Odelupka Fechete ütőere

Már kilenc felé járhatott, ennek ellenére még mindig félhomály volt, az Isten-fennsík mögül ugyanis még nyáron sem bukkan fel a nap tizenegy óránál korábban. A Drágosrét lakói jól tudták, hogy Odelupka Fechete amolyan csodabogár, és bár gyakorta furdalta az oldalukat a kívácsiság, sosem kérdezett rá senki, hogy működik-e még a ketyegője. Odelupka Fechete az öreg Szelinektől értesült róla, hogy halála előtt pontosan egy évvel meg fog állni a szíve. Az öreg Szelinek szavában aligha kételkedhetett, mert – jósnak ugyan nem nevezték – már vagy 550 éve csoszogott a föld porában, ennyi idő alatt pedig alaposan kitanulta a dolgok járását, így a környék lakói rendszerint tőle érdeklődtek a jövő titkai felől. Az öregről azt is tudta mindenki, hogy még hátul is van szeme, de lehet, már ezzel is túl sokat mondtam. Azóta, hogy Odelupka Fechete megtudta, miféle utolsó éve lesz neki, minden reggel ellenőrizte a pulzusát, hogy megtudja, kezdheti-e számolgatni a napokat.

Ezen a vidéken az emberek amolyan keveréknyelvet beszélnek – van abban horvát, cseh, szerb, román, cigány, bosnyák, török, de még egy kevés magyar is –, így az itt élők külön nemzetnek tartják magukat, habár ennek még nem adtak nevet. Mivel nagy szabadságharcok nem voltak a környéken, nemzeti ünneppel aligha dicsekedhetnek, himnuszuk sincs. Nemzeti hősük viszont éppenséggel akad: a mai napig ott szálldos a fejük fölött rozsaszínné kopott vörös pizsamájában a héliummal töltött ember. A héliummal töltött ember, a halálra ítélt nemzeti hős ezt a kopott pizsamát viselte, amikor felfújták. A vidéken egyedül Odelupka Fechete vallotta magát magyarnak, habár mindössze három-négy szót tudott ezen a nyelven. Egyesek rebesgették ugyan, hogy Ivan Ivanovics Pataki félig-meddig magyar lehet, ám ezt senki, még a saját emberei sem merték tőle megkérdezni, a vén gerilla pedig a szomjazó kutak havának utolsó éjszakáján – ahogy ezt előre kitalálta – feldobta a tappancsait. Pataki Klopjáner Zorán drágalátos dudorászó csacsikájával egyszerre lehelte ki a lelkét, és annyit azért elárulhatok, mindkettejük sorsát ugyanaz a nő pecsételte meg.

Odelupka Fechete már jócskán benne volt a korban, de hiába tapogatta reggelente az ütőerét, csak nem akart megállni a ketyegője. Aznap reggel, amikor a férfi zsibbadt ujjakkal felült az ágyon, egy mózeskosarat talált az ölében, benne egy még langyos marhaszívvel. Odelupka szokása szerint a nyitott ablak alatt aludt, így nem volt nehéz az ölébe rakni azt a kosarat, nem értette azonban, hogy a hentes fia miért nem az ajtaja előtt hagyta a szívet, ahogy eddig is. Odelupka Fechete 16 éves kora óta abból élt, hogy hatalmas marétákat fogott ki a Vorevicából. A maréta a harcsánál is nagyobb és veszélyesebb, az a néhány ember, aki szembe mer szállni vele, friss marhaszívet használ csalinak. Az ilyen zsákmányra mindig akad vevő, mivel a maréta ízletes húsa minden más eledelnél táplálóbb, igaz, rendszerint egy-két embert is felfal, mire megnő.

A férfi előkészítette jókora horgászbotját, a zsineg végén háromágú horog lógott, a marhaszívet háromba kell vágni, hogy a horog minden ágára jusson egy darab. Odelupka Fechete ki is vette a szívet a mózeskosárból, hogy késéveháromba szelje, de aztán mást gondolt, a szívet visszatette, és bár évek óta nem borotválkozott, egy bőrönd aljáról jókora borotvát keresett elő. Amikor a marétahalász kiérkezett a Vorevica partjára, halotthalvány volt, még az ajka is kifehéredett. Mózeskosarából most az előzőhöz képest egy valamivel kisebb szívet vont elő, háromba vágta, és feltűzte a horog három ágára.

Csakhamar kivont a partra egy méretes halat, majd egy gyűrött noteszben besatírozott egy ügyetlenül odakarcolt négyzetet. A notesznek azon az oldalán háromszázhatvanöt apró, kézzel rajzolt négyzet sorakozott. Attól a naptól kezdve Odelupka Fechete többé nem tapogatta reggelenként az ütőerét.