Nyár, szocializmus

elsőáldozás után úgy képzeltem, olyan ez a szocializmus, mint az anyaszentegyház, mert mint megtudtam, azt is már nagyon-nagyon régóta építették akkoriban, és még nekünk is nagyon sokat kellett tennünk érte, hogy tovább épüljön, és úgy tűnt, csak akkor fog vigyázni ránk, ha mi is vigyázunk rá; így volt ezzel a szocializmus is, de rá sokkal többet kellett vigyázni – például nagyvakáció közben is ott volt nekünk a szocializmus, amit soha nem feledhettünk, én egészen sokat megtettem érte, igaz, végül csak nem épült fel, de ezt akkoriban nem tudhattam, ugye, hogy egyszercsak ott állunk majd szocializmus nélkül a kietlen semmiben, na mindegy;

szóval én egészen sokat megtettem a szocializmusért, leginkább nyáron szerettem tenni érte, akkor valahogy kedvezőbbek voltak az időjárási viszonyok, olyankor az ember hangulata is más, ugye, boldoggá teszi a szebb jövő, bár én a jelen miatt sem panaszkodtam soha, különösen nyáron nem; azokban a tengerparti táborokban például mindig nagyon jó volt építeni a szocializmust, pedig hát már reggel hatkor elkezdődött, és sok-sok órán át tartott akár tűző napon, akár esőben, de senki nem panaszkodott, mert mint érintőlegesen említettem, a Román Szocialista Köztársaságra nagyon kellett vigyázni, hogy ő is vigyázhasson ránk, magunkra soha nem kellett vigyázni éppen ezért; a tengerparti táborokban Nicolae Ceauşescu elvtárs és Elena Ceauşescu elvtársnő számára edzettünk, mert mi az ő gyerekeik is voltunk, és ezért nagyon szerettek minket – mindig nagyon vártuk, hogy eljöjjenek, bár soha nem hoztak semmit, és csak pár percig ültek, az Angyal például szintén keveset ült, de mindig hozott valamit, ha jött, na, de az Angyal soha nem jött nyáron a tengerre, ugye;

az edzés nagyon érdekes volt, mi voltunk a fogaskerekek a gépezetben, ezt nem nagyon értettem, de így mondta a csoportvezető, aztán még egy csomó minden egyebet sem értettem, mert minden románul volt, csak mondtam hallás után a dalszövegeket; egy kicsit azért sajnáltam, hogy nem tudok románul, Anyuka mindig nagyon szerette volna, hogy megtanuljak, küldött volna Bukarestbe is nyaralni, de én egyáltalán nem szerettem volna románul tanulni, Bukarestbe menni meg pláne nem szerettem volna, talán éppen azért, mert ott él az a sok román, tőlük valahogy mindig féltem egy kicsit, pedig ők a mi román testvéreink, így mondta legalábbis a tanító néni, nekem ugyan nem volt testvérem, de úgy gondoltam, román testvér azért mégsem kell, akkor maradok inkább egyedül, hát sajnos így gondolkodtam én akkoriban a testvériségről;

Nicolae Ceauşescu elvtárs és Elena Ceauşescu elvtársnő számára sokan edzettünk, több száz gyerek, nagyon szépek voltunk, mert különböző alakzatokat formáltunk, feliratokat hoztunk létre, azt nem tudtuk, hogy pontosan mit formálunk meg, mi csak ugráltunk az aszfaltra felrajzolt csillagokra és pontokra, számoltunk magukban, nagyon pontosnak kellett lennünk, mert ha nem, oda az egész, és büntetőben telik a délutáni fürdőzőidő; közben persze énekeltünk, szép hazafias dalokat, amelyektől szintén épült a nagyszerű szocializmus, ugráltunk és énekeltünk tehát, mondtam már, nem tudtuk, hogy pontosan miért ugrálunk, azt sem, hogy pontosan mit éneklünk, de végső soron vidámak voltunk, és ugye, az nagyon fontos nyaraláskor, különösen a tengeren;

később látott minket a felsősök romántanárnője a tévében, azt mondta, a mi városunk gyerekei voltak a C betű a TRĂIASCĂ szóban, hát nem gyönyörű, minden betűt az ország más részéből származó gyerekek formáltak meg, ezt tényleg nagyon szépnek találtam, és később valamelyest kezdtem érteni a fogaskerékdolgot, és nagyon büszke voltam magamra, és a romántanárnő is nagyon büszke volt ránk, vele félszavakból is értettük egymást; a táborban kölcsönkérte például a csodakék felsőmet, ha éjszaka fiúzni indult, én hallgattam a felsőről és a fiúkról is, cserébe azt ígérte, elintézi, hogy felhívhassam a szüleimet, de végül sikerült megértetnem vele, hogy tíz éve várunk telefonra; de minthogy feltétlenül segíteni akart nekem valamiben, hát segített románul képeslapot írni, Bandi bátyámnak írtunk, de direkte rosszul írtam a címzést, és szerencsére soha nem kapta meg a lapomat; később is írtam neki, Bandi bátyámnak mármint, akkor már magyarul és a Duna-csatornához, azokat megkapta – hófehér hajjal jött haza onnan, pedig olyan vidám leveleket írtam.