Nyelvrokonság, semmi több

Több mint hetven év múltával tért vissza először szülőfalujába, Gyergyóalfaluba, és – mint előadásában is mondotta – azért, mert „egy kis igazi magyar levegőt akart szívni”. Miért keresi éppen a Székelyföldön az „igazi magyar levegőt”?

Emlékeimben még mindig élénken élnek azok az édesapámhoz – Domokos Pál Péterhez – fűződő történetek, amelyek az ő székely- és csángóföldi látogatásai utáni hazatéréseket idézik. De jól emlékszem azoknak az estéknek, napoknak a hangulatára is, amikor székely vendégeink voltak. Most adódott a lehetőség, a szülőfalu szeretetteljes meghívása, aminek örömmel tettem eleget. Más itt a légkör... Láttam a korombéli citerásokat együtt fellépni a kisiskolás gyerekekkel, teljes összhangban és egyetértésben, s ez számomra olyan megtartó, kohéziós erőt jelent, amely a mai Magyarországon már nincs meg. Odahaza baj van a magyarságtudattal, nevezetesen a magyar szó értelmezésével. A másságot, a globalizációt, a nemzetköziséget helyezik az önazonosság-tudat elébe. Ha magunkról beszélünk, ha a társadalom magyarságtudatát próbáljuk erősíteni, már ránk sütik a nacionalizmus bélyegét. Úgy érzem, napról napra rosszabb a helyzet...

Mennyiben azonos az elképzeléseiben élő szülőfalu képe a most megismert Gyergyóalfaluéval?

Valójában nem voltak elképzeléseim a szülőfaluról, hiszen szüleim, nyomban megszületésem után, Kolozsvárra vittek. Gyergyóalfalu kiesett a látómezőmből, a nagyszülőkhöz Kézdivásárhelyre jártunk, apám édesanyját pedig Csíksomlyón látogattuk. Néha kérdezgettem apámat Gyergyóalfaluról, de konkrét emlékeim nincsenek, csupán néhány emlékfoszlány idéződik fel bennem. Például az a kedves történet, ahogyan édesapám egy karácsonyi ünnepséget szervezett meg a faluban. Ugyanis megkereste a falu legjobb énekesét, és előbb kifaggatta, milyen énekeket ismer a közösség, csak azután állította össze a karácsonyi szentmise énekes repertoárját. Örülök neki, hogy itt járhattam, megnézhettem az iskolát, és meggyőződhettem: képzett, magyar érzelmű pedagógusi gárda kezében van szülőfalum fiatalságának a sorsa. Márpedig a fiatalságban van a jövő.

Kutatásai során számos nyelvrokonunk földjén járt, számos kultúrával megismerkedett. Ön szerint a magyar kultúrának van-e olyan értéke, amelyre éppúgy büszkék lehetünk, mint például a finnek a Kalevalára?

A fantasztikusan gazdag népdalkincsünkre méltán lehetünk büszkék. A finneknél az epika őrződött meg inkább, az összes tanyán valamennyi idős ember ezelőtt kétszáz évvel több ezer sort tudott idézni népe elképzeléseiről, hitvilágáról. Akkoriban még nem volt Kalevala a neve, mert ezt előbb össze kellett gyűjteni, és eposzba rendszerezni. Egyébként azt is énekelték, citerához hasonló hangszer – a kantele – kíséretével.

Mi a hasonlóság a finnekkel, illetve egyéb nyelvrokonainkkal?

Helyes a megállapítás, a finnek valóban csak és kizárólag nyelvrokonaink, és semmi több. Semmi faji közünk nincs sem a finnekhez, sem azokhoz a nyelvrokonokhoz – udmurtokhoz, komikhoz, manysikhoz és hantikhoz –, akikhez Oroszországba járok. Õk kicsik, ferde szeműek, a finnek magasak és kék szeműek, az évezredek során ilyen emberré alakultak. A nyelv viszont egészen más dolog: a nyelvükben legalább ezer olyan szót őriznek, amely mindent bizonyít. Tehát, hangsúlyozom, csak nyelvrokonság áll fenn, és semmi több. Amikor valaki azzal áll elő, hogy nem hasonlítunk, mert ők sárga bőrűek, ferde szeműek vagy kétméteresek és szőkék, ennek nincs semmi jelentősége ebben a kérdésben. Egyébként a finneknél is van, akinek nem tetszik a nyelvrokonság a magyarokkal, mert most éppen lemaradtunk tőlük, de kétszáz évvel ezelőtt – amikor mi voltunk gazdaságilag fejlettebbek – mi emlegettük, hogy a finnek halszagúak, és nekünk sokkal előkelőbb rokonaink vannak. A nyelvrokonság viszont nem az előkelőségtől függ, erről nem érdemes beszélni sem.

Néhány egyszerű példával illusztrálható a finn–magyar nyelvrokonság?

