2010. augusztus 13., 11:212010. augusztus 13., 11:21
Aggályaim legtöbbje abból fakad, hogy Demeter Szilárd lefutja a tinédzser sulikorszak kötelező és fakultatív köreit: van itt beiratkozás az iskolába (angyalú), ismerkedés, csajozás (lüdércnyomás), sulizenekar, csajozás (lüdérc...), diáktanács (Béla), pia, megint csajozás (l...), végül bankett (bankett) és olykor szerelem, ami még ebben a könyvben sem feltétlenül csupán lüdércnyomás.
A kisregényben nincs leadva semmiféle David Copperfield-es marhaság, csak a beiratkozástól a búcsúig terjedő, nagyjából az időrend által lekövethető, de máskülönben egymással csak laza összefüggésben lévő huszonkét fejezet, melyekből kirajzolódnak Kistarisznya és társai hormonos diákéletének különböző aspektusai.
A mű nyelvezete, stílusa, mondatszerkesztése fineszes, fiatalosan ötletes és hányaveti, sőt olykor bravúros, de mégis, miután letettem, feltettem a kérdést: minek? Demeter Szilárdnak minden bizonnyal jól megalapozott válasza van erre, én azonban már egy kicsit öregnek, ebből fakadóan időfukarnak érzem magam ahhoz, hogy a mezőny teljesítette tucatnyi körre pazaroljam a drágát. Vagyis úgy jártam, mint szerzőnk, aki egy interjúban így fogalmazott: „Persze, van olyan is, hogy belenézek és félreteszem, hogy ott egye a fene, én ezzel nem töltöm a drága időt. És be kell vallanom, a kortárs irodalomban elég sok ilyenbe beleszaladok.”
A kötet még csecsemőkorát éli, de ott, ahol én a művel kapcsolatos reakciókkal találkoztam, máris polémiát keltett szabados nyelvezete. A képet árnyalni kell, mert nem úgy van az, hogy Demeter Szilárd leírja a szaftosakat, és azzal kész a könyv, ámbátor az tény, hogy alkalomadtán becsúsznak ilyen kifejezések, hogy … (itt most csúnya szavak következnek), de aztán allegorikus megnevezések és egyéb nyelvi lelemények következnek. Pontosabban, a Lüdércnyomásban összetalálkozik a cenzúrázatlan és az igényeskedő magyar. Ez lehetne kiemelkedő stíluserénye is a könyvnek, ha azok a csúnya szavak hatásosak is lennének, továbbá, ha sikerült volna egységes szöveget megkomponálni a jelzett kettősségre építve.
Egyrészt nem az a kérdés, hogy szépirodalomban használható-e csúnya kifejezés, hanem az, hogy kifejt-e művészi hatást egy-egy csöcs vagy pöcs. Szerintem ebben a könyvben nem.
Ma már ugyebár semmi nem számít önmagában véve rútnak, ezáltal eleve kerülendőnek, viszont az nem mindegy, hogy az író az elemeket saját belső szükségszerűségüket kitapintva illeszti be művébe, vagy csak úgy belerakja, mert emígy az eredmény olcsó villantás, polgárpukkasztás, legrosszabb esetben fantáziátlan szótöltelékelés lesz. Régen a prüdéria, a lelket nyomorító cenzúrfinomkodások korszakában a polgárpukkasztás rendkívül erős művészi kifejezési eszköz volt, de ma, amikor már a csapból is vér és sperma folyik, egy művésznek erőst el kell gondolkoznia azon, hogy mivégre könyvében a sok... (itt most csúnya szavak következnek). A szöveggel való maszatolás életre-halálra kioltja a művészet szabadságáról szóló lózungot. Mert a művészet lehet, hogy szabad, de a művész nem. És minél nagyobb, annál kevésbé.
Másrészt Demeter Szilárd csúnya szavai a Lüdércnyomásban felidézik a mai magyar diákság szóhasználatát, csakhogy a naturalizmus és a polgárpukkasztás kora lejárt, így a mai fiatalok kifejezéskészletét felhasználó, de a többi nyelvi elemmel nem kompatibilis nyelvezetet nem értékeli feltétlenül szépirodalomnak az olvasó. Különösen akkor nem, ha a sulit bezzeg Patinás Középfokú Angyalúnak, a kórust meg Mormon Hormon Férfidalárdának hívják. Ezek az elnevezések kétségtelen humoruk ellenére éles ellentétben állnak a gyakran cseppet sem kiművelt, ám nagyon is direkt, arcba mászó szóhasználattal, a kettő együtt pedig olyan erőltetett, jópofáskodó, trendire kész hatású, mint ez a recenzió. Mondok.
