Palya Bea: egy szál ének, egy szál lélek

A fentebbi kijelentéssel indul egy már nemzetközi szinten elismert világzenei művésznő albuma. Kedvesen, közvetlenül vázolja a mondandóját, mintha csak szemben ülne egy kávéházban. De nem ebben a tényben rejlik az igazi meglepetés, hanem abban, hogy az album pontosan ilyen szellemben folytatódik. Nem népzenei albumot vesz a kezébe az, aki megvásárolja Palya Bea új lemezét. Helyet kaptak rajta népdalok is, de mellettük új szerzemények is, zeneileg és szövegvilágban is bátor, újszerű melódiák, melyek mégis olyan húrokat pendítenek meg, amelyekről óhatatlanul eszembe jut, hogy talán valóban ott lakozik mindannyiunkban egy közös, tudat alatt megbújó világ, amely bármennyire is személyes, mégis mindenkiben hasonló. Egyébként mitől lesz természetes, magától értetődő és érezhető 2009-ben az egyszeri, népi kultúrában félművelt hallgatónak néhány csupasz népdal vagy inspiráció?

Nemcsak Bea csodás hangja miatt hallgattatja magát a lemez, hanem példátlanul is személyes hangvételének köszönhetően: az imént élőszóval is megszólított hallgatónak az a jóleső érzése támad, hogy nem egy stúdióban készült munkát hall, hanem egy szeretett és néha fájdalmasan őszinte barátnő intim vallomásait. Innen persze már csak egy lépés a dalokkal való teljes azonosulás. Méghozzá éppen azért, mert a címének megfelelően szinte semmi más nem került fel a lemezre, csak maga az énekhang, na meg némi ütőshangszer, csettintgetés, de csak mértékkel, továbbá utcazaj, kávéházi terefere, csevegés, nevetés, gyermekhangok. Mondjam? Az élet lett Bea kísérőzenekara.

A Lábam alatt hosszú utat például pontosan úgy hangzik, mintha az énekes egy játszótér kellős közepén vette volna föl. Milyen furcsa, nem? Hiszen legtöbbünknek már az is nehézséget okoz, hogy nagyobb tömeg előtt megszólaljunk, ha pedig énekelni támad kedvünk, azt legfeljebb a zuhany alatt tesszük, hogy lehetőleg még a család se hallja. Beának semmilyen gátlása nincs e tekintetben: dalol, néha értelmetlen, improvizációnak ható szótagokat, mintha csak úgy magának dúdolgatna. A lemez hallgatása közben többször fogott el az a kényelmetlen érzés, hogy hallgatózom, hiszen ki is akarna ilyen titkokat megosztani velem?

És itt nem is elsősorban a dalszövegekről van szó, hanem magáról az éneklés és a kontrollt vesztett, szabálytalan, játékos dallamkreálás szinte szakrális aktusáról. S ebben az alkotási folyamatban vesznek részt az emberi hang mellett a világ zajai – nem nehéz a lemez meghallgatása után az eddiginél sokkal zeneibbnek, ritmikusabbnak hallani például egy játszótér zsivaját, hogy a fenti példánál maradjunk.

Bár az Egyszálének nem konceptalbum, egészen nyilvánvaló, hogy nem véletlenszerű a dalok összeválogatása. Nem tudom, férfiember számára mennyit mond a női, asszonyi lét különböző stációinak dalba öntése, de gyanítom, hogy kis empátiával még a Szülésdal is bárki számára érthető. Nemcsak a dalt átszövő finom humor miatt, hanem megintcsak azzal a „megmondással”, amit Bea maga aposztrofál önismereti tréningként.

Valóban lelkigyakorlat-sorozatként is megállják a helyüket a felvételek. Olyan belső utazáson vezetnek végig, amelynek során a legmélyebb düh és a legemelkedettebb szárnyalás teljes skáláját átélheti bárki, aki kicsit is odafigyel. Ahol nincs kísérőzene, ott a csendnek is kulcsszerepe van. Ebben a beszélgetésben, ami egy pillanatra sem válik monológgá, nincsenek kínos hallgatások: Beának mindig van mondanivalója, akár egy sóhajjal, akár egy kuncogással, egy pillanatra sem engedi üresjáratba forogni a lemezt.

Gondolatainak, érzéseinek ritmusát nagyon könnyű szinte észrevétlenül felvenni. Meggyőződésem, hogy az a csoda, ami csak a zene sajátja, pontosan itt alakul ki: az előadó és a befogadó között. „(...) akik hallgatják a dalokat, érezzék a hangom és a lelkem minden rezdülését, és ezáltal érezzék a maguk lelkét is. Nem biztos, hogy ez a rezgés mindkét oldalon ugyanaz, de nekem már magáért a rezgésért megérte” – vallja Palya Bea. Tudod mit, Bea? Nem is az a lényeg, hogy ugyanaz-e, vagy sem. Hanem egyszerűen az, hogy létrejön, az a varázslat. Méghozzá a varázslathoz szükséges mindenféle abrakadabra, szemfényvesztés nélkül, csak csupaszon, egyszerűen és őszintén.

Palya Bea: Egyszálének. Sony BMG, 2009