Ó, kommunikáció!

A helyzet nem érdemelne külön figyelmet, ha nem jelezne valamit, aminek a meglétét eddig is sejthettük, de ennyire világosan tetten nem érhettük. Ugyanis a markói állítás azt mutatja meg, hogy az RMDSZ jószerével csak egy dolgot tud – kommunikálni. Politikai helyzetelemzéssel, stratégiával mit sem törődik, és a hitelesség sem tűnik fontosnak a szövetség politizálásában. Eddig a közismerten jó RMDSZ-kommunikáció minden kérdésre-gondra-feszültségre megtalálta a magyar közösség által nyíltan vissza nem utasított vagy éppenséggel jobbára elfogadott (át)értelmezést, s a politikai szekér gurulhatott tovább.

Az RMDSZ-buktát eredményező májusi népszavazás ügyében is ez a sablon került elő: találni egy olyan hívó szót, amely az eredeti kontextus kiüresítésével olyan regiszterbe helyezi át a dilemmát, ahol az kommunikációs eszközökkel kezelhető. Csakhogy a sablon ez alkalommal nem működik. Éspedig azért nem működik, mert kommunikációs kérdésként értelmezi magát a kommunikációt. A rossz kommunikációt nem lehet lekommunikálni. Kontextusváltással bármilyen más hiba esetében van esély a kimagyarázásra – a kommunikációs hiba kivételével.

Itt esett az RMDSZ elnöke eddigi kommunikációs teljesítményének csapdájába. Ezt a mesét már senki nem veszi be, ez esetben továbblép a hibakereső szándék, s meg is találja a csúsztatást. Hiszen a Markó által hibásnak minősített kommunikáció mögött egy politikai döntés áll. Ezzel a döntéssel az RMDSZ ötször simán újraválasztott elnöke és csapata egy parlamenti perspektívából értelmezett pártpolitikai érdeket helyezett a – meg sem kérdezett – közösség érdekei elé. Közhelyszámba megy ma mifelénk, hogy a parlament egyéni érdekek pogácsáinak sütögetési helye, ahol ha ez nincs, akkor semmittevés van. Miért hihette azt az RMDSZ, hogy a politikai elit érdeke azonos a közösségi érdekkel? Az a teljesítmény, amellyel a román pártokkal szövetkezve a parlamenti hatalom mai részeseinek érdekében a korábbiakban „sikeresen” akadályozta meg az RMDSZ-t is magába foglaló csoportosulás román regionalista párt vagy (új) magyar párt megjelenését a politikai színtéren – pártpolitikai célra és nem közösségi érdekre vonatkozik. Ha ezt hitte, csakis abban a bódulatban tehette, hogy eddigi hibáit kommunikációs technikával legalábbis részben feloldotta: átvette ellenfelei húzótémáit, a közvélemény főáramaira „rá tudott ülni”, s képes volt ezeket érdeke szerint alakítani.

A Băsescu-kampány előtt az RMDSZ kommunikációs vereséget nem szenvedett, mi több: minden politikai sikere mögött a kommunikációs teljesítményt kell elsősorban keresni.

És akkor most itt a pártelnöki (az RMDSZ lényegében párt) kinyilatkoztatás: a hiba a kommunikációban van. Az állítás politikai vakmerőség: azt sugallja, hogy a romániai magyarság in corpore képtelen átlátni a saját érdekeit, és ha a politika felelőseivel ellentétes álláspontra helyezkedik, akkor ennek oka: nem érti a helyzetet, mert az értelmezést rosszul kommunikálták a pártközpontból. Ha egy politikai képviselet idejut, első embere ilyet állít, akkor nem a kommunikáció, hanem a politikai szerep és feladat értelmezésével van gond. Az elit szerepéről évszázada vitázik a politológia, sokkal régebbről a gyakorlati politika, s miként nemrég egy SZDSZ-es politikus Budapesten, a politikusok olykor máshol is rájönnek: a társadalom bölcsebb, mint a politikai elit. Az RMDSZ ezt az aranyigazságot még nem tanulta meg. E felismerés hiányát csak ideig-óráig lehet elfedni az egységkurzus hangoztatásával, a különvélemény egységbunkóval való elhallgattatásával. Hisz maholnap RMDSZ-es értelmezésben az is egységbontó, aki kimondja: pluralizmus nincs a különvéleményt megjelenítő intézmények nélkül.

Támogatáspolitika

Támogatáspolitika. Minden világos, és semmi sem az.

