Pityu a disznó füléről áradozik a rendőröknek

Értékválság, barátaim, a legsúlyosabb értékválság, amit az õsidõktõl fogva megtapasztalt az emberiség. Ezek csak eufemizmusok, hogy globalizáció, kapitalizmus, piacgazdaság, posztmodern kor. Valójában ezeket a fogalmakat használják a zûrzavar, a kapzsiság, a fejvesztés, az õrültség helyett. Én mondom ezt néktek, aki megtapasztalta már, hogy lehet békésen is élni, csöndesen, pénz és rohanás és fejfájás és õrület nélkül. Vannak, kedves barátaim, olyan kis zugai ennek a világnak, ahol még otthon van az ember a természetben. Ahol még számítanak olyan értékek, mint a vendégszeretet, az õszinteség, a barátság. Igaz, hogy egyre kevesebb ilyen hely van – tette hozzá. Mióta Banánisztánban járt, világlátott embernek tartotta magát, és annyira részletesen beszélt olyan országokról, mint Peru, Chile, Kanada vagy Izland, hogy bárki elhitte volna, hogy legalább néhány évig ott élt, ha nem ismeri Pityut.

Mert látjátok, ma itt ülünk, ennél az asztalnál, megrendeljük a disznósültet, megesszük, majd, mint aki jól végezte dolgát, mindenki hazamegy. De hol van itt a személyes a kapcsolat? Kérdem én, mit tudtok ti arról a disznóról, amelyiknek combját eszitek? Vajon láttátok-e azt sírni, moslékot enni, szaladgálni, visítani? Tudjátok-e, mi volt a kedvenc étele? Láttátok-e, amint napról napra nagyobb lett, örvendeztetek-e, hogy milyen szépen fejlõdik, ha így megy ez tovább, anynyi kolbász lesz, hogy nyárig is kitart?

Pityu olyan lendülettel magyarázott, hogy csakhamar mindenkinek lelkiismeret-furdalása lett, amiért nem kötött személyes ismeretséget a sertéssel. Így csakhamar be is fejezték az étkezést, Pityunak pedig alkalma adódott végeérhetetlen történeteket mesélni a régi szép idõk disznóvágásairól, a vidéki emberek nyíltszívûségérõl, egy romlatlan világról, amelyet még nem tettek tönkre a civilizáció vívmányai, rétrõl, hóról, szánkóról és borról.

A bor nem véletlenül jutott eszébe: nosztalgiázás közben ugyanis egymás után rendelt újabb üveg italokat, így nemsokára nótázni kezdett. Hogyaszongya Hajmási Pééé-ter, Pityu elvárta, hogy a társaság többi része is csatlakozzon az énekléshez, ha már a disznót megették. Így mulat a magyar ember – mondta, s mivel ez ellen már nem volt apelláta, hamarosan többen is rázendítettek.

A baj ott kezdõdött, amikor a Csárdáskirálynõt nem sikerült a kisvendéglõ falain belül befejezni, és Pityu vezényletével a társaság az utcán is folytatta a nótázást. Egészen addig, amíg két járõrözõ rendõrrel találkoztak, akik bizony még az õ érvei elõtt sem hajoltak meg, és eltökélten kísérték be a társaság tagjait az õrsre. Pityuból elõbb a törvénytisztelõ polgár bújt elõ, és fennhangon követelte, hogy azt a két fickót is be kell kísérni, akik az egyik tömbház mellett vizeltek, mivel az is legalább akkora törvénysértés, mint az éneklés. Nem beszélve arról, hogy ez utóbbi azért mûvészi szempontból mégiscsak elõbb áll.

Aztán hirtelen mélymagyarrá ment alá: barátai kétségbeesett tiltakozása ellenére hosszan magyarázta a rendõröknek, hogy etnikai alapú diszkrimináció történt, amikor bevitték õket az õrsre. Biztos vagyok benne, hogy azért sértette fülüket az éneklés, mert magyarul daloltunk. Bezzeg ha a Deºteaptã-te românét fújtuk volna, még egy üveg bort is kapunk, ugye? Pityunak végül egy cigarettával fogták be a száját a rendõrök, ezt követõen egészen barátságos hangot ütött meg.

Ismét a vidék, a disznóvágások jutottak eszébe, és a rendõröknek kezdte fejtegetni ezen megromlott, kapzsi, rohanó világ kibírhatatlanságát. A rendõrök igen kevéssé mutatkoztak nyitottnak a mélyebb filozófiai és társadalomelméleti fejtegetések iránt, a disznóvágás azonban hozzáférhetõ témának bizonyult. Az egyik, Moldvából származó egyenruhás férfi hosszasan magyarázta Pityunak, mi a jó kocsonya titka, majd arra kérdezett rá, hogyan is készítik Erdélyben

a disznófõsajtot. Pityut láthatóan meglepte a kérdés, zavartan kért még egy cigarettát, majd minden átmenet nélkül a disznó fülérõl kezdett mesélni. Hogy az mennyire finom! Ropogós, micsoda ízek, fenséges – arcán igazi elragadtatás tükrözõdött. A fülrõl vallott nézeteit egyébként a rendõr is vallotta, a disznófõsajtról megfeledkezve, mosolyogva ismerte be, hogy annál bizony nincs is jobb falat a világon, végül átnyújtotta Pityunak a jegyzõkönyvet.

Pityu örömmel vette át, nyugodtan vette tudomásul a csendháborításért kirótt pénzbírságot, majd búcsúzott. Idegesen förmedt rá barátjára, aki a disznófõsajt elkészítésének módját hozta szóba.