Pityu megismerkedik Vele

Néha-néha felnevetett, őszülő szakálla mögül fehéren villantak elő fogai. Napszemüveget viselt, az újság lapjai mögött ide-oda forgatta fejét; hogy merre nézett éppen, azt nem lehetett tudni.

Nyilvánvalóvá vált azonban, hogy a napszemüveg is, az újság is csak afféle álca a szemlélődésre: előfordult ugyanis, hogy ugyanazt a lapszámot tartotta kezében délelőtt, délután, sőt másnap is. Amikor viszont valóban olvasott, levette napszemüvegét, és olvasószemüvegen keresztül böngészte a lapot. Pityunak az is feltűnt, hogy főként a politikai híreket olvassa rendkívül figyelmesen a szakállas úriember. Utána pedig derűs arccal bámulta az utcán járó-kelő embereket, gyakran odaköszönt, lekezelt egy-egy ismerőssel. Mindig ő köszönt hamarabb, mindig ő kérdezte előbb, hogy vagy, mi újság, másképp?

Szégyenlősen mosolygott, amikor őt kérdezték, kitárta karjait, mintegy sugallva, hogy nem volt más választásom, avagy ilyen az élet, most már mit lehet tenni? Majd azonnal elkezdett kérdezősködni, látványosan örvendezett, amikor megtudta, hogy beszélgetőpartnerének gyerekei jól vannak, az iskola jól megy, a szülők is megvannak, csak ne dolgoznának annyit. Mit csináljunk, dolgozni kell, minket már így neveltek – vágta közbe ilyenkor, ismét széttárva karjait, hogy tudniillik ez már csak ilyen, magyar ember belehal, ha nem dolgozhat. Naponta többször is megismétlődött ez a jelenet, csak a beszélgetőtársak váltakoztak, a szakállas úriember pedig estefelé oly fáradt arccal köszönt el a kedvesen mosolygó pincérlányoktól, mint aki egész nap bonyolult többismeretlenes egyenleteket oldott meg.

Aztán a meccsen találkoztak. A szakállas úriember a lelátó közepe táján ült, közvetlenül a szurkolóhad mellett. Nyakában piros-fehér sál lógott, melyet időnként kézbe vett és meglobogtatott. Láthatólag tanácstalanul nézte, mi is történik a pályán, kissé megkésve kapcsolódott be a tapsba, kissé későn háborodott fel, amikor azok a fránya bírók ellenünk fújtak. Lassan-lassan azonban belejött, és igazi szurkolóként viselkedett: a góloknál felugrált a székről, néha egy-egy hang is kijött a torkán, hogy hajrá vagy hujj, legfőképpen azonban a sállal szeretett manőverezni: ide-oda forgatta, meglobogtatta, egyik kezéből a másikba tette, amikor a nyakán volt, megigazította. Szünetben pedig tökmagozott, élénken figyelte, mi történik körülötte, valahányszor ismerős arcot látott, köszönt, majd megkérdezte: megnyerjük-e?

Aztán pedig újabb kérdések következtek: hogy van a család, a gyerekek, az asszony merre van, miért nem jött ki a meccsre, micsoda hangulat, hát a szülők, csak ne dolgoznának annyit. Majd kitárta karjait, a sálhoz kapott, mintha minden gondra csakis ez jelentené a megoldást. No, hujjhujjhajrá, zárta a beszélgetést, visszaült helyére, elégedetten nézett körül, mintha arra volna kíváncsi, hányan figyelték, amint ő oly barátságosan elbeszélgetett az emberekkel. Aztán a templomban futottak össze ismét. Az első sorban ült, az ima után kíváncsian forgatta fejét, mintha arról akarna meggyőződni, látják-e, hogy ott van, hogy összekulcsolt kézzel fohászkodott. A szertartás után pedig nem sietett, ünnepélyes arccal köszöntötte ismerőseit, halkan, mélyen a szemükbe nézve kérdezte tőlük, hogy vannak, hát a család, a gyerekek, a szülők?

Lassú, méltóságteljes kézmozdulattal tette be a pénzt a perselybe, és még zavarba is jött, amikor az a fránya bankó kicsúszott kezéből, a földre esett, így mindenki láthatta, nem csupán szívvel és lélekkel, de bizony anyagiakkal is támogatja ő az anyaszentegyházat.

Aztán látta még Pityu a kiállításmegnyitón, amint hátratett kézzel csodálta a festményeket, a színházban, amint felállva, lelkesen tapsol az előadás végén, a moziban, amint hosszan hahotázik, a koncerten átszellemült arccal, semmibe révedő szemekkel, látta őt a zöldségpiacon, amint teli szatyrot cipel, alkudozik az árusokkal, tapogatja a káposztát. És mikor már annyira furdalta a kíváncsiság, hogy eldöntötte, legközelebb valamilyen ürüggyel odamegy hozzá, és bemutatkozik, akkor ismét meglátta. Nem őt, hanem az arcképét. A villanyoszlopokra, hirdetőtáblákra ragasztott plakátokról nézett vissza rá. Ő volt a jelölt.