Óvatos rekonstrukció

Mert érdekesek ugye aszakácskönyvek, a hidraulikus prések szerkezetéttaglaló mérnöki szakkönyvek, az Albatroszsorozat sárga borítós detektívregényei,a napóleoni hadjáratok történetei vagy azelsüllyedt Atlantisz papjainak mindennapjait boncolgatóírások. Érdekesek a gyereknevelés bozótosterületein utat nyíró orvosi tanácsadók,a különféle botanikai határozók, aszentek életét ecsetelő munkák, a freudipszichológia elfogultságáról írttanulmányok, az űrkutatás fejlődésénekkrónikái vagy a ritkán felbukkanósakkfeladvány-gyűjtemények. Ám az önéletrajzoka találomra felsorolható egyéb műfajokmindenikéből magukba olvasztanak valamit, hiszen egyszerrelátjuk a halandó gépezet mozgásba lendülőapró fogaskerekeit, érezzük a masinériaműködését meghatározó különféleanyagok kellemes vagy orrfacsaró illatát, halljuk asors és a történelem hatalmas tömbjeinekdübörgését, a szerelem hattyúszárnyánakészbontó suhogását – illetve tanúilehetünk annak, hogy ki milyen ízléssel válogata jóval-rosszal dúsan megrakott asztalról, amielé puszta kézzel odaültette az élet.Önéletrajzot olvasni kicsit a kukkolással isegyenértékű, ugyebár, hisz valakinek nemmeztelen bőrét, hanem lecsupaszított lelkivilágátpillantjuk meg akarva-akaratlanul egy-egy ilyen ön- vagykorboncolgató kötet lapjain, sőt ez legtöbb esetbenakkor is megtörténik, ha nagyra becsült szerzőnklegjobb tudomása szerint mindent elkövet annak érdekében,hogy lelkének rejtett rezdüléseibe az olvasótbe ne avassa. Sajnos vagy hála Istennek már nagyonhosszú ideje nem azt olvassuk a sűrűn teleírtlapokból, ami számunkra ott a szerző általolvasni adatik, hanem – amint a már említett kísérletis kimutatná – azt, amire az olvasás pillanatábanéppen kíváncsiak vagyunk.
Így most leginkább azderül majd ki, milyen képet alkottam én erről ahuszadik századdal egyidős, harminc esztendeje már azangyalokkal parolázó íróról,akinek 1947-ben angolul írt és megjelentetett és1967-ben végső formába öntött önéletírásátKolozsvár szülötte, Pap Vera Ágnestolmácsolja ékes magyar nyelven, az Európa kiadógondozásában tavaly közzétett, 330 oldalaskötetben. A cím: Szólj, emlékezet! VladimirNabokov visszaemlékezéseire elsősorban azértvoltam kíváncsi, mert örök életembennagy érdeklődést tápláltam azon szerzőkiránt, akik több nyelven is képesek voltakjelentős alkotást hagyni maguk után. Nos, Nabokov errekitűnő példa. A szentpétervári születésű,húszévesen előkelő családjával Berlinbeemigrált szerző orosz nyelvű verseivel indult irodalmipályáján, ezt követte húsz,Berlinben és Párizsban eltöltött, anyaginélkülözéssel és pezsdítőszellemi élettel fűszerezett esztendő gyümölcse:féltucat orosz nyelven írt regény, köztüka Meghívás kivégzésre, illetve azAjándék. 1940-ben, feleségével ésgyermekével együtt, a Champlain óceánjárófedélzetén Nabokov nemcsak a vén kontinenst,hanem az Amerikában kevésbé „praktikus”orosz nyelvet is maga mögött hagyja. Amint 1947-ben magamondja, el kellett búcsúznia az anyanyelv bűvöstükrétől, sötét bársonykendőjétől,frakklengető könynyedségétől, az asszociációktólés hagyományoktól, amelyek segítségévelaz örökkévalóság ostroma oly egyszerűdolognak tűnik – ám ezt a sorsfordulatot, bármilyenfájó hatású volt is, soha nem bántameg. 1955-ben angol nyelven megjelenik a Lolita, mely áhítattalvegyes botránkozást vált ki, ésolvasottsága folytán szerzőjét nemsokárafelszabadítja az emigráns lét anyagirabszolgaságából. Így tér visszaNabokov élete utolsó szakaszában nem aSzovjetunióba, hanem Svájcba, ahonnan 1977-ben szólítjael sakkfeladványai, lepkehálói, orosz–angol–francia szavai ésemlékei köréből a vég.
