Olykor a Maros is „kivirágzik” - beszélgetés Sárkány-Kiss Endre természettudóssal

– Az egyetem elvégzése után évekig iskolákban tanított, majd a marosvásárhelyi természetrajzi múzeum munkatársa lett, a rendszerváltás után a kolozsvári BBTE-n tanított. Hogy történtek ezek a váltások?
– A sorkatonai szolgálat után Magyarón és Szászrégenben tanítottam, aztán 1974-ben versenyvizsgáztam, és bejutottam a természetrajzi múzeumba. Az 1987-ben megnyitott kiállítást már az én terveim alapján állítottuk össze, és 23 éve most is ugyanaz a kép fogadja a látogatót. Még a feliratokat sem korszerűsítették. Amikor a kolozsvári természettudományi karon beindult a magyar tagozat, meghirdették az állást. Én már ötvenéves voltam, ajánlottam, hogy fiatalokat keressenek. Háromszor szervezték meg a versenyvizsgát, az első kettőre senki nem jelentkezett, mert szigorúak voltak a követelmények. A harmadik vizsga előtt szóltak nekem, hogy ha nem foglalom el az állást, nem lesz magyar szak. Így aztán nem volt mit tennem. Adjunktusként kezdtem. A doktorátussal kapcsolatban azzal volt szerencsém, hogy a természettudományi egyetem egyik fogarasi professzora, Matic Zachiu csakis magyar és német doktorandusokat fogadott. Pártgyűlésen megkérdezték tőle, hogy ennek mi az oka. Azt felelte: nem tehet róla, hogy az ő románjai nem szeretnek dolgozni…

– A Maros puhatestű populációjáról írta doktori tézisét. Milyen állatok ezek pontosan?
– Kagylók, csigák. Korábban, az államvizsga-dolgozatomban apró lebegő állatokkal, az úgynevezett zooplanktonnal, rákocskákkal foglalkoztam, viszont azok tanulmányozásához komoly mikroszkópra volt szükség. Azzal nem rendelkeztem. Az igazi mentorom Róbert Endre marosvásárhelyi származású tanár volt.

– A rendszerváltásig nem volt magyar részleg a természettudományi karon?
– Nyolc évig nem volt. Amikor 1966-ban végeztem, már csak néhány tantárgyat tanultunk magyarul. Nem vettek fel magyar oktatókat, akik meg ott voltak, egy tapodtat sem haladhattak a ranglétrán.

– Kutatási témáinak a sorában az elsők között szerepel a Maros megyei Faragó-tó Program. Miért érdekes ez az övezet?
– Ez az egyedüli olyan mezőségi tó, amiben tőzegláp volt és úszó nádszigetek. Ma már csak a széki tóban vannak úszó szigetek, de tőzegláp csak Faragón létezett. Amikor a múzeumhoz kerültem, próbáltam csapatot verbuválni. Megkerestem a frissen végzett biológusokat. Velük, a múzeumi munkatársaimmal és Kohl István jeles szászrégeni ornitológussal vettünk részt a kétéves Faragó-tó Programban.

– A Maroshoz hasonlóan a Szamosokat, a Körösöket és más hazai folyókat is vizsgáltak. A rendszerváltás után javult vagy romlott a folyóvizek minősége?
– Egyértelmű, hogy javult, mivel megszűnt a szennyező ipari tevékenység jó része és a legtöbb város – Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely, Szászrégen – EU-s pénzalapokból modernizálta szennyvíztisztító állomásait. Viszont ez a folyóknak csak a középső és alsó szakaszára vonatkozik. A felső szakaszok minősége határozottan romlott, mert minden háztartás megépítette a maga fürdőszobáját, angolvécéjét, de szennyvíztisztítók nincsenek, így a szennyvíz az árkokon, patakokon át a folyókba jut. 1991-ben a Maroson már csak a Ratosnya környéki minta volt bakteriológiailag tiszta. Az összes többi mintavételi helyen (16 ponton) Marosfőtől a torkolatig szalmonellával fertőzött volt a víz.

