Nincs kettős mérce

Igen, mintha én mondtam volna. Volt egy csodálatos osztályfőnököm a gimnáziumban, aki magyar–latin szakos tanár volt, írtam is róla egy esszét, dr. Bada Gyulának hívták. Õ valahogy belénk csöpögtette, tulajdonképpen észrevétlenül, azt a meggyőződést, hogy nincs kettős mérce. Egyetlen mérce van, ez a mérce abszolút, és ez mind a klasszikusokra, mind a mai írókra, mind a világirodalomra, mind a magyar írókra értelmezhető: hogy tudniillik, ami valahol nagyon jó, az máshol is nagyon jó, és nem lehet engedményt tenni, akkor sem, ha valaki kezdő, akkor se, ha valaki rossz körülmények között tette azt, amit tett, s ez független koroktól és körülményektől. Ha az emberben ez működik, akkor elég nehéz helyzetben találja magát egy olyan kis országban, amely évszázadok óta, de főleg a 20. században valahogyan a perifériára sodródott, és belátható időn belül ott is marad. Ha minden jól megy. Ha nem megy jól, akkor még inkább elsüllyed. És ez minden perifériára került népnél örökös kérdés: vajon hogy lehet olyan művet írni, amely értelmes, átélhető és – ideális esetben – megrázó bárhol. És hogy lehet a történelem adott szakaszának a legnagyobb, legsúlyosabb kérdéseit valami módon ilyen kis országban megfogalmazni. Nem könnyű a feladat. Az Ikszek című regényemnek a fülszövegében idézek egy nagyszerű lengyel színháztörténészt, akivel beszélgettem párszor Varsóban, és aki egy csodálatos, igazi tudományos monográfiát írt Az Ikszek főhőséről, Bogus³awskiról. ’75-ben Varsóban a lakásán ő fogalmazta ezt meg – nem tudta, hogy regényt akarok írni Bogus³awskiról – úgy, hogy szerinte most nagy próza csak az Egyesült Államokban és a Szovjetunióban várható. Ezzel tulajdonképpen kizárta az esélyesek köréből mind a lengyel, mind a magyar írókat, mind az összes többit, akik nem ebben a két nagy szuperhatalomban ténykednek. Annak idején már Ady is megfogalmazta – annál pontosabban nem lehet fogalmazni –, hogy lehet eljutni az Értől az Óceánig, és a világ csodája, ha valaki erre képes. Õ is átélte, pedig ő még egy nagyobb és jelentősebb ország költőjeként fogalmazta meg ugyanezt a kérdést.

Ha úgy tekintjük, hogy vannak domináns beszédmódok, amelyek uralják akár az irodalmi életet is, és ehhez hozzákapcsoljuk azt, amit ön a Mindentudás Egyetemén tételesen ki is mondott, miszerint a római birodalom korában is egyfajta „globalizáció” ment végbe, feltehető a kérdés: a kétezer évvel ezelőtti történések és a mostaniak között mentalitásbéli különbség sincs?

Dehogynem. Azt tapasztaltam a kelet-európai irodalmakat tanulmányozva – mondjuk, a 18. század végétől napjainkig –, hogy itt nagyon különös, sajátos és nemzetinek nevezhető mentalitások alakultak ki, amelyek annak ellenére eltérő kulturális eredményekhez vezetnek, hogy a történelmük eléggé hasonló. A legélesebben ezt lengyel és magyar vonatkozásban tapasztaltam meg, nagyon hasonló a történelmünk, ennek ellenére a lengyelek gondolkodásmódja és a köznapi reakcióik egészen eltérnek a magyarokétól. A lengyelekre általában az jellemző, hogy iróniájuk nincs, gúnyosan szatirikusak tudnak lenni, hogy úgy mondjam, szeretnek fejjel menni a falnak, és allegorikusan, képszerűen gondolkodnak, ami rögtön lefordítható bármilyen szituációra. A magyarok – a látszat ellenére – nem igazán forradalmi nemzet, konzervatívak, pozitivisták, bizonyos értelemben hedonistábbak, mint a lengyelek, és ez az életben egy csomó haszonnal jár. Ezért a magyar művészetnek – legalábbis a prózának – jellemzője mindenképpen az irónia jelenléte. Emiatt úgy látom, hogy a lengyelek sokkal jobb drámákat írtak, mint mi, viszont a mi prózánk erősebb. Főleg a regény. A magyarok már ’67 előtt is a passzív rezisztenciában voltak erősek, és ez máig így van. A lengyelek nem passzívan, hanem aktívan ellenálltak, amivel időnként kevesebbet, néha viszont sokkal többet értek el. A polgárosodás késve érkezik, itt furcsa elcsúszások és késések vannak, és amikor jön egy hirtelen változás, akkor eltérő reakciókat vált ki. Időnként az európai önellentmondások sokkal súlyosabban csapódnak le Kelet-Európában, láthatóbbá válnak, mint Nyugaton, és esetenként ez jobban ábrázolható, mint náluk. Ennyiben a perifériának van előnye.