Az RMDSZ-t mint támogatáspolitikai ügyintézőt a civil szféra éves öszszesereglései alkalmával lassan fél évtizede tetemre hívja: adjon számot arról, hogy milyen elvek és szabályok szerint alakította ki a rendszert, és miként működteti azt. A kérdés az utóbbi időben külön hangsúlyt kapott azáltal, hogy – mint közismert – a magyar kormány a határon túli közösségek jelenlegi támogatási rendszerét az illető közösségek politikai képviseleteinek a konzultálásával alakította ki. Mivel hónapok óta jószerével csak bíráló észrevételek, számonkérések látnak napvilágot a Szülőföld Alappal kapcsolatosan, a magyar kormányfő nemrég szükségét érezte az RMDSZ elnökével megtárgyalni a helyzetet, aminek nyomán minden maradt a régiben. A sajtóhír a találkozóról nem jelentette valamilyen (új) konzultációs folyamat kezdetét, mert az RMDSZ eddigi politikájához híven semmibe veszi a civil szféra jelzéseit, a határozott elvárást arra vonatkozóan, hogy a civilek a támogatáspolitika alakításának részesei kívánnak lenni, az elvi döntésektől a lebonyolításig.

Süketek párbeszéde van kialakulóban: a civilek ismételgetik gondjaikat és elvi szempontjaikat, az RMDSZ pedig, ha megszólal, vagy érdemről, sikerről beszél, vagy pedig elvben – de csak elvben – elismeri, hogy dialógusra szükség van. Fél évtized gyakorlata azt mutatja, ezt a kérdést is kommunikációs feladatként kezeli, mintha annak volna igaza, aki hangosabban és szélesebb körben tud szólni.

Mi a civilek gondja? Nem az a fő kérdés, hogy ki osztja el a pénzt és kinek, hanem a kinek a nevében és a kinek az érdekében teszi azt.

Milyen pénzből osztanak támogatást? Vegyük külön a bukaresti és a budapesti forrásokat. A román közpénzekből jövő források mindannyiunk pénzét jelentik. Adományozó nincs – vagyis mi magunk vagyunk. A magunkéból kapunk, abból, ami nekünk közösségként jár. A Magyarországról érkező támogatás a magyar adófizető polgártól érkezik, aki nem szól bele adománya felhasználásába. De az alkotmányos felelősség okán nem kerülhető meg a kérdés: ki illetékes a közösségi célok megfogalmazására? A célközösség részéről kell ezt a kérdést megválaszolni. S ebben az esetben a kérdés az, hogy az adományozás folyamatába bevont politikai/civil struktúra milyen érdekek-célok mentén állapít meg prioritásokat. A politikai érdekek előtérbe kerülésének a veszélye követeli meg a prioritások – meghirdetett támogatási programok – társadalmi megmérettetését. Ha erre nem kerül sor, akkor a felkért támogatáspolitikai ügyintéző vét a közösségi érdek ellen. Bár ez esetben a kinek a nevében kérdés kibővül, a két helyzet alapvetően nem különbözik: a saját pénzünk felhasználásáról természetesen ki kell kérni a véleményünket, a nekünk szánt, címkével nem ellátott adomány pedig akkor éri el a célját, ha társadalmi konzultáció során jelölik ki a felhasználás prioritásait.

Itt van az RMDSZ első tévedése. Adományozónak tekinti magát, pedig nem az. Több olyan megbeszélésen, találkozón, vitán vettem részt, ahol az RMDSZ jelen lévő vezető tisztségviselője a vitát azzal és úgy kívánta a szövetség számára kedvező mederben tartani, hogy kijelentette: erre is mi adtunk elsőként támogatást (pl. lelkészek ingázása), azt is mi támogatjuk hangsúlyosan (a szórványt). Nevet csak azért nem mondok, mert az a vezető, aki a leggyakrabban azonosult a támogatási rendszerrel és minősítette szervezeti érdemnek azt, ami egyszerűen szerep, ma nem vezető az RMDSZ-ben.

A szerep feltételezi egy bizonyos vállalt tisztségből, megbízatásból, helyzetből fakadó feladatok, célok, a tevékenység következményeinek a reflexióját. Az RMDSZ mint „általános kisebbségi ügyintéző” kapta meg a támogatásra szánt közpénzek kezelőjének a felelősségét s a vele járó szerepet – ebben semmi érdem nincs. A szerepértelmezésből fakad, hogy új támogatási vonalat nyit, vagy megmarad korábbi klisék szintjén – ebben nem érdemet kell keresni, hanem kooperációs hajlamot. Bizonyos közösségi jelzésekre való odafigyelés egy politikai szervezet esetében nem érdem, hanem érdeke, hogy társadalmi érzékenységét bizonyítsa. De: a döntést megtartja magának. Mi több, az RMDSZ értelmezésében a helyzet így néz ki: széles körben, igen sok tevékenység és ügy kap támogatásként jelentős összegeket, s ezért a rendszer működtetőjének elismerés, netán ennél több – például politikai támogatás – jár. Tévedés: az ügyintéző feladatot teljesít, és éppen úgy el kell számoltatni, mint bárkit, aki ügyintéz. A politikai támogatás kérdését nem zárom ki, ha az ügyintézés minden – jogi, erkölcsi és adminisztratív – szempontból egyaránt helyes, vagyis ha jól oldotta meg a feladatát. De ez esetben a jelzések egyértelműek: az RMDSZ részrehajlóan, saját szervezeti érdekei mentén kezeli a támogatáspolitika kérdéseit.