Ja, a szereplők elnevezései! Az még hagyján, hogy ebben a könyvben tilos bárkit a köznapian nyers Sanyi, Lajcsi vagy Erzsi névvel illetni, és hogy a főhős Kistarisznyának neveztetik, akit olyan nevűek vesznek körül, mint Roppant Hauer, Szőr Ekmont, Öreg Piszoj, Hűdenagy, Svájciegér, meg még a többi, akik mintha egy vázlatokban maradt Rejtő Jenő-regénykezdeményből keltek volna életre, de már a Zulukafferbihalbocs névről – amit csak copy paste-tel lehet kétszer egyformán leírni – némi meghányás-vetés után egy tinédzser tollforgató is lemondana első novellája megírásakor... Ilyen nevű hősökkel csak nagyon abszurd dolgokat szabad műveltetni (Rejtő után szabadon), míg a Lüdércnyomásban ezek a fantomok csajoznak, piálnak, diákújságoznak, sulizenélnek, magosra hánynak. Az előszóban Demeter Szilárd azt írja, hogy köszöni szépen Molnár Vilmosnak, hogy használhatja teremtményeinek a nevét, ami nekem úgy jött le, hogy Molnár Vilmos is írt egy könyvet, melynek hősei ugyanezek az erőltetettségek, de az is lehet, hogy nevezett szerző tanácsokkal látta el Demeter Szilárdot e téren. Engedek: lehet, hogy a feltételezett eredeti vagy ősmű nem ismerete miatt érzem azt, hogy névadásilag nem kielégítő az eredmény, mert bizonyos áthallásokat nem hallok meg, amelyek oldanák feszélyezettségemet.
Nem engedek: a rosszul megválasztott név szerencsétlen viselőjének hitelességét homályosítja el Demeter Szilárd, aki egy konkrétan meg nem határozott tér-idő szférájába akarja taszítani ezeket az egyébként nyilvánvalóan a saját diákéveiből megismert, és könyvében feltámasztott, nagyon is konkrét alakokat, csak éppen sem életrevaló, „elhiszem róluk, hogy léteznek” figurákat, sem puszta fikciót nem sikerült belőlük kihozni. Ezek a beszédes nevek viselőik helyett inkább az elhibázott eszközmegválasztásról beszélnek.
Nemcsak feltételezett, de konkrét áthallások is vannak a könyvben: itt-ott visszaköszönnek irodalmi nagyjaink szavai, kifejezései, és ez a posztmodern játszadozás üdítőleg hat a szövegstruktúrában. Vannak jó fejezetek is a Lüdércnyomásban: a zenekaralapításos rész például kifejezetten humorosra sikerült, és a kellemesebb pillanatok közé tartozik a Béla megalapításáról folytatott egyeztetés a Nagyhatalmú Direktor úrral. Találtam néhány kifejezetten sütnivalós dolgot is, mint például ezt a 44. oldalról: „A Mormon Hormon Férfidalárda megalapításával kezdetét vette a megalapítások sora. Nem is csoda ilyen várakozó állásponton lévő országban, amilyenné Tündérország korcsosult. A korlátlan lehetőségek korszakában, a mindent lehet és mindent szabad, mert nem tudjuk, mi a tilos égisze alatt mindenki alapított, összehozott. Elkezdett, összetrombitált, gányolt, kapart, deklarált, holnaptól így és így lesz, valahogy így kezdték működtetni a törvényhozást is, holnaptól kezdve. A holnap volt a ma, a szebb jövő a mintha jelen, a sok esetleges mát gyúrták talpuk alá múltnak.”
Ugye, hogy találó leírása ez a kommunizmusból éppenhogy kikóválygó Erdélynek? A könyvben van még néhány ütős, Tündérországunk jelenére vagy múltjára vonatkozó mondat, passzus, de ezek kilógnak a mű általános narratívájából, hogy egy, a szerző által igen kedvelt szót használjak. Tudniillik a fenti idézetben, és még néhány ehhez hasonlóban a közéleti szerepvállaló Demeter Szilárd köszön be, Tőkés László irodavezetője jelzi, hogy ő is itt van, ami viszont eltereli néhány pillanatra a figyelmet arról a kistarisznyásról, akinek gondjairól ebben a könyvben zömében szó esik. Kissé disszonáns, amikor az alapvetően csak a lüdércek nyomásával elfoglalt, minden mást ennek a célnak alárendelő kamasz, avagy a nevében szóló író nagyon is aktuális politikai, társadalmi elméncségeket szűr le.
A pozitív-negatív mérleget ez utóbbi irányba billenti a mű befejezése, ami nem kecsegtet sok jóval. A sztori a 128. oldalon véget ér azzal, hogy Kistarisznya elindul igaz szerelme után innen oda. Merthogy „Kistarisznyának csak most esett le, hogy Tündérország immár olyan ország, amelyben egyik helyről át lehet menni a másik helyre. Csak úgy, né, hogy fogja magát és megy.” Mi lesz itt? Folyt. köv.? Na, menjünk innen!
Demeter Szilárd saját bevallása szerint ezt a kisregényt – hosszabb elmélkedés után – mintegy két hét alatt írta meg az Adriai-tenger partján. Szerintem kevésnek bizonyult ez az idő. Lesz-e mersze, alkalma vagy ereje egyéb irányú elfoglaltságaitól elvonulni annyira, hogy a most felmutatottnál igényesebb művészethez szükséges többletenergiát kisajtolja magából? A csattanós választ azzal adná, ha következő köteteit letéve ilyeneket már nem tennék fel.
Szerző: Pap István
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Látogatottsági adatok