„Pompás szavak” megigézettje

Mindnyájan tudjuk, hogy az egyes nemzeti kultúrákban, irodalmakban két, egymást kiegészítő folyamat működik: az egyik a folytonosság, a másik a szüntelen megújhodás záloga, éltetője. A korszerűség fokmérője tehát a múlt is, pontosabban: az a mód, ahogyan egy alkotó a nemzeti és egyetemes hagyományok értékeit átörökíti, azokat saját művészetének eleven részévé avatja.

Ady Endre ennek a koronként változó kölcsönhatásnak egyik magyar megvalósítója. Modernsége – akárcsak a Bartóké vagy a Kodályé – mélyen a hagyományokban gyökerező modernség. Költőnk jelképeit kölcsönözve: az új vizek tovatűnt századokból fakadnak, a „régmúlt virágok” titokzatos illata: a „magyar régmúlt üzenete”. Lírai költészetünk korszakos megújítója, a magyar múlt és az egyetemes kultúra örökségéből merítve teremtette meg a maga külön művészi világát, vált – költőelődjéhez, Petőfihez hasonlóan – korának lelkiismeretévé. Még akkor is így van ez, ha magyarság és európaiság harmóniája inkább csak vágyálomként, lehetőségként tárulkozik elénk életművében.

A költészetünk új állomását jelző Új versek élére helyezett költeménye nem szokványos bemutatkozás. A minden ósdit elsöpörni vágyó költő a Verecke híres útján érkező honfoglalók utódaként, Góg és Magóg fiaként áll elénk. S az ősiség jogán még az új ellen lázadó Vazul küzdelmeit is a magáénak érzi. Teszi ezt a jelen és múlt közötti szakadék kínzó megélésével és a költészetében soha meg nem szűnő teljességigénnyel. A másként szólás szándékával. Nem egyszer a valós világon túlmutató mitikus érték- és éntudattal, a mítoszok egyéni és közösségi sorsot öszekapcsoló erejével, „fenyegetettsége mitikus nagyságával” (Görömbei András).

Így lesz az új hitek költője „bús homlokú” elődök rokona: Ond vezér, Dózsa György és Csokonai Vitéz Mihály unokája, Esze Tamás komája, bújdosó kuruc, magyar jakobinus. Ezért temetkezik bele régi könyvekbe, ezért ékesíti költői nyelvét Károlyi Gáspár bibliájának veretes nyelvezetével. És ezért éleszti újra meg újra a magányra és mártíromságra kényszerültek szellemét: Ilosvai Selymes Pétert, Apáczai Csere Jánost, Szenci Molnár Albertet, Csokonait, Petőfit, Táncsics Mihályt, Wesselényi Miklóst, Vajda Jánost, Tolnai Lajost.

Ady tradícióértelmezését az is minősíti, ahogyan közvetlen elődeiről, a századvég új csapásokon elinduló írónemzedékéről: Mikszáthról, Reviczky Gyuláról, Komjáthy Jenőről, Thury Zoltánról, Petelei Istvánról vélekedik, ahogyan észreveszi a korán megszakadt életek új utakat jelző teljesítményeit. Nem kevésbé árulkodóan: Bánffy Miklós műve az egykori Erdély válságos korszakába elkalauzoló Kemény Zsigmond regényeire emlékezteti. Az sem véletlen, hogy zilahi diákként régi szavak gyűjtéséhez segítségét ajánlja fel kedvenc tanárának, a Szilágyság monográfiáját készítő Petri Mórnak. És valahányszor hazament szülőfalujába, teleszívta magát a paraszti élet képeivel, ízes szavaival.

Az egykori erdélyi Ady-vitákban a költő védelmére vállalkozó református püspök, Makkai Sándor kortársainak azt a költőt mutatja fel, akit nem az a múlt vonzott, amelyet a költészet „tündöklő glóriába vont”, hanem azt az alkotót, aki csak a saját örökségre alapozva tudta elképzelni a Mindenség birtokbavételét. Hogy Adyt parafrazáljam: aki számára a magyarság „szükség és érték az emberiséghez vezető úton”.

Úgy is mondhatnám: Ady a régmúltat hívja segítségül a jelennel perlekedve:

Árpáddal jött, magyarul élt,

S tán tépetten és nem hősön,

De tisztán adott át a Jelennek

Engem az én ősöm.

(A tavalyi cselédekhez)

A Nyugat indulásakor szenvedélyes szavakkal határolja el magát a hagyományokat semmibe vevő álmodernektől: „Se Balassánál, se Csokonainál, se Petőfinél újfélébbnek, modernebbnek nem tartom magam. Különben is régen tisztázott dolog, hogy

a modernek roppant szolid emberek:

a jövendő klasszikusai” – olvassuk az éles vitát kiváltó, A Duk-duk affér című vitacikkében.

