– Maros megyei szülőfaluja a magyar jelenlét szempontjából kimondottan szórványvidék. Családja miként került oda?

– Szásznádason valamikor a szászok voltak többségben. Őseimnek birtoka volt a környéken, már a dédnagyapám is ott lakott, nagyapám járási főszolgabírói tisztséget töltött be. Az első világháború utáni földreformkor apámtól elvettek 150 hektárnyi földet, és csak 43 hektárja maradt. Mivel a birtok nem haladta meg az 50 hektárt, apámat nem deportálták, „csak” kuláknak minősült. Én 39 hónapot töltöttem munkaszolgálatban, a lupényi szénbányában kellett volna vájárkodnom, de mivel röplabdáztam, egy idő után a felszínen dolgoztam.

– Az egyetemre való bejutását megnehezítette a származása?

– Érettségi után próbáltam bejutni Kolozsváron a matematika szakra, de a származásom miatt nem felvételizhettem. A munkaszolgálat végén a geológia–földrajz kar titkárságán azt mondták: már nem számít a származás, csak a tudás. Így is volt, felvettek. Az első fél évben hidrológiát tanultam, majd átszervezés miatt tanulmányaimat a fizikai földrajz szakon folytattam. Első munkahelyem a kolozsvári bányavállalat volt, ahol a geológusok kutatómunkájának eredményeit kellett térképpé átalakítani.

– Később húsz éven át a Marosvásárhelyi Talajtani Agrokémiai Szolgálat munkatársa volt. Miért jött a kincses városból Vásárhelyre?

– Kolozsváron kezdtem ezt a munkát. Az országban négy területrendezési központ létezett, ezek keretében működött a talajtani szolgálat. Államvizsga-dolgozatomat talajtanból készítettem, tehát talajföldrajzossá váltam. Aztán a régi központok megszűntek, és tartományi szinten létesítettek területrendezési központokat, engem pedig Marosvásárhelyre irányítottak át.

– Húsz év után átigazolt a Gyümölcstermesztési Kísérleti Kutatóállomáshoz. Miért váltott?

– Hívtak az akkor létesült intézménybe, ott is talajjavítással foglalkoztam. Ellentmondásos időszak volt. A téesz vezetők hallgattak volna ránk, szakemberekre, de az volt a baj, hogy jöttek a felső utasítások, s azokat kötelező volt betartani, és nem mindig feleltek meg a helyi körülményeknek.

– Mit tart komoly eredménynek a rendszerváltás előtti korszakból?

– Főként talajtérképészettel foglalkoztam. Az volt a cél, hogy talajtani szempontból az egész országot felmérjük, pontosan leírjuk. Addig hiányos ismeretek voltak erről. Távlati program volt: a mennyiség és minőség leltározása, térképi megjelenítése, magyarázata. A felmérést feldolgoztuk, számítógépes átvitelre is alkalmas az anyag, csak kevés az olyan szakember, aki értelmezni tudja, mert megszűnt a szakképzés. Ma ennek alapján történik a talajértékelés, a bonitáció, eszerint állapítják meg a földek tulajdonképpeni értékét.

– Tehát, ha földterületet akarok vásárolni, bemegyek az intézetbe, és megtudom, milyen minőségű és mennyi az értéke?

– Pontosan, ma a mi akkori munkánk alapján bocsátják ki a bizonyítványt. A földeket öt minőségi kategóriába soroltuk be. A minőség függ például az éghajlati viszonyoktól, a kőzettől, a növényzettől, a víz közelségétől, jelenlététől. Speciális térképeket is készítettünk, például a gyümölcstelepítésekről, a pangó vizekről, az öntözési tervek előkészítéséhez is mi szolgáltattuk az információkat.

– Hogyan kezdett el tanítani?

– A Marosvásárhelyi Dimitrie Cantemir Ökológiai Egyetemen és a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen kezdtem, ma már viszont csak Nyárádszeredában és a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetemen oktatok. Az 1990-es években a Cantemir keretében beindult egy földrajz–történelem szak, és talajföldrajzot is kellett oktatni. Egyszer felhívott Bukarestből a Földrajzi Intézet egyik titkára, akit jól ismertem, s kérdezte: miért nem akarok tanítani a Cantemiren? A román tanárok nem akarták, hogy tanítsak, de aztán mégis 10 évig oktattam. Románul folyt a tanítás, de nagyon sok magyar diák iratkozott be az egyetemre. Kolozsvárra kéthetente utaztam fel, két-két napra.

– Mikorra nyúlnak vissza a nyárádszeredai kertészeti oktatás kezdetei?

