Pampákon, szaharákban

„Gyanítom: testvérem, Csiki László, / oly boldog most, mint egy vadászló / vadász pampákon,   szaharákban, / de tölténye nincs, és zavarában / leül pipázni / bölénnyel, orrszarvúval. / Tarsolya tele örömmel, búval...” – ilyenformán kezdődött egy derűsnek szánt költői levél, amelyet fent nevezett úrnak küldtem jó néhány évvel ezelőtt, miután Ő kissé nyugatabbra húzódott (menekült?) a világnak ebből a szegletéből, melyhez egész addigi életének örömei és bosszúságai, sikerei, szerelmei és fenyegetettségei fűzték – volna.

Elment „a harmadik fővárosba” is, ahogyan emlegette – Kolozsvár és Bukarest után – szerencsét próbálni, vagy inkább nyugalmat keresni, ráunva az ideiglenességre, és a valós vagy bizonnyal várható zaklatásokra, melyekkel csak annyit üzent neki is naponta a tébolyos rendszer: itt nyugodt alvásod nem lesz, amíg élsz. És nem is volt addig se: ám a költő nem arra szerződött – s főleg nem földi hatalmakkal! –, hogy az ujjai közé égett jelképes pennát mindenáron megpróbálja eldobni, baljós fenyegetésektől „józan észre térve”. Holott csak ezt várták volna el Tőle (is). Hogy aztán el lehessen tekinteni az állandóan villogó kérdésfeltevéstől: „Tulajdonképpen mi nem tetszik neked/nektek itt? Miért nem érted/értitek meg, hogy ennek így kell lenni? Honnan veszed/veszitek, hogy lehet más igazság is, mint az, amelyiket naponta világosan megüzennek neked/nektek? És egyáltalán: Mit akarsz/akartok?!”

A hatalom mindig pontos válaszokat, még inkább: egyértelmű és igenlő bólintásokat szeretne nyugtázni „alattvalói” részéről – csakhogy az igazi művészet, még ha nem is ellenálló, mindig többértelmű, s válaszai a szabadságról szólnak. S ettől ragyognak – mi mástól? – Csiki László versei, szépprózája, drámái, kényes esszéi is. Mindent írt, mert minden forrott Benne – s mert sok mindenhez értett, jó erdélyi alkotóhoz illőn. A mércét pedig igen magasra állította önmaga számára is, s így kiadói szerkesztőként szerzőbarátait sem kellett álszent módon kímélnie; mondhatnám, irgalmatlan volt válogatás nélkül mindenikünkkel, ha a minőségről volt szó – barátság ide, szerelem oda... Irgalmatlanul szeretett bennünket.

Folytatta hát a harmadik fővárosban ugyanazt, amit itt elkezdett, de hogy nyugodtabban-e, azt csak Ő tudta – mert nem volt fölösen tárulkozó alkat, még csak „kellően” s alkalomhoz illően érzelmes sem. Ha jól meggondolom, szívemet ma is melengető számolatlan és lassan ritkuló vodkás-boros-kibeszélős együttléteink idején egyszer ha láttam szeme sarkában valami engedetlen könnycseppet fényesedni, ám akkor élete fénykorában elhunyt fiának az emléke látogatott meg bennünket egy pillanatra.

És egyszer – jóval később – felfénylett valamely vallomásos írásában egy különös mondat, váratlanul és hihetetlenül. Egy végérvényes mondat attól az írótól, akitől fényévnyi távolságra hullámzottak a ránk akkoriban oly jellemző szülőföld-litániák, fogadkozások, vallomások.

Erdély – mintha a szívem kívül dobogna.

EZ AZ A MONDAT, melynek fényénél elkezdhetjük akár újra is értelmezni, amit Róla tudtunk, Tőle olvastunk-hallottunk – s ami Vele történt.

Erősödik a tüzelés – mondotta valamikori közös cimboránk.

Almát szedek a sóváradi kertben, Király Zoltántól érkezik a hír, a gyümölcsösben cikázik a villám, majd gyertya ég egy régi asztalon, melyet tőle örököltünk, s amelyik mellől Ő végérvényesen hiányozni kezd. Ahogy itt mondanák: Csiki Úr meg van halva.

Annyit tudunk asszonyommal a ránk szakadt világvégi csendben: a Gondviselés legeslegújabb övön aluli ütése ez.

A távozást, Uram, tudomásul veszem.

És amíg élek – nem fogadom el.

Király László

Csiki László író, költő, műfordító október 2-án hunyt el, életének 64. évében.

Október 21-én kísérték utolsó útjára a budapesti Új Köztemetőben.