegezve elmondható, hogy a felsorolt három terület mindegyike  valóban fontos a hazai magyar közösségnek, abban tehát igazuk van az RMDSZ vezetőinek, hogy foglalkozni kell velük. A gond – s nem is kevés – a javasolt megoldásokkal van. Mindhárom esetben megfigyelhető két lényeges dolog. Egyik a kettős beszéd. Ha valaki figyelemmel kíséri a miniszterelnök-helyettes sajtóbeli megszólalásait, azt fogja tapasztalni, hogy egyféleképpen indokolja ezeket a prioritásokat a magyar, s másféleképpen a román sajtóban.

Bizonyos mértékig teheti is ezt, mert az újságírók többsége ma nem veszi a fáradságot, hogy alaposabban utánajárjon egy témának, így van esély arra, hogy a turpisság ne derüljön ki.
A másik a felületesség. A tervezetek célja egyik esetben sem az, hogy valóban megoldást keressen a problémára. Ha netán el is fogadná a parlament ezeket a tervezeteket, hamar kiderülne, hogy jobb esetben annyit érnek, mint műlábnak a borogatás, rosszabb esetben meg, mint a tüdőgyulladásos betegnek a jeges fürdő.

Ha pedig az okokat vizsgáljuk, attól félek, nem áll messze az igazságtól, hogy az RMDSZ vezetői mintapéldányai azoknak a politikusoknak, akik miatt a szakma megbecsülése a nulla felé közelít. Manapság ebben az országban egyre több ember undorral fordul el, ha politikáról, illetve politikusokról van szó. Ennek oka pedig az, hogy az emberek azt látják, hogy a politikusok célja nem a közösség felemelése, nem a gondok megoldása, hanem kizárólag a saját jólétük biztosítása.

Félő, hogy ez esetben is a három tervezetet nem azért támogatja az RMDSZ, mert azok elfogadása megoldást jelentene a magyar közösség számára, hanem azért, hogy az emberek lássák, hogy értük küzdenek, s legközelebb is adják rájuk a szavazatukat. S ebbe – sajnos – jó nyugodtan belefér az is, hogy a héttérben megegyeznek a többi kormánypárttal, hogy azok kezdetben kézzel-lábbal ellenkezzenek, majd nagylelkűen egyezzenek bele egy kiherélt változat elfogadásába, csak azért, hogy a történetet mindkét fél tudja győzelemként felmutatni a saját szavazótáborának. S hogy közben mi lesz az oktatással vagy a fejlesztési régiókkal, az a politikusokat egyáltalán nem érdekli. Elvégre az oktatási miniszter sem az országban iskoláztatja a saját gyermekét.

Szerző: Árus Zsolt, a Magyar Polgári Párt Hargita megyei tanácsosa