No de ez mind semmi amellett, ami aműfaj kuriózumának számító Szólj,emlékezet! áramában sodródik. Persze azíró életének Oroszországbantöltött első, majd’ negyedszázados szakaszátecsetelő remek kötetből történeti vonatkozásbanis sok minden kiderül, ám a fő cél tulajdonképpennem a konkrét események, hanem a személyiségfejlődését meghatározó érzések,képek, benyomások, emlékek nyomon követése.A főúri élet előkelő hátterébenkiderül például, hogy a magyar „Mit sütsz,kis szűcs?” vagy „Sárga bögre, görbe bögre”orosz megfelelőjének értelme: „A harangöntőklemészárolták a kiözönlőpézsmapatkányokat.” Megtudjuk, hogy a pillangóneve baszkul misericoletea, esetleg micheletea, hogy egy szívósorosz házitanító kikészítéselegföljebb három esztendőt igényel, hogy bizonyosemberek ugyanolyan szigorúan ragaszkodnak elveikhez, mint anyelvtani szabályokhoz. Nyomon követjük, ahogy alepkegyűjtésbe belebolondult, kilencéves orosz fiúangol és német szaklapok szigorú szerkesztőivellevelezget különféle, merőben új fajhoztartozónak ítélt példányokügyében, majd minekutána kiderül, hogy azillető példányt valaki már felfedezte, ésaz inkriminált lepke nem a Nabokov névre, hanem azemlített személy nevére hallgat, az emlékezőíró fülünkbe súgja, hogy néhányévtizeddel később, bosszúból, azirigyelt vetélytárs nevét egyik regényevak hősének adományozza majd. Íme a markánsprofilú szerző önarcképe: „Különféleklímákon és jelmezekben vadásztamlepkére: csinos kisfiúként térdnadrágban;hórihorgas kozmopolita száműzöttkéntflanelpantallóban és svájcisapkában;tömzsi, fedetlen fejű öregemberkéntrövidnadrágban.” Ámuló szemeink előttfeltárul a könyvtárszoba, ahol az impozánstermetű apa a kor egyik legjobb vívómesterétőlvesz leckét a kardforgatásban, ahol ugyanakkor kiválóanmegfér egymás mellett a bőrkötésű könyvekgarmadája, illetve a négy lábon állóvízszintes lapkáról alácsüngővadonatúj, bőrhuzatú angol bokszzsák.Betekintést nyerünk az orosz párbaj rejtelmeibe –mert az bizony könnyűvérű európai testvérénélsokkal szívdermesztőbb és komolyabb affér;megtapasztaljuk, milyen érzés 1910-ben kisfiúkéntfogorvosi székben szorongani, és felfedezzük, hogyOroszországban és a latin országokban a kiválófocikapus ugyanolyan rajongás tárgya, mint a torreádorvagy a sztárpilóta.
Ezek után cseppet semmegdöbbentő, hogy a lepkegyűjtés magányos, ámjelentős babérokkal kecsegtető szenvedélye mellettNabokov ugyanakkora áhítattal védte a hétmétereskaput, hogy ő szerkesztette az első orosz nyelvűkeresztrejtvényeket, hogy az álmatlanság óráibansakkfeladványok kiagyalásával foglalkozott, éshogy az író, aki egy kis üveggömbben tekeredőszínes spirálnak látta saját életét,ezzel a képpel búcsúzik a másodikvilágháborúba fulladt Európától:„észrevettem egy csöndes, tíz év körüli,sápadt, szenvtelen arcú kislányt (...)gyakorlott kézzel egy élő pillangót kötözöttegy zsinegre, és a gyönyörű, gyöngéncsapkodó, enyhén megrokkant rovart a manópórázonsétáltatta.” Ehhez kívánok mindenkinekkellemes olvasást, és ne feledjük: legalábbannyi Nabokov csatangol a Szólj, emlékezet! lapjain,mint ahányan e lapokat forgatni fogjuk.

László Noémi

Vladimir Nabokov: Szólj,emlékezet! Európa, Budapest, 2006. FordítottaPap Vera Ágnes.