Országimázs-építés Erdélyben

A magánszféra kezdeményezései – másról nem igazán lehet beszélni, hacsak nem számítjuk ide a panamának is beillő, kormányihletésű, Drakula-park típusú kezdeményezéseket – valóban nem bizonyulhatnak (egyébiránt teljesen érthetően) elegendőnek egy ilyen méretű régió megfelelő hatással bíró „országimázs”, vagy ha úgy tetszik, „tájbrand” tudatos felépítéséhez és annak népszerűsítéséhez a nagyvilágban. Minimum integrálni kellene ezeket a lokális törekvéseket egy átfogó, megfelelően megalapozott projektbe. De ilyen tervezet tudtommal nem létezik.

A kutya ott van elásva, hogy a mindenkori román kormányok számára pontosan a kiaknázható potenciál döntő része jelenti mindazt, amit legkevésbé szívesen mutogatnának a külföldieknek, nevezetesen Erdély több évszázados magyar vonatkozását. Kapitális hiba! Még a legmegátalkodottabb nacionalisták számára is, ugyanis saját országuk ellen dolgozik hosszútávon az ilyen megközelítés. Ahogy ez a magyar vonatkozás egyáltalán nem illeszkedik a hivatalos román történelembe, hasonlóképpen óriási problémaként mutatkozik meg akkor is, amikor még létező, vitathatatlanul magyar műemlékeket, templomokat, de valójában majdnem a teljes épített és kulturális örökséget kellene egy egységes népszerűsítési stratégiába kovácsolni! A tudatosan pusztulásra ítéltetett várak, kastélyok, kúriák, birtokok Erdély teljes területén nem igazán illeszthetőek be egy átfogó, stratégiailag megalapozott Erdély-kép kialakításába, amit világszerte, hitelt érdemlően népszerűsíteni, és végül beilleszteni lehetne a nemzetközi turisztikai körforgásba. Hamisságra nem lehet hosszútávon sikeres stratégiát építeni. Ezért van nagyon nagy szükség az olyan külföldiek szerepvállalására is, mint például Károly herceg, aki teszi ezt a maga módján, egyesek szerint a románok számára talán túlságosan kedvező megfogalmazásokat alkalmazva, nem eléggé kidomborítva Erdély magyar vonatkozását. Legyünk őszinték, ennél többet nem lehet elvárni tőle, ugyanis nem azért jár Erdélybe, hogy kényelmetlen helyzetbe hozza magát. Továbbá, paradoxonnak tűnhet, de talán a jelenlegi magyar kormány segítségére is lehet, és kell is számítani ebben az ügyben, akár mint kétoldalú kormánystratégia partnereként.

Naivság lenne azt gondolni, hogy csupán a kürtöskalács ízére, madárcsiripelés hangjára, érintetlen, vadregényes szurdokok, hegyek turistaútjaira, hegyi legelők – bocsánattal legyen mondva – tehénlepényes illatára lehetséges volna bármiféle hosszú távon működő stratégiát építeni. A román hatalom előtt két út van tehát: egy rövidebb és egy hosszabb út. A hosszabbik út az erdélyi magyarság semmibevétele, hagyományainak, kultúrájának és mindennemű örökségének elsorvasztása. A történelem tele van ilyen jellegű próbálkozásokkal, több-kevesebb sikerrel. A románok esetében sem lesz ez másképpen, és ahogy mondani szokták, majd a végén csattan az ostor. A másik út a rövidebb, mondhatni sokkalta rövidebb – ugyanis ez lenne a természetes út –, azonban ehhez paradigmaváltásra lenne szükség. Ez pedig az erdélyi magyarság fellendítése, egyenrangú félként – és partnerként! – történő kezelése. Ez a megközelítés lehetne a motorja egy minden téren jelentős sikereket felmutató román fejlesztési stratégiának. Nos, véleményem szerint ennek elérésen kell – többek között – fáradoznia az erdélyi magyarságnak a magyar kormány segítségével!

Ezért gondolom úgy, hogy az „országimázs” építését, népszerűségét nem igazán korrekt az erdélyi magyarok nyakába varrni a jelenlegi helyzetben. Ezt akkor lehetne megtenni, ha például már minimum egy évtizedes, valós területi autonómiát élvező időperióduson lennénk túl. Remélhetőleg ezt is megérjük, és azután jöhet el ezen a téren is az igazi megmérettetés ideje.

Ferencz Péter Ányos

(A szerző Calgaryban élő nyugalmazott tanár, a kanadai inuit kulturális örökségvédelmi intézet (Inuit Heritage Trust) volt tanácsosa)