Önként vállalt hosszú börtönbüntetés

– Fiatal korában fotóriporterként tevékenykedett, 1999-ben pedig – már szabadfoglalkozású íróként – egy éven át mindennap lefotózta a gombosszegi otthona kertjében álló vadkörtefát, megörökítve annak apró változásait. Ugyanakkor többször elmondta, hogy az önmegfigyelés a munkája alapja. Önmagáról is naponta készít belső felvételeket, hogy követhesse az apró változásokat?

– Ez különböző időben különbözőképpen működik, de valahogy úgy, mint a festészetben: bizonyos korszakaikban a festők is sok önarcképet festenek. Kéznél vannak maguknak, nem kell modellt keresni, nem kell modellt fizetni, ráadásul ez a modell nem fecseg bele, nem mozog. Én magam vagyok a legközelebbi emberi lény, akit a megfigyelés tárgyának tekinthetek. De annak, hogy a modell én vagyok-e, vagy sem, tulajdonképpen másodlagos a funkciója. Egy ember.

– Ön egyébként 1968-tól egy Kisoroszi nevű községben, majd 1984-től egy parányi Zala megyei faluban, Gombosszegen él. Nem érzi magát elszigetelve?

– Nem érzem úgy, hogy elszigetelt lennék. Itt is emberek élnek, akiknek megvan a maguk gondja, öröme és bánata, ez is Magyarország. Más perspektívát ad, mint egy nagyváros, de mindig is szerettem több perspektívából megvizsgálni a dolgokat. Emellett pedig rendszeresen olvasok magyar és külföldi lapokat, böngészek az interneten, külföldi tévék hírműsorait nézem, tájékozatlanságra igazán nem panaszkodhatom.

– Miért döntött úgy, hogy visszavonul a nagyvárosból? Egyszerűen csak vonzó volt az ön számára a vidéki élet, esetleg megunta Budapest nyüzsgését?

– Nem vonultam vissza Budapestről, nem is untam meg, elmentem. Végső soron politikai döntés volt. 1968. augusztus 21-én, amikor a varsói szerződés csapatai bevonultak Csehszlovákiába, úgy határoztam, hogy nem leszek többé újságíró. Ekkor épp Kisorosziban voltam szabadságon, és ott is maradtam. Egy ideig még volt szerződésem a Pest Megyei Hírlapnál, recenziókat írtam, de aztán azt is feladtam, mert az is sok volt, abban az értelemben, hogy semmilyen formában nem akartam részt venni az adott politikai rendszer fenntartásában és kiszolgálásában.

– Saját bevallása szerint kezdő író korában nagy hatással volt önre Mészöly Miklós stílusa. Hogyan sikerült ezt az erős hatást semlegesítenie?

– Kezdőként valóban nagyon fontosak voltak nekem Mészöly írásai. Később személyesen is megismertem, és még fontosabb lett. Mondhatjuk, hogy a mesterem volt, aki az orromra koppintott és a kezemre vert, mint egy zongoratanárnő, ha rosszul csináltam valamit. Rettenetesen szigorú mester volt, és néha még igazságtalan is, de nagyon fontos volt számomra. Egyébként a nagy korkülönbség ellenére nem volt csak egyoldalú a hatás, ide-oda hatottunk egymásra, egy húron pendültünk, de aztán bizonyos munkáimmal a nemtetszését váltottam ki, és eltávolodtunk egymástól. A saját egyéni hangomat egyébként éppen Mészöly stiláris követelményei révén találtam meg. Írásban nagyon bőbeszédű voltam, ő pedig sűrítésre, húzásra, rövidítésre ösztönzött. Aszkéta alkatú író volt, az elhagyás nagymestere, egyfajta szakmai szigort meg is tanultam tőle. De voltak olyan munkáim, amelyekben nemhogy el akartam volna valamit hagyni, mindent ki akartam teríteni, mindent kibontani, kifejteni, hagyni a nyelvet, hogy áradjon, hagyni a szöveget, hogy hömpölyögjön. Emiatt támadt aztán köztünk, ha konfliktus nem is, de egyfajta ellentét. Az Emlékiratok könyve című regényemet valójában már el sem tudta olvasni, szerinte túlságosan bő lére eresztettem.

– Ha már a „bő lére eresztett” írásoknál tartunk, az Emlékiratok könyve után rögtön hozzáfogott a Párhuzamos történetek című nagyregényhez, amely 18 évnyi munka után 2005-ben jelent meg három kötetben, csaknem 1500 oldalon. Hogyan lehet egy ekkora szöveget kézben tartani?

– Nehezen. Az egyik legnehezebb feladat, hogy a munka ideje alatt – és nem tudom, hogy mennyi idő fog eltelni, amíg befejezem – én magam ne változzak meg. Telnek a hónapok, az évek, és nem azért, mert mással vagyok elfoglalva, hanem ennyi időt vesz igénybe az anyagok feldolgozása és a sűrítés, nekem pedig ugyanolyannak kell maradnom. Ami nem lehetséges. Tíz év alatt, húsz év alatt az ember kétszer vagy akár tizenkétszer megváltozik. Bizonyos szituációkban az ember nagyon is változékony, más szempontból viszont nagyon állandó. Erre az arányra kell ügyelni. A munkám érdekében mintegy föl kell tartóztatnom a saját életemet, és ez bizony nagyon nehéz.

– Nem befolyásolja ez az író személyes életét?

– Dehogynem. Az ember mindig a nihillel és a káosszal játszik, amikor a saját élete ellenében olyan döntéseket kell hoznia, amelyek a munkája szempontjából teljesen rendjén valók és szükségesek.