Kitüntetett hely illeti meg Ady Csokonai-élményét. A „szép magyar sorsért” és Európáért „fanatizmussal és konoksággal” élő-haló költőelődjét már-már himnikus hangon kelti életre, többször is. Halálának századik évfordulóján ilyenképpen: „Ő volt tudniillik akkor a legeurópaibb ember ebben az országban [...] A dal első magyar zsenije” (Csokonai Vitéz Mihály). Hogy aztán pár év múlva az új magyar irodalom nevében idézze meg: „Mi fennen hirdettük már nyolc esztendő óta, hogy mi Balassáéktól, kurucéktól s Csokonaitól ösztönöztettünk” („A költői nyelv és Csokonai”). Versben kétszer éleszti a reményektől elhagyott, „ó s új” poétát. „Mindnyájunknak atyánknál atyábbja” – így az egyikben. A Nyugat hasábjain közölt, Békekötésre című Csokonai-vershez pedig ezt a megjegyzést fűzi: „Volna nekem írnivaló elég, de [...] gyönyörködjenek ezúttal a régi vatesben, Csokonai Vitéz Mihályban.”

A változást áhító műveivel egyszerre születnek meg a régi népi kesergők hangjára emlékeztető kuruc versei, és ebben az őskeresésben kerül ki tolla alól egyik leghitelesebb Petőfi-értelmezésünk: a „szenvedő szerelmé”-ről készült, mély érzelmi azonosulásról tanúskodó portréja. Magától Adytól tudjuk: Arany Jánoshoz is „megtért”. Másként vélekedett róla, mint ahogy Ady egyik-másik méltatója hiszi. Szigorú szavait inkább a Toldi költőjét lobogónak használó Arany-utánzóknak szánta. Úgy vélte, Arany „nevében, az ő birtokán évtizedekig majdnem csupa gaz termett a kisbérlők lelketlensége miatt.” Hitte, vallotta: „Ha majd Arany már nem lesz elég tápláló az élősdieknek, végre majd azoké is lehet, akiket eddig elkergettek tőle” (Strófák Buda haláláról). A következő évben megjelenő versciklusában Arany János már úgy tűnik fel mint a közelmúlt végső nagy lobbanása (Margita élni akar).

Az ingujjra vetkőző, szemhatárszűkítő provincializmussal – általában a század eleji konzervativizmussal – hadakozva sűrűn idézi meg Ady a hajdani Erdélyt mint olyan szellemi tájat, amely (a nagyváradi Holnap-antológia ünnepén mondta) „gyűjtőmedencéje volt minden európai kulturális sugárnak”. Ezért tart atyafiságot az Európátjárt erdélyi peregrinusokkal: az egyetemes szellemiség vándorló útkeresőivel.

Okkal tartotta szükségesnek Pomogáts Béla kimondani egyik Ady-ünnepségünkön: Ady Endre gondolkodását, költészetét, közírását nem lehet a költő Erdély-élménye nélkül megérteni.

Ennek bizonyosságáról felesleges itt nekem is szólni. Megelégszem néhány gondolatfoszlánnyal.

Mátyás király elképzelt íródeákjaként például Ady ilyen sorokat ró egy ismeretlen Korvin-kódex margójára: „Erdély látott elsőnek mélyen be Európába. [...] Shakespeare születésének esztendejében itt ír már drámát Karádi Pál. [...] Jeremiádok itt képviselik először a megfinomodott dallelket. A lantosoknak itt van vidám, szabad útjuk.[...] Itt terem az első aszszonyíró [...], az erdélyi Mikes Kelemen megmenti tisztaságát, becsületét a kemény, szegény, de szűz és erős magyar nyelvnek századokra. [...] A székely balladák vetekednek ez időből a skótokkal. [...] Itt születik Wesselényi, Kölcsey [...], agitátora a civilizációnak, Kazinczy Ferenc”.

A Dózsának szobrot követelő, polémikus hangvételű írásában ez olvasható: „Károli Gáspár a maga bibliafordításával olyan nagyot mívelt, hogy megmérni se lehet.”

Azt is illő lenne észrevenni, hogy az Ady nemzedékét ugyan nem értő, de annak idején az újért (Petőfiért és Aranyért) hadakozó Gyulai Pálnak ajánlja egyik történelmi távlatú költeményét:

Sorsunkat hordta, nem csupán a kardot:

S a sorsvivők el nem mehetnek.

Hol álom-pipák ős füstje kavargott,

Szívig és csontig vinni kell a harcot.

(Harcos Gyulai Pál)

A „harcos kisúr”-at búcsúztató sorairól is meg szokás feledkezni. Gyulairól írott nekrológjában olvasom: „Gyulai Pál, ha meg lehetne fejteni az emberek gondolkodását, azokkal tartana, akik véresül komolyan és becsületesen szolgálják az irodalmat. [...] Erdélyiségének voltáról, törvényéről, erejéről, szívósságáról, missziójáról már majdnem babonásan különöseket és szépeket hiszek. S e babonát tovább szőve vigasztalom magam az ő ravatalánál: ha meghalt, bizonyosan azért tette, mert már egy kicsit rendbe jövendőknek látta a dolgokat.”

