Péter Hilda: „Nem mi irányítjuk a film sorsát”

– Amikor úgy döntött, hogy színésznő lesz, eleve filmszerepekben is gondolkodott? Tanulmányai során volt lehetősége megtapasztalni, mi a különbség a színpadi és a filmszínészet között. A színiiskolák mennyire fektetnek erre hangsúlyt?
– Szerintem valamilyen szinten minden színészt foglalkoztat a filmezés. A marosvásárhelyi egyetemre jött egy filmrendező szakos osztály Budapestről, és velük dolgoztunk egy-egy jelenet erejéig, de sajnos ez csak egy hétig tartott. A filmezés természetesen vonzott, voltam castingokon, de nem szeretem.

Nagyon béna vagyok ezekben a helyzetekben, és sosem tartottam magam fotogénnek, el sem tudtam képzelni, hogy jól mutatnék a vásznon. Volt is egy beszélgetésem magammal, hogy el kell fogadnom, engem nem fognak kiválasztani, mert láttam, hogy általában milyen arcokat keresnek.

Aztán Kolozsváron együtt dolgoztam egy fotóssal, Rudolf Istvánnal – nagyon izgalmas volt, úgy érzem, kölcsönösen inspiráltuk egymást. Olyan jók lettek a képek, hogy el is csodálkoztam: lehet, mégis fotogén vagyok. A Varga Katalin kapcsán is így volt: néztük vissza a felvételeket, és a többiek mondták, hogy ni, ott milyen jó az arcod, én meg meglepődve hallgattam, hogy akkor hát mégsem viszem csődbe a filmet.

– Az első filmezés után hogy látja, mi az, ami alapvetően különbözik a színpadi és a filmes alakításban, mi az, ami könnyebb vagy nehezebb egyikben vagy a másikban?
– Mivel semmi gyakorlatom nem volt a filmezésben, tartottam attól, hogy esetleg túljátszom valamelyik jelenetet. Ezekről a félelmekről aztán megfeledkeztem, mert olyan gyorsan történt minden, hogy nem volt erre idő. Nagyjából három hét volt a forgatás, és ezalatt nem jöttem rá, hogy is kell ezt csinálni, de ami alapvetően különbözik az az, hogy a színházban a hat hét próbaidő alatt van alkalmunk egy-egy szerep kapcsán kísérletezni, több utat is kipróbálni, a forgatáson meg egyből kellett dönteni. Voltak jelenetek, amelyeket próbák nélkül vettünk fel, gyakran improvizáltunk. Kevés tekercs is volt, ezért mindent csak kétszer-háromszor vehettünk fel.

– Most látott először belülről egy filmforgatást. Mi volt az, ami meglepte, amit másképp képzelt a filmkészítésről?
– Nagyon kíváncsi voltam, hogyan is zajlik egy forgatás. Azt hiszem, minden egyes pillanatáról elmondhatom: meglepetés volt. Ahogy elkezdődött a 17-18 napos munka, attól kezdve a stáb együtt élt. Nagyon tetszett, hogy ez alatt az idő alatt mindenkinek csak ez volt a dolga, és ez volt a legfontosabb. Együtt ettünk, együtt laktunk – a nap bármely szakaszában, ha valakinek valami a fejébe ötlött, akkor azt azonnal megbeszéltük. Nem váltak szét a feladatok, mindenki mindent csinált: Bordos Anikóval, a film asszisztensével például együtt tartottuk számon, mikor melyik ruhában vagyok, és éppen mennyire van lebomolva a hajam. Vele beszéltem meg minden bizonytalanságomat a felvételek előtt és után.

Sokat dolgoztunk a szövegen Prezsmer Boglárkával, a forgatás alatt pedig az egész stábbal – folyton kérdezgettem a többieket, hogy szerintük ez hogy hangzana jobban. Peter Strickland pedig amellett, hogy rendezett, pénzügyeket intézett, Páll Zsolt szervezett és játszott – nagy nyugalommal töltött el a jelenléte, úgy éreztem, ha ő ott van, akkor minden rendben lesz.

Akkoriban volt az a váltás az életemben, hogy Sepsiszentgyörgyről eljöttem Kolozsvárra. Ezen elég sokat rágódtam még azután is, hogy meghoztam a döntést. Többnyire azon, hogy akkor ez azt jelentené, hogy nem tartok ki amellett, ahova letettem a voksomat? Meghatározó volt számomra az az öt év Sepsiszentgyörgyön, sok embert megszerettem.

Az utolsó forgatási napokon részt vettek a román kollégák is a szentgyörgyi színháztól, kérdezték, jól hallották-e, hogy megyek Kolozsvárra, és akkor döbbentem meg, hogy amióta forgatunk, erről teljesen megfeledkeztem.