– Mit érzett, amikor ennek a hatalmas munkának a végére ért? Nem érezte azt, hogy kiüresedett?

– Az Emlékiratok befejezése valóságos összeomlással járt. Csak úgy tudtam valahogy helyreállítani a saját életrendemet, hogy rögtön dolgozni kezdtem a Párhuzamos történeteken. Mindazt, amit nem sikerült megoldani 11 év alatt, egy másik munkában próbáltam megoldani. Mire az egyik regényt befejeztem, kialakult a másik elképzelése, csak valamennyi erőt kellett hozzá gyűjtenem. És akkor jött újabb 18 év. Az ilyen élet persze a kutyának sem kell. Ha valaki előírta volna nekem, nem kértem volna belőle, de így hozta a sors. Olyan, mint egy hosszú börtönbüntetés, amit az ember bírósági ítélet nélkül, önként vállal.

– A nyolcvanas évek elején három színdarabot is írt, ezeket Magyarországon és külföldön is bemutatták, ezt követően azonban sokáig nem írt újabb színpadi művet. Egy későbbi interjújában azt nyilatkozta, hogy nem volt megelégedve ezekkel az előadásokkal, mert a színészek ugyanazokat a beszáradt sémákat használták, amiket a mindennapokban is használunk.

– Ariane Mnouchkine azt mondta egyszer, hogy az európai színészeket arra tanítják, hogy a hangjukkal és testükkel miként fedjék el önmagukat. Ebben Mnouchkine-nak – aki éppen ennek ellenében vezeti a színházát, a franciaországi Napszínházat (Théâtre du Soleil) – teljesen igaza van. Én is azon a véleményen vagyok, hogy a színpadon a személynek meg kell mutatnia önmagát. Az író ehhez a bemutatás nyelvét adja. De hát írtam azóta is darabot, Budapesten a Katona József Színház mutatta be, csodásan játsszák, nem fednek el semmit önmagukból.

– Van kedvenc színháza?

– Volt. A lengyel Jerzy Grotowskié. Az előadásai az első pillanattól az utolsóig a színpadi jelenlét valóságáról szóltak. De említhetném Pina Bausch társulatát is, a Wuppertali Táncszínházat, amely ma is működik, és ha minden jól megy, túléli Bausch halálát. És persze ott van Mnouchkine színháza. A lényeg, hogy az egyén antropológiai teljességében, valamennyi adottságával jelen legyen a pillanatban. A színpadon a jelenlét a legfontosabb, a jelenlét súlya vagy könnyűsége. A jó színész úgy tud bejönni, hogy elálljon a lélegzetem, és amikor kimegy, várjam, hogy visszajöjjön. Nagyon kevés színész képes erre. Ilyen volt például Gaál Erzsi, de ilyen Monori Lili is. Így születtek, egész lényükkel vannak jelen a színpadon, nincs mit eltakarniuk, és nincs mit megmutatniuk. Exhibicionizmus sincs abban, amit csinálnak, de ennél jobban már nem tudja valaki kitakarni önmagát. Ennek nincs köze a nacionáléhoz, viszont köze van a nemzeti színházkultúra mibenlétéhez. A magyar színház sokáig a nemzeti nyelv megteremtésével és megmentésével volt elfoglalva, és emiatt a mai napig sok mindent elhanyagol. Harag György tudott arról nagyon sokat, hogy mit tud, és mit nem akar tudni a magyar színjátszás.

– Mennyire fontos és mennyire szükséges ön szerint az írók és egyáltalán a művészek közéleti szerepvállalása?

– Erre Nemes Nagy Ágnes mondta a legszellemesebbet: ha azt követelik tőlem, hogy foglaljak állást, akkor nem foglalok, ha meg azt követelik, hogy ne foglaljak állást, akkor állást foglalok. Ha akarok. Nem dolga az embernek, de szabad lényként megteheti. A művészek általában szeretnek keresztbe lépni, és ennek megvan a maga történeti logikája. Ha a társadalom elég értelmes, akkor akceptálja ezt a logikát, ha idióta, akkor nem akceptálja, de akkor pórul is jár vele. A politikai történések egyébként érdekekről szólnak, és ebbe kívülről nagyon nehéz, és nem is nagyon lehet beleszólni. Ha viszont egy művész hosszú időn át képvisel egy kiválasztott érdeket, akkor a szabadsága csorbul vele, oda a függetlensége, az írói függetlenség elvesztése pedig igen kockázatos. Ugyanis visszahat a mondatokra.

– 1993-ban, egy szívinfarktus után az orvosok a klinikai halál állapotából hozták vissza. A művészi látásmódjában változott-e valami a halálközeli élmény után?

– Az ember a halál küszöbén is ugyanolyan, amilyen az életében volt, a tulajdonságai nem változnak meg. Mindazonáltal elég végletes élmény, és egy csomó dolog van, amit nem lehet megmagyarázni, és nem is nagyon lehet másokkal megosztani. A tapasztalat nem változtat ugyan az emberen, hiszen ugyanaz marad, aki addig volt, viszont olyan újdonságok történnek meg vele, amiket addig nem tapasztalt. A Párhuzamos történeteket ugyanott folytattam, ahol a klinikai halál állapota előtt abbahagytam, bár valószínűleg másként fejeztem volna be az élmény nélkül.

– Jelenleg min dolgozik?

– A saját életemmel próbálok valamilyen módon elszámolni, vagy az életemről beszámolni, azért hogy a sok egyes szám első személyben írt fikció mellett legyen egy töredékes kísérlet is egy élet rekonstrukciójára.