Nem az esztétikai elveihez görcsösen ragaszkodó tudóst, hanem az irodalmi megújhodásért küzdő, kíméletlen kritikust mutatta fel kortársainak. Jelképesen szólva: nem a „bálványimádót”, hanem a „reformátort”.

Természetesen, Ady örökségőrzése a magyar nyelv- és vershagyomány ébrentartását, azok művészi felhasználását is jelentette. Valóságos megigézettje az elmúlt korok (ahogy ő mondta) „gyönyörű és pompás” szavainak, bőven és eredeti módon él a régi magyar költészet ritmus- és rímformáival is.

Már a Vér és arany című kötetében mint „ósdi prédikátor” adja tudtunkra ezt a kötődést:

Pedig a szó nekem ópium,

Pogány titkokat szívhatok belőle

S új részegség vagy új gondolat

Nekem nem új: régiek temetője.

(Egy csúf rontás)

Olyannyira félti a „dalos titkokkal” teli nyelvet, hogy a nyelvünk pallérozásában fordulatot hozó nyelvújítási mozgalom túlzásait szigorú szavakkal illeti. Egyik alkalommal ilyenképpen: „Az ideákra szavakat, öltözetet kellett húzni, azonban a nyelv, a gazdag, buja, különös és szép nyelv lent lakott” (Van-e magyar nyelvünk?). Ezért tartja sürgetőnek a rossz magyarságú szavak helyett „a szép eldobott nyelv darabkáit előkeresni a patvarból”. Ha nem lett volna Balassink, Gyöngyösink, Zrínyink, Mikesünk, Baróti Szabó Dávidunk, Vörösmartynk, Csokonaink – panaszkodik egy másik cikkében – „akkor lehetne ezt a szegény magyar nyelvet kísérleti nyúlnak ... tekinteni”.

Ez a művészi szemlélet avatja egyedivé Ady modernségének nyelvi eszköztárát: a régi magyarságból, a falusi-népi nyelvből, a tájszavakból, a vallásos nyelvből ihletődött szókincsét, szimbólumait, szokatlan szótársításait, „szabályt sértő” mondatszerkesztését.

Érdemes lenne jobban odafigyelni arra is, hogy miként változik ennek a nyelvi hagyománynak a beépülése Ady költészetébe, miként módosul jelentése, szerepe a lírai élmény változásával.

Műveiben se szeri, se száma az ilyen, az ódonság varázsát érzékeltető soroknak: „Búsulásnak ő haragját / Velem mindig kínlatta a Minden”; „Tervek fogytán, hitek apadtán”; Szerelmetes szomorúság”; „Mikor mindenek vesznek, tűnnek”; „Őrzők: vigyázzatok a strázsán”.

A „pompás” szavak, régies hangulatot keltő archaizmusok át- meg átszövik Ady egész költészetét. Kodály Zoltán úgy véli: nyelvét „a régi magyarság nyelvéből alakította ki”, Reményik Sándor szerint „Felszabadította és feltámasztotta halottaiból a mának megfelelő költői nyelvet”.

Bőven merít Ady a régi magyar költészet műfajaiból (krónikás énekekből, vallásos fohászokból), versformáiból. Néha olyanképpen, hogy maga a forma, a nyelvi megjelenítés válik a versvilág fő hordozójává. Nemcsak a jövevény (időmértékes) verseléssel él sokféleképpen, igen változatos módon használja fel a hangsúlyos magyaros (ütemes) verselést is. S ami talán még különlegesebb: utánozhatatlanul illeszti egymáshoz, ötvözi (gyakran egy strófán belül) a kétfajta versidomot. (Főleg a már Vajda Jánosnál sűrűn előforduló jambust a hangsúlyra épülő ritmussal.)

Íme a jól ismert Ady-vers egyetlen strófája:

Tőled hallja a zsoltárokat

E koldus, zűrös, bús világ

S az életbe belehazudunk

Egy kis harmóniát.

(A Gare de l’Est-en)

Mint ahogy rendhagyónak mondható a magyar költészet egyik legrégibb formájának, a zeneiséget is fokozó dalformának a jelenléte, annak továbbfejlesztése Ady lírájában.

Mindez a formabontás annyira eredetien (és követhetetlenül) valósul meg Ady költészetében, hogy majd csak Nagy László lírájában érhető tetten a különböző verselési formák ilyen sokféle, újrateremtett jelenléte.

Természetesen: Ady Endrének ez a sokszálú kötődése történelmi, irodalmi hagyományainkhoz nem a régmúlt öncélú feltámasztása, nem is csak puszta poétikai eszköz. A nemzeti múlt „visszahódítása”, a művészi korszerűség nélkülözhetetlen forrása, lehetősége is.

Hagyomány és modernség olyanképpen lelnek egymásra Ady életművében, mint a szorongás és a dacos szembesülés, a Naptalan Kelet igézete és a Nyugat vonzása, a Halál rokonsága és a sosem szunnyadó életimádat.

Kozma Dezső

A szerző irodalomtörténész, egyetemi tanár