Pityu megbünteti virágait

Liberálisnak vallotta magát – amit ő mindig az engedékenységgel hozott összefüggésbe –, ezért azonnal hozzátette: már ha éppen úgy adódik. Mert azért sokszor azt is meg kell nézni, mennyi pénze van az embernek, hogy hobbijának hódolhasson, a családot, a barátokat sem lehet csak úgy elhanyagolni. Mennyi, de mennyi melegséget, támogatást, biztatást nyújtanak a hozzánk közel állók, készségesen segítségünkre sietnek, valahányszor szükségünk van erre, hiába, no, mégiscsak a család a társadalom alapja – magyarázta, hozzátéve, hogy azért az élet alapvető kérdéseiben mégiscsak konzervatív. Barátai hatalmas örömére szociáldemokrata hitvallásának kifejtésére rendszerint nem került sor, pedig Pityu, ha néha mégis alkalma adódott, meggyőző hangon tudta ecsetelni a szegények és gazdagok közötti szakadék fölöttébb ártalmas voltát, majd, mintegy mellékesen, arról kezdett el mesélni, hogy ő maga is bizony jóval nagyobb fizetést érdemelne. A szociáldemokrácia ugyanis valahogy mindig a béremelés szinonimája volt Pityu számára.

Alig várta a tavaszt, hogy végre kedvére virágozhasson. Így nevezte azt a foglalkozást, amit kertészkedésnek a legnagyobb jóindulattal sem lehetett nevezni, de legalább virággal, cseréppel, földdel és vízzel kellett foglalkozni. Kapitalista szemléletétől azonban hobbija űzése közben sem tudott teljes mértékben elszakadni, valahogy mindig úgy virágozott, hogy kevés munkával szeretett minél látványosabb eredményeket elérni. Nem kimondottan szeretett például elmenni cserepeket és földet vásárolni, a virágültetésben azt kifogásolta, hogy földes lesz a keze, ezért folyton kezet kell mosnia. A virágok öntözését már szerette – tiszta kézzel lehetett elvégezni –, néha azonban teljesen kiment a fejéből. Gyakran tudatosan nem locsolta meg őket, a túlöntözés veszélyére hivatkozva, máskor azzal kísérletezett, meddig bírják a növények víz nélkül.

Kedvenc foglalkozása az volt, hogy reggeli kávéja mellett beszélgetett virágaival. Csak akkor lesznek szépek, ha az ember társalog velük – magyarázta, és komolyan is vette, amit mondott. Tapasztalt pedagógus módjára beszélt növényeivel, némelyiket megdicsérte, hogy lám-lám, milyen szép vagy, csak így tovább, ontsad a színes virágokat, másokat megdorgált, hogy ejnye-bejnye mit lustálkodsz, nőni is kell, nemcsak inni a vizet. Néha-néha atyai gondoskodással fordult egy-egy láthatóan nem túl szép virágjához: mi a baj, kicsikém, mi bánt, meséld csak el, nyugodtan. A válaszokat értelmezni is tudta: ja, hogy nem kaptál elég vizet, tessék, adok én, amennyi beléd fér, csak szóljál. Néma gyereknek az anyja sem érti a szavát – zárta rendszerint a pszichológiai tanácsadást.

Nincs is hobbi verseny nélkül – vallotta Pityu, ezért aztán eldöntötte, sokkal szebb virágokat nevel majd, mint szomszédasszonya. Elszántan látott hozzá: nem sajnálta a pénzt, földet, cserepet, virágot vásárolt, büszkén ültette el őket, locsolta, és várta az eredményt. Nyílt versenybe nem mert bocsátkozni, a gyanú elkerülése végett, ezért egy tulipánt szomszédasszonyának ajándékozott. Úgyis szebbek lesznek az enyéim – gondolta valahányszor locsolta virágait. A tulipánok azonban a rendszeres öntözés ellenére csak nem akartak virágozni. Egyik reggel szomszédasszonya boldogan hívta át: nézd csak, milyen szépen nyílik a tulipán, amit te adtál. Pityu nagyokat nyelt, kényszeredetten mosolygott. Alighogy hazaért, elkezdődött a fejmosás. Szemtelen, lusta társaság, hálátlan kölykei, hát erre neveltelek én titeket? Ezért gondoztalak, éjt nappallá téve? Ezért locsoltalak, hogy így lemaradjatok? Hogy szégyent hozzatok a fejemre? Pityu nagyon haragos volt, a virágok irultak-pirultak. Tudjátok mit? Két hét szobafogság – mondta szigorúan, jókedve pedig azonnal viszszatért. Fő, hogy az ember következetes legyen a nevelésben. Néha bizony büntetni is kell, ez számomra elvi kérdés – magyarázta Pityu, valahányszor virágairól kérdezték.