– Hogyan tisztul meg a folyó Marosfőtől a nem túl távoli Ratosnyáig?
– A vízben levő szervezetek, a kagylók, mohaállatkák, lebegő (planktonikus) rákocskák szűrik a vizet. Egyetlen kagyló 24 óra alatt 40 liter vizet szűr át, baktériumoktól, lebegő anyagoktól, mindentől megtisztítja a vizet. 1987–88-ban a Marosban, a Küküllőtől a Tiszáig, 420 kilométeres szakaszon kipusztultak a kagylók. Ezt főleg a dicsőszentmártoni és a kiskapusi kombinát okozta. A vásárhelyi Azomureş inkább algaszaporulatot okozott, mert a műtrágya nagy koncentrációban mérgező, a kis adag viszont táplálék az algák számára. A kagylók 1991-ben kezdtek újra megjelenni. Most végig van kagyló a Marosban, ha nem is ugyanazok, mint korábban. Érdekes egy jövevénykagyló története: 1978-ban a cséffai tavakban megjelentek a nagyméretű amuri kagylók.

– De hát az Amur folyó tőlünk nagyon messze esik. Hogy kerültek ide?
– A kínai pontyok telepítésével jutottak el a Bihar megyei Cséffára. A lárváik megtelepednek a halak testén. Azóta minden vizet, a Körösöket, a Tiszát, Dunát is benépesítették, nem telt bele két év: Bécsből is jelezték a meglétüket. Kiadtam erről egy dolgozatot, azután hónapokon át a világ minden tájáról érdeklődtek ez iránt a szakemberek. Ugyanis mindenhol megjelentek a kínai pontyok s velük együtt az amuri kagylók. A szennyeződésekkel szemben ellenállóbbak a nálunk honos kagylóknál, ugyanakkor részben kiszorítják az őshonos fajokat, viszont tisztítják a vizet.

– A Duna-deltát is figyelte, vizsgálta. Milyen állapotban van az élőlényekben páratlanul gazdag vidék?
– 1991-től kilenc éven át volt deltakutatási szerződésem, így nyaranta heteket töltöttem ott. Először a Világbank adott pénzt arra, hogy felmérjük a Duna-delta biodiverzitását, fajgazdagságát. A szigorúan védett területekre is eljutottunk. Ott is kagylókkal, csigákkal foglalkoztam. 1991–92-ben volt egy érdekes program. Jacques-Yves Cousteau is a Világbanktól kapott pénzt egy állapotfelmérésre, de kora tavasz lévén a befagyott Dunán nem tudta megközelíteni a deltát. Helikopterrel járta be a vidéket, kijelölte a mintavételi helyeket, s az egész program lebonyolításával a kiváló hazai üledékgeológust, Nicolae Mihăilescut bízták meg. Én is dolgoztam vele. Tizenhat tavat jártunk be, búvár hozta fel a kagylókat. A deltában azt tapasztaltuk, hogy inkább idős kagylók éltek, és főleg tüdős csigák, kopoltyús fajokat csak kivételesen jó állapotú élőhelyeken találtunk. Ez utóbbiak elpusztulnak a nyár közepére attól a sok algától, amelyek az egész Európából a deltában összegyűlő tápanyagtól fejlődnek ki. Egy Brăila melletti tóban élt egy olyan csigafaj, amely csak ott fordult elő a Földön. A tavat lecsapolták, a helyén kukoricát termesztettek egy ideig, így az a faj kipusztult.