– Sepsiszentgyörgyön változatos szerepeket kapott, és a szakma ott is figyelemmel kísérte a munkáját. Miért váltott mégis, és mi szólt Kolozsvár mellett?
– Általában kerülöm azokat az interjúkat, ahol erről faggatnak, mert ez a történet sokkal összetettebb, mintsem két-három mondatos válasszal a végére lehetne járni. Bármit mondanék, csak részigazságok lennének. De nem érzem, hogy nekem erről a sajtóban beszélnem kellene. Ha újrakezdeném, ugyanígy csinálnám, vagyis öt évig Szentgyörgyön játszanék, utána meg elmennék Kolozsvárra. Nagyon fontos és mély iskolát kaptam Bocsárdi Lacitól és a kollégáktól. Szerettem, ahogy ott szent volt a színház, és ezt közösen éltük meg. Kolozsváron ez valahogy egyénileg, külön-külön történik, az előadásokon és a próbákon mégis közös. A szentgyörgyi színházat szerettem. A kolozsvári felkavar és inspirál. De ebbe most ne menjünk bele.

– Említette, hogy voltak nézeteltérések a rendezővel. Az alakítás kapcsán másképp képzeltek egy-egy jelenetet, vagy miből adódtak ezek?
– Inkább a szöveggel küzdöttünk sokat, mert Peter nem tudott magyarul, így nem is érezhette, mi bajunk a szöveggel. Az angolul írt forgatókönyvet ugyanis először „budapesti magyarra” fordították le, és nehéz volt átdolgozni a „mi magyarunkba”, sok mindent ki kellett belőle dobni, és át kellett írni. A falusi ember eleve szűkszavúbb, a székely meg még inkább, a forgatókönyvben pedig hosszú, színes mondatok voltak. Amúgy sem tudtam elképzelni, hogy itt forgatunk, és budapesti szlengben beszélünk.

A Peter-féle forgatókönyv mindannyiunkat magával ragadott, azt hiszem, mindenki beleszeretett egy picit, volt benne valami balladákra jellemző megfoghatatlan, sodró erő, de a dialógusok túlságosan irodalmiak, nehezen mondhatóak voltak. Vitáink inkább az időhiány meg a rohanás miatt voltak: többször előfordult, hogy nem volt idő elpróbálni a jeleneteket, beállt a kamera, beálltak a hanggal, és akkor „gyorsan vegyük fel, mert megy le a nap”.

Utólag viszont láttam, hogy amiket Peter elképzelt, működik. Mindkettőnkben volt bizonytalanság, mert ez volt az első ilyen jellegű munkánk, és jól akartuk csinálni. Szerintem a vitatkozás egészséges dolog volt, mert nem barátkozótáborban voltunk, hanem dolgoztunk.

– A filmben egy gyerekszereplő, Tankó Norbert a partnere. Korábban dolgozott már együtt gyerekekkel?
– Különleges ez a történet az életemben. Egyrészt azelőtt még nem dolgoztam gyerekkel, Norbinak pedig velem ellentétben már volt tapasztalata a filmezésben, játszott Kamondi Dolinájában is. Ösztönösen nagyon jó volt. Forgatás előtt elmentem egyszer Szentegyházára, ahol lakik, hogy találkozzunk, akkor visszahúzódó volt, vagy inkább megilletődött, akárcsak én.

Nem erőltettem ezt a viszonyt, nem akartam lerohanni csak azért, mert egy filmben én fogom játszani az anyját. Aztán a forgatáson úgy alakult, hogy egymás mellé került a fekhelyünk, és esténként vele és más vállalkozó kedvűekkel sokat párnacsatáztunk. Valahogy ösztönösen alakult úgy, hogy barátok lettünk. Egy idő után már természetes volt, hogy összetartozunk. Még két nap volt a forgatásból, amikor belémnyilallt, hogy mindjárt vége, és többé nem fogunk naponta találkozni.

Utána hiába keresem meg, amikor otthon focizik az osztálytársaival, már nem lesz ugyanaz. A forgatás után még jó ideig, nemcsak ő, hanem a többiek is nagyon hiányoztak. Norbival Kolozsváron találkoztunk újra, amikor a Varga Katalint levetítették a TIFF-en, de akkor a fiúcska helyett már egy kamasz állt előttem.

– Kiválasztani a ruhákat, fotósok, sajtótájékoztatók, bevonulás a vörös szőnyegen – ráadásul rögtön az első filmszerep után.
– Kicsit meg vagyok hatódva ettől, de már a forgatás alatt is nagyon sok különös dologgal találkoztam: például azzal, hogy a forgatást épp az én tömbházam mellett kezdtük, abban a boltban, ahol akkoriban nap mint nap vásároltam. Besenyőn pedig a forgatáshoz kibéreltek egy házat, és egyszer csak Mátray Laci szól, hogy menjek át a másik szobába, nézzem meg, mi van a falon.

Ott volt egy régi barátnőm képe, és kiderült, hogy épp az ő nyaralójukban vagyunk. Véletlenek és csodák kísérték végig az egész forgatást, sok reménytelennek tűnő helyzet hirtelen magától megoldódott. Ha Peter ezt racionálisan átgondolja, hozzá sem fog. Innen nézve nem olyan meglepő, hogy Berlinbe is eljutott a Varga Katalin, hiszen már a forgatás alatt megéreztem, hogy nem mi irányítjuk a film sorsát.