Akinek az érdekében a kérdés megválaszolása is egyszerű: a – helyi, térségi, nemzeti – közösség érdekeinek tagolása és megjelenítése bizonyos procedúrát jelent, s ezt be kell építeni a rendszerbe. Az erdélyi magyar civil világ szám szerint 2000 körüli működő szervezete értékek mentén és közösségi felelősségek szerint alakítja tevékenységét, az egyes támogatási témák, területek kijelölése akkor történik a közösség érdekében, ha a helyi szolgálatot vállalókat valaki – ez esetben az RMDSZ – megkeresi, és konzultál velük. A konzultáció eredményét pedig közvitára bocsátja. A Szülőföld Alap olyan mérvű átrendezését jelenti a közösségi tevékenységek támogatásának, hogy ez esetben kötelező lett volna mélyreható konzultációt tartani. Ugyanis átfogalmazódtak prioritások, átértékelődtek együttműködési szempontok, olyan változtatásokra került sor, amelyek nemzetpolitikai szempontokat vetnek fel. Ha az átalakulás csak intézményi és procedurális szintet érintett volna, akkor is elvárható lett volna a konzultáció, ebben az esetben viszont az RMDSZ-nek kötelessége lett volna a széleskörű konzultáció és a választott megoldás visszaigazoltatása.

A feladatokat vállaló, együttműködésre jelentkező civilekkel senki nem konzultált. Híreket kaptak a folyamat alakulásáról – ennyi.

Ha Magyarországon a civilek konzultációja támogatáspolitikai kérdésekben bevett gyakorlat, miért nem kérte ezt számon a magyar kormány partnerein – ha mulasztásban vétkesek? Arra gondolni sem akarok, hogy Pesten netán azt hiszik, az RMDSZ-t s nem az erdélyi magyarságot kell támogatni…

Vitán innen, vitán túl

Úgy kezdtem elemzésemet, hogy a kommunikációs zavarra vonatkozó RMDSZ-elnöki állítást vitatni nehéz. Na nem azért nehéz vitatni, mert Markótól jön az állítás, hanem mert az RMDSZ elnöke nem vitatkozik. Aki vitatkozik, az mindenekelőtt odafigyel a másikra. Meghallgatja a véleményét, mérlegeli állításait, rendszerbe foglalja az érveket. Hogy hitelesen, felelősen, kiutat keresően válaszolhasson.

Az RMDSZ felső elitje jó ideje mást sem tesz, csak kommunikál. Nem válaszol. Nem vitázik, nem egyeztet, nem figyel oda. Illetve: csak saját magára s az őt kiszolgáló csoportra. Erre utaló jeleket igen korán észlelni lehetett, csak nem kérte a közösség számon, ha Markó egy-egy közösségi kérdés vonatkozásában (lásd: a belső választásokhoz szükséges katasztert illetően) állította: az ő neve a garancia a megvalósulásra. Kataszter azóta sincs…

Ha az RMDSZ-ben bármilyen kicsiny hajlandóság lett volna arra, hogy a támogatáspolitika kérdésében előrelépés történjen, akkor 2006 októbere óta a civil szféra megannyi jelzését, konkrét kezdeményezését nem hagyja válasz – valós válasz – nélkül, akkor a legutóbbi kongresszus civileket összefogó kirakatintézménye, a Kulturális Autonómia Tanácsa nem süllyed bele az RMDSZ látszatintézkedései iránti érdektelenségbe.

Vitára sarkalló, roppant horderejű kérdések, amelyek ott, ahol a demokráciát napi gyakorlatként élik meg, visszhangossá teszik a sajtót. Az egyik fél – a civil – valóban mondja a magáét. Olykor magyarországi szakértő is megszólal, mint két alkalommal is Tamás Pál szociológus, aki legutóbb nem kevesebbet állított, mint azt, hogy az RMDSZ általános helyzetértelmezése téves (lásd: Erdélyi Riport, 2007/25. lapszám), s bár nem mindenben értek vele egyet, az RMDSZ jövőképhiányát illető diagnózisa szerintem is helyes. A hiányzó közvitára visszatérve, a másik fél – az RMDSZ – nem tekinti másik félnek magát. Nem válaszol.

Aki rendszerfelettinek tekinti saját magát, az burkolózik ilyen felsőbbrendű hallgatásba.

Bodó Barna

A szerző politológus