– A kertészeti főiskola 1993-ban indult, azóta én vezetem. Kezdetben a Budapesti Kertészeti Egyetem, majd a Szent István Egyetem része volt, aztán a sorozatos magyarországi egyetemi átszervezések révén most a Corvinus Egyetemhez tartozik; a budapesti kertészettudományi kar kihelyezett tagozata vagyunk. Mi átvészeltük a különböző átszervezéseket, csak a nevünk változott. Valamennyi tantárgynak van az egyetem részéről egy budapesti felelős tanára, aki helyi konzulenssel dolgozik. A diákok a budapesti egyetem hallgatói, szerencsére a nyárádszeredai tagozat nem bír önálló jogi személyiséggel.

– Elismeri a román állam az okleveleket?

– Honosítja. Az ilyesmit úgy lehet könnyen elérni, hogy ismerni kell a román észjárást, s aszerint kell cselekedni. Kezdettől azon a véleményen voltam, hogy nem Marosvásárhelyen kell bejegyeztetni az intézetet, hogy ne figyeljen ránk a Vatra Românească. Nyárádszeredában már akkor létezett a Bocskai Alapítvány, amely amúgy is szervezett tanfolyamokat. A hallgatók tehát a budapesti egyetemhez tartoznak, s felkérték az alapítványt, tegye lehetővé, hogy szervezetten tudjanak készülni a vizsgákra. A honosítást is szépen elintéztem. Megtudtam, kik a honosító bizottság tagjai, az egyik a Bukaresti Agrártudományi Egyetem kertészeti karának a professzora volt, jól ismertük egymást. Elmondtam neki, mi a probléma, s ő azt válaszolta: semmi gond, működhetünk, személyem ugyanis garanciát jelent számára. Aztán elkértem a kolozsvári, temesvári, iaşi-i főiskolák tantervét, összevetettem a miénkkel, itt-ott különbségek voltak. A honosítóbizottságnak el kellett küldeni az eredeti tantervet, s annak a román fordítását is. Utóbbit én végeztem, és kissé a hazai tantervhez igazítottam, így aztán a honosítás simán ment.

– Költségtérítéses az oktatás? Hogy alakul a hallgatólétszám?

– Minden évben ötven-hatvan hallgatóval indulunk, de aztán lemorzsolódnak a diákok, és 20–25-en végeznek. A magyar államtól tanévenként kilencmillió forintot kapunk, ami nem fedezi a kiadásokat, a többit a diákok támogatásként fizetik be, a jelenlegi tanévben 450 lejt. Ennek fejében ingyenjegyzeteket, -könyveket kapnak, amelyeket viszszaadnak. Félévente egyszer Budapestre utazunk gyakorlatra. A hallgatók csak egyetlen alkalommal, elsőévesekként fizetnek útiköltséget, megtörtént ugyanis, hogy egyesek csak azért iratkoztak be a főiskolára, hogy ingyenesen Budapestre utazzanak. Az útiköltséget utána beszámítjuk a tandíjba. Nyárádszeredában hétvégén történik az oktatás, a távolabbról érkezők családoknál szállnak meg.

– Nyomon követik a végzősök sorsát?

– Mindenkiről kapunk információkat. A végzettek 9,7 százaléka elhagyta az országot, főleg Magyarországra települtek át, de sokan visszatértek közülük. Magyarországon megbecsülik az erdélyi kertészeket, éppen ezért a kitelepültek kertészettel foglalkoznak, vagy rokon szakmában dolgoznak. Az itthon maradottak közül sokan már a tanulás előtt gazdálkodtak, majd folytatták a munkát, illetve vállalkozást nyitottak. Az itthon maradottak 75 százaléka a szakmában vagy rokon szakmában tevékenykedik. Különben több a középkorú hallgató, mint a fiatal, és lányok is vannak szép számmal. Ötven év fölötti hallgatónk is van. Nálunk tanul például Barabás Mihály nagyajtai iskolaigazgató, magyar szakos tanár, aki hobbiszinten kertészkedik. Gyönyörű államvizsga-dolgozatot írt, ami megjelenés előtt áll a Mentor Kiadónál. A marosvásárhelyi Mihálydeák Erzsébet 56 éves korában kezdett nálunk tanulni, korábban az egészségügyben dolgozott. Értékes írásai jelennek meg az Erdélyi Gazda folyóiratban. Szép üvegháza van Vásárhelyen, a Kishegyszőlőben. Most már ő oktatja Szeredában a dísznövény-termesztési gyakorlatot.

– Mi a története a Sapientia kertészeti karának?

– 2002-ben felkért az egyetem vezetősége, hogy állítsam össze az okleveles kertészmérnöki szak indításához szükséges dossziét. Egyszer sem dobták vissza, szerencsére sok szakembert ismertem. Az oktatók névsorát is öszsze kellett állítani. Az oktatás 2003-ban indult be. Ott óraadó tanárként talajtant tanítok, a tanszéket Kovács Loránd geodéta vezeti.