Fogság című regényében mindennek megvan a gazdasági, politikai magyarázata – ugyanúgy, mint ma –, ez a világ a maga belső logikája szerint „racionálisan” működik. Idézett előadásában arról beszélt, hogy ma is várható valami radikálisan új, amiről nem tudjuk, hogy micsoda, a periféria lassan „megeszi” a centrumot…

Arról van szó, hogy a periféria óhatatlanul kezd „bekerülni” a centrumba – ma is. Európába például a muzulmán világ nyomul be, az Egyesült Államokba pedig Latin-Amerika kultúrája. Óriási változások vannak már most, és még nagyobbak lesznek. A protestáns Egyesült Államokba bevonul egy erősen baloldali színezetű katolicizmus – amivel előbb-utóbb a Vatikánnak és Amerikának is foglalkoznia kell –, és ez óriási változásokat fog okozni. Nem állítom, hogy győz. A „külső” behatás sem marad változatlan. Valami elegy jön létre, amit senki nem várt, és nem látott előre. Épp ez a kereszténység hatalmas tanulsága. A kereszténység egy olyan világban alakul ki, amelyben van egy őrületes, gazdaságilag indokolt, vallásilag és etnikailag jóváhagyott versengés a görögség és a zsidóság között. Többen – például Alexandriai Philón – megpróbálták politikailag, racionális módon egyeztetni a kettőt – nem sikerült. De jött a kereszténység, amelyik teljesen irracionális eljárás révén képes volt a görög–zsidó szembenállást eltüntetni, és föloldani egy harmadikban, ami addig nem volt.

A Kéttoronyba zárva című szövegében írja, hogy az összedőlő ikertornyokból kézenfogva kiugró öngyilkosok képeit kivágják az azóta sugárzott felvételekről, egy másik írásában pedig kimondja, hogy mostanában a „bunkóság cenzúráját” éljük. Tehát van egy „szimulakrum-világ”, amely elfedi ezen problémák meglétét?

Így van, de ez a sugallt világkép előbb-utóbb visszaüt. Mert olyan feszültséget hoz létre a megtapasztalt életvalóság és a sugallt ideák között, amit nem lehet hosszú távon elviselni. Általában azok az ideológiák szokták az embereket vonzani, amelyek valami nagyon pozitívat ígérnek. Aztán nem tudják teljesíteni – ez okozza a konfliktust. A kommunizmus azt mondta, hogy egyenlőség, szabadság, testvériség, a francia forradalom – de tulajdonképpen a kereszténység kezdete – óta nem is nagyon lehet mást mondani. Azt állította a kommunizmus, hogy ezt megvalósította. Hát nem valósította meg. Azt a különös jelenséget tapasztalom mostanában, hogy ez az úgynevezett kapitalizmus is ezt teszi. Tehát azt állítja, ami nem lehetséges: hogy mindenki úgy fog boldogulni, ahogy dolgozik, mindenki a saját érdeme szerint részesül a javakból, mindenki szabad, szabad piac van – és ez nem igaz. Ez ellen is fel fognak lázadni, mert az elvek és valóság közötti ellentmondást nem lehet elviselni.

Az elmondottak mennyiben érinthetik az EU ideáját?

Az Európai Uniónak nevezett valami nem ugyanaz az Európai Unió, amelyik létezett, mondjuk, tíz évvel ezelőtt. Semmilyen szempontból. Az a jólétidemokrácia-gyakorlat, amely nagyrészt a II. világháború sokkjára meg bizonyos amerikai segélyekre és jelenlétre épült, már a múlté. A mai Európa meglehetősen iránytalan, eléggé cselekvésképtelen, ami működik belőle, az egy nagyon felszínes ideológia: a szabadság, vállalkozás, egyéni érdem, egyéni tehetségek, szabad piac. Ez a piac azonban nem szabad, monopóliumok uralják. Ami kőkeményen érvényesült – és ehhez nem kellett belépni az Unióba vagy a NATO-ba sem –, az az, hogy végül is a Szovjetuniónak át kellett adnia Kelet-Európát a Nyugatnak. Visszakerültünk abba az állapotba, amelyben korábban voltunk. Mi, magyarok, évszázadokon keresztül német érdekszférába tartoztunk, hol a törökök próbáltak megszerezni maguknak, hol az oroszok – soha nem sikerült nekik igazán. Tehát komp-ország vagyunk, de alapvetően nyugati érdekszféra. Csak a primér gazdasági érdekek nem lesznek elegendőek e helyzet fenntartásához...

Akkor – szintén Öntől idéznék – „életelmélet helyett játékelméletet kapunk”.

Igen, de ez belátható időn belül össze fog omolni.

Spiró György

Kossuth-díjas író, drámaíró, irodalomtörténész, műfordító. 1946. április 4-én született Budapesten. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán tanult magyar–orosz–szerbhorvát szakon 1965–70 között. Az Újságíró Főiskolán 1972-ben szerzett újságíró- és szociológusdiplomát. Az ELTE Világirodalmi Tanszékén, majd 1992-től az Esztétika Tanszéken tanít. 1981-től az irodalomtudományok kandidátusa. A kaposvári Csiky Gergely Színház dramaturgja 1986-tól 1992-ig. 1992–95 között a szolnoki Szigligeti Színházat igazgatta, 1990-től 1997-ig a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanára. Legújabb regényei: Fogság (2005), Messiások (2007).