– 2000-ben részt vett a tiszai ciánszennyezés következményeinek vizsgálatában.
– A cianid kiölte a folyókból az élőlényeket, ilyen kísérleti körülményeket nem tudunk produkálni. Magyarországi kutatókkal azonnal a helyszínre siettünk, és elkezdtük figyelni az élőlények visszatelepülését. Elsősorban a máramarosi Lápos folyóban kezdtük a vizsgálódást. Ebbe vitte be a szenynyező anyagot a Zazar-patak. Ugyanakkor a Szamost és a Tiszát is figyeltük. Előbb saját szakállunkra dolgoztunk a magyarországi szakértőkkel, majd a Világ Vadvédelmi Alapjának készítettünk jelentést. Negyedévenként mentünk mintát venni, télen is.  Később nemzetközi program keretében még két évig vizsgáltuk a Lápost, a Szamost és a Tiszát. Velünk párhuzamosan dolgoztak minden olyan európai és ázsiai ország kutatói, a saját vizeiken, ahol cianidszennyezés történt, és ennek a nemzetközi csoportnak a munkáját angol és német kutatók hangolták össze.

– A szennyezés után mennyi idő alatt regenerálódott a folyók élővilága?
– Nagyon gyorsan. A fenéklakó  (bentonikus) és lebegő- (planktonikus) szervezeteket a folyóvíz állandóan lefele sodorja, benépesítve az elnéptelenedett szakaszt. Azoknak a vízi rovaroknak, amelyeknek a lárvái a vízben fejlődnek, van egy úgynevezett kompenzációs repülésük. Amikor kikel a tegzes, a kérész, álkérész, felrepül és a folyó mentén fennebb rakja le a petéit. Tehát a következő nemzedéket visszaviszik a folyó felsőbb szakaszára. A lárvák lassan fejlődnek, például a tiszavirágé 3-4 éven át. A Maros felső és középső szakaszán a dunavirág nevű kérészfaj él. Ezért olykor a Maros is „kivirágzik”, például nyáron, amikor nagy kánikula van, és vihar közeledik. Egyszer motorbiciklivel jöttem Maroshévízről, besötétedett, mire a Maroshoz értem. A falvakban, a lámpák körül keringtek a dunavirágok. Lementem a folyóhoz, tele volt velük a légkör. Harminc kilométeres óránkénti sebességgel jöttem Vásárhelyig, mivel a sisakom plexid védőlemeze állandóan sárga lett, ugyanis sárga petecsomók vannak ezeken a rovarokon. Végig a Maros mentén, Vásárhelyen is rajzottak, a Víkend-telep is tele volt velük. Természetesen ezek is csak addig élnek, amíg lerakják a petéiket.

– Úgy tudom, két dologra igen büszke: a kolozsvári egyetemen kinevelt csapatra és a gyergyóújfalvi terepgyakorlati és kutatóközpontra. Hány tagú egyetemi oktatógárdát sikerült kinevelnie?
– Amikor az egyetemre kerültem, hárman voltunk a magyar tagozaton, és mi mind nyugdíjba mentünk, viszont 12 fiatal kollégát hagytam magam után a Biológia és Geológia Kar biológia és ökológia szakán. Annak idején kilenc tantárgyat oktattam, amit képtelenség jól végezni. Én voltam a szükséges rossz. A fiatalok Romániában vagy Magyarországon doktoráltak. Budapest, Szeged, Debrecen már nagyon odafigyel rájuk, szívesen elcsábítanák őket. Évente megrendezzük a Kolozsvári Biológus Napokat, ide a magyarországi professzorok is eljárnak, előadást tartanak. Másrészt igen fontosnak tartom, hogy mintegy 30 pályázat eredményeképpen az Apáthy István Egyesület égisze alatt Gyergyóújfalu határában, a Szenéte tanyán elkészült a hallgatók terepgyakorlati háza, az Apáthy István Biológiai Kutató- és Oktatóközpont. A biológus hallgatóknak ugyanis kötelező tanév végén a kéthetes gyakorlat, a növények és állatok megismerése a természetben. Erre viszont az állam nem ad pénzt. E térségben tőzegláp, fenyő- és lombhullató erdő is létezik, a Maros bal partja vulkanikus eredetű, a jobb parton dolomit, mészkő az alapkőzet. Rendkívül változatos a vidék. 2003-ban még sátortáborban zajlott a munka, de most már a faházban 40–50 diákot tudunk elszállásolni.