Nono!

 De még azt is megértem, hogy a gyermekeimnek és a velük egy korosztályokban levőknek – mondtam már, hogy óvodától egyetemig vannak – némelykor és némelyekben más az ízlése, mint nekem. Hűsítőben, sörben, borban, ételben például, aztán ruhában, olvasmányban, irományban, zenében, sportban, kirándulásban, állatkákban és még babákban is. Mindezekről nem vitázunk, tudomásul vesszük, hogy ez van, ez a dolgok meglehetősen természetes rendje, s így van ez, míg a világ, legfeljebb néha ugratjuk egymást. Én, hogy miféle zenét hallgattok, s hogy miféle hülyeségekkel töltitek a drága időt a neten, s hogy nehogy má hanyatt essek a foci béeltől. Ők, hogy ó, Apu, milyen régi vagy, mert az az idő lejárt. Jaj igen, ők természetesen fekete béemvéről álmodnak, én pedig egy használt folkszi kisbuszról, hogy minden pereputtyom elférjen benne.

Na, de nem ezzel akarom untatni olvasóimat emitt, bár a dolgok azért egy kicsit összefüggenek. Nem csűröm-csavarom tovább: parázs vita támadt abból, hogy helyénvaló-e, normális-e, hogy Kolozsvár főterén, Mátyás királyunk lába előtt s az ódon Szent Mihály-templom fala mellett, közvetlenül, havonta legalább egy-egy kisebb, de inkább nagyobb buli legyen. Egyszer könyvvásár, egyszer fagylaltfesztivál, egyszer sörfesztivál, egyszer rendőrnap, egyszer csendőrnap, egyszer városnap, egyszer filmfeszt, egyszer kólafesztivál, áldott télen át jégpálya, aztán ki tudja, csokinap, banánnap, melegnap, leszbinap. Szóval színes a választék, s egy-két eseményt leszámítva rendszerint nagy a sokadalom, és szól a zene rendesen. A csúcs, bár lehet, hogy ez sem megdönthetetlen, minapokon történt, amikor a helyi sörgyár ünnepelte enmagát, felsorakoztatva a mai román pop-rock-folk zene legjavát, akkora színpaddal és hangerővel, hogy arra még Pink Floydék is azt mondanák: hm. Lucian barátom már rég, legalább másfél éve megmondta – meséltem volt akkorjában –, hogy a Fő-, közönségesebb nevén a Matyitér immáron örökös banzájok helyszíne vagy színhelye lesz, nesze neked zsebkendőnyi zöld, fű, fa, virág, nesze neked Mátyás-szobor, nesze neked Szent Mihály-templom és áhítat és szentmise, nesze neked csendes magyar imádság. Pedig Lucian, az én jó emberem, tiszta román, s ugye, hogy azért furcsa, mert szóba hozta a többségében mégiscsak nekünk, magyaroknak oly kedves templom és szobor és tér dolgát. Tiszta jóindulatból és valami olyasfajta műveltségi fokból eredően, hogy: ez a hely egyszerűen nem az a hely. Ahol Istennek ódon házát s a mi magyar Mátyás királyunk patinás lovas szobrát hol vásáros sátrakkal vagy bódékkal, hol színpadokkal, hol jégpályával, hol környezetbarát budikkal lehet körülbástyázni, hol pedig pisivel, esetleg sörfesztiválos okádékkal ékíteni.

Mondtam volt az elején, lehet, hogy velem van a baj, s nem értem azokat a gyermekeim korúakat, de a kicsit nagyobbakat sem, akik arról próbálnak meggyőzködni, hogy Európában már mindenütt az a trendi, hogy a városok főterét megtöltik élettel, rockkoncerteket tartanak tíz- és százezres közönséggel, és persze a legmenőbb zenészekkel. Mindenféle járulékokkal együtt. Hogy azokon a tereken az ember ne úgy lépkedjen, mint, mondjuk, egy múzeumban. Nono! Pedig alig hiszem, hogy nálam jobban szeretnétek a zenét. Rockostól, folkostól, néptáncostól. A sört sem kedvelitek nálam jobban, persze, csak az ízek és a társaság élvezete keretein belül. A bulit és a táncot magyarabbul: a gőz kiengedését sem élvezitek jobban nálam. És a másság elfogadásában, a más nyelvű dalok dúdolásában sem vagytok jobbak nálam. És azt is tudom, hogy vannak patinás főterek, ahol rockbulik vagy városnapok zajlanak, évente egyszer. Pedig én már másodszor vagyok huszonöt. Legfeljebb már megtanultam, hogy vannak helyek. Egyszerűen.