Nyelvi törvények léteznek, amik meghatározóak. Például az ősi finnugor nyelvekben létezett egy szókezdő „k” hang, ami a magyarban „h”-vá változott, a finn nyelvben pedig megmaradt „k”-nak. A már sokat emlegetett mondatot tudnám példaként felhozni: „Kálá újszkele veden álá” – A hal úszkál a víz alatt. Ennek minden egyes szava ősi és finnugor: a kálá finnül a magyar hal, újszkele az úszkál, finnül a víz nominatívusza veszi, álá, az alatt, al, ami az Alfaluban is benne van. Egyébként a falu is ősi finnugor szó, a voguloknál, az osztyákoknál „paul”, itt „p”–„f” szóeleji változás van. Ezt viszont ma már nehezebb megmagyarázni, mint például a germán nyelvcsaládban lévő nyelvek kapcsolatát, akik rögtön egymásra ismernek. A lengyel, az orosz, a bolgár is érti egymást. Miért? Mert ezer évvel ezelőtt még egymás mellett éltek. Mi viszont hatezer éve élünk távol egymástól, és nagyon eltávolodtak egymástól a nyelveink. Ha csak nyolcszáz évre, a Halotti beszéd korszakába megyünk vissza, akkor is látható, mennyit változott a saját nyelvünk is néhány évszázad alatt. A „Látjátuk feleim szümtükkel, mik vogymuk” ma már sokak számára érthetetlen. Nincs írásos nyelvemlék hatezer évre visszamenőleg, és csak a szótárak segítségével meg hangtörvények felállításával lehet bizonygatni ezeket a dolgokat.

Mostanában sokfajta eredetelmélet látott napvilágot: például vannak, akik a suméroktól vagy az etruszkoktól származtatják a magyar népet.

Ezek azok az elméletek, amelyekről vitatkozni sem érdemes. A sumér és etruszk eredetelméletek felállítói rendszerint orvosok, mérnökök, ügyvédek, akik szabadidejükben nyelvészkednek. Ilyen alapon egy szótár segítségével és néhány hasonló hangzású szóval akár azt is bizonyítani lehet, hogy a magyar nyelv hasonlóságot mutat a zulukaffer nyelvvel. Álmodozó emberek mindig lesznek, akik különböző elméleteket gyártanak, mert elégedetlenek egy létező, tudományosan megalapozott munkával. Az etruszkot nem tudta mai napig megfejteni az egész egyetemes nyelvészet. Nem tudják például a ma is beszélt baszk nyelvet sehová besorolni a nyelvészek. Amit viszont tudunk, azt biztosan tudjuk, és ezt elismeri a világ valamennyi komoly egyeteme. Ezeket a magyarság eredetét, nyelvrokonságát kutató mai elméleteket amolyan baráti társaságban történő társasjátéknak tekintem, amikor kitalálnak valamit, és a média segítségével, minden tudományos alap nélkül világgá kürtölik. Nagyon rossz a véleményem erről, fölöslegesnek és meddőnek tartom az erről szóló vitákat. Ne álmodozzunk, hanem foglalkozzunk a valós problémákkal. Egy nyelvnek pedig nem az eredete a lényeges, hanem az, hogy őrizzük meg, amíg lehet, abban a formában, amelyben létezik. Ezért kellene minél több Kazinczyt, Kosztolányit olvasni, hogy a nyelvünk gazdagságát, szépségét őrizzük, és ne engedjük elsekélyesedni.

Olyan próbálkozások is vannak, amelyek a székelység nyelvjárását külön nyelvként akarják feltüntetni...

Aki ilyet mer állítani, az sürgősen menjen el, és gyónja meg. Egy himnuszunk és egy magyar nyelvünk van, ebbe beletartozik a székelység is teljes egészében. Ha Csíkban járok, azt látom, milyen gyönyörűek az ottani lányok, ha Háromszéken, akkor azt tapasztalom – a mindenségit! –, hogy ezek is milyen szépek. Arról lehet vitázni, melyiknek a szoknyája szebb, fodrosabb, arról viszont nem, hogy valamilyen más nyelven énekelne, mint azon a magyar nyelven, amit az összmagyarság beszél, ért. A csángó nyelvjárásról is a románok próbálták elterjeszteni, hogy „elrontott” román nyelven beszélnek, ez viszont nem igaz, hiszen ők a Kazinczy-féle nyelvújítás előtti magyar nyelvet őrizték meg napjainkig. Ezért olyan csodálatosak a szövegeik, a népdalaik. Minden nyelvben vannak tájszavak, de az alap mindenhol ugyanaz. Anyám, apám, fiam, lányom minden vidéken ugyanúgy hangzik. Azon kezdünk vitatkozni, hogy a székelyek mért nevezik a burgonyát pityókának? Vagy a sárgarépát muroknak? Ezek badarságok... Annyi sok szép közös dalunk van... Mondjuk az is igaz, hogy itt, Székelyföldön egy kicsivel több, mint Magyarországon, az viszont a székelység érdeme, hogy ezeket a kincseket megőrizték azoknak is, akik már rég elfelejtették. Nem véletlenül érdekelte ez a világ Bartók Bélát és Kodály Zoltánt. 

Domokos Péter

1936. január 15-én született Gyergyóalfaluban. Tanulmányait Kolozsváron, Veszprémben, Szombathelyen és Budapesten végezte. A nemzetközi finnugrisztika elismert művelője: több mint 30 önálló kötete, összeállítása, mintegy 350 cikke, tanulmánya jelent meg, számos egyetemen tanított. 1960 óta előadó az 5 évente megrendezett Nemzetközi Finnugor Kongresszusokon. 1989-ben közreműködött a Finnugor Írók Nemzetközi Társasága megalapításában, amelynek éveken át alelnöke, majd elnöke is volt. Létrehozta az MTA Uralisztika Komplex Bizottságát. Számos rangos magyar állami és nemzetközi kitüntetésben részesült.