Nem viccből nevetünk

Filozófusok, esztéták és pszichológusok keresik – és vélik mindannyiszor megtalálni – a nevetés értelmét, immár kétezer év óta. A mostani eredmények azonban azt mutatják, két okból is hibás nyomon indultak el. Egyrészt a nevetést alapvetően emberi sajátságnak vélték. Arisztotelész például úgy tartotta, az ember „nevető állat”, az egyetlen olyan élőlény, amely képes nevetni. Másrészt a nevetés lényegét valamennyien a humor vagy a komikum alapján próbálták meghatározni. Úgy tűnik, egyik alapfeltevésük sem volt helyes.

A nevető agy

Az agykutatók, akik lehetőség szerint állati modelleken is vizsgálják az emberi viselkedést, a nevetés esetében is ezt a módszert alkalmazták. Nemcsak emberi csecsemőket, hanem csimpánzokat, sőt patkányokat is csiklandoztak, hogy kiderítsék, állatoknál is megjelenik-e az emberi nevetéshez hasonló reakció. Az eredmények meggyőzőek voltak. Jaak Panksepp, a Washington State University idegtudósa és pszichológusa például az egyik kísérletében felfedezte, hogy a patkányok, amikor csiklandozzák őket, ultrahangon csipognak. Ezzel az ember számára külön készülék nélkül nem hallható hanggal kellemes érzésüket fejezik ki, amit az is mutatott, hogy minduntalan visszatértek további csiklandozásért.

A tudósok szerint az emberi „ha-ha” őse a főemlősök „lihegése”, amelyet játék közben hallatnak, amikor egymást csiklandozzák, vagy ha kergetőznek. A nevetés tehát sokkal ősibb és ösztönösebb reakció, mint korábban gondolták. Amikor a kutatók megfejtették a nevetés evolúcióját, eljutottak az „őseredeti viccig”: az első olyan akcióig, amelynek célja a nevetés fizikai érintkezés nélkül való kiváltása. Ez az ősvicc, amely a főemlősök körében született meg, a tettetett csiklandozás volt: olyasmi, amit olykor a szülők is játszanak gyermekeikkel.

Panksepp úgy gondolja, az emlősök agya eredendően huzalozva van a nevetésre, éspedig azért, hogy a fiatal állatok megtanuljanak egymással játszani. A nevetés stimulálja az úgynevezett „agyi jutalmazóköröket”, egyben biztosítja a többi állatot, hogy játékról és nem harcról van szó. Az első nevetés Pansepp szerint a baráti interakcióra való készség jelzőeszközeként fejlődött ki, s mint érzelmileg pozitív mechanizmus segítette a „társas agy” és a társas együttműködés kifejlődését.

Vicces-e, amin nevetünk?

Robert Provine, a Nevetés című 2000-ben megjelent könyv szerzője húsz évvel ezelőtt kezdett el vizsgálódni a témával kapcsolatban. Első kísérletei nem jártak sikerrel. Ahogy az idegtudományi kísérleteknél szokás, laboratóriumában ültette le a jelentkezőket, hogy nézzenek meg egy-egy komikus filmet. Ám azok nem sokat nevettek ebben a helyzetben. Provine ezért új módszert választott: hétköznapi nevetési epizódokat figyelt meg az utca embereinél. Azt a meglepő felfedezést tette, hogy a nevetések 80–90 százalékát semmiféle tréfásnak számító közlés nem előzte meg. Olyasmik hangzottak el, mint „tudom” vagy „viszlát, srácok”. Ha voltak is viccek, ezek ritkán mentek túl annak színvonalán, hogy „Olyan szagod van, mint egy jó erőedzés után”. A legtöbb nevetést megelőző párbeszéd olyan – vonta le Provine a következtetést –, mint egy véget nem érő folytatásos televíziós komédia, amelynek forgatókönyvét egy rendkívül tehetségtelen író követte el. Így az sem véletlen, hogy inkább a beszélők nevettek, mint hallgatóik. Különösen nők használták a nevetést a mondat végi pont helyén. Az eredmények egyértelműen kétségessé teszik, hogy a nevetés feltétlenül valami humorosat követ. Sőt a nevetésnek többnyire kevés köze van a humorhoz: éppen az a kivétel, amikor valami igazán vicces dolgon nevetünk. A nevetés ösztönös túlélési eszköz, nem a viccre való intellektuális reakció.

Nevetés és társas hierarchia

Két muffin sül a kemencében. Egyikük feljajdul: „Hú, de meleg van itt!” A másik: „Nahát, egy beszélő muffin!” – ezzel a faviccel tettek érdekes kísérletet a Floridai Állami Egyetem kutatói Tyler Stillman vezetésével.

A vizsgálat során utolsó éves egyetemi hallgató lányokkal készítettek egy interjút, amelyről azok úgy hitték, pénzköltési szokásaikra irányul. A lányok egy részének azt mondták, az interjúkészítő néhányuknak pénzjutalmat ad majd; mások esetében ez nem hangzott el. Az interjú során, mintegy mellesleg, a kérdező elsütötte a muffinos viccet. A hallgatók közül azok, akiknél jutalom volt kilátásba helyezve, sokkal inkább hajlamosak voltak nevetni, mint a többiek. A kutatók szerint ennek magyarázata az, hogy a pénzjutalom lehetősége révén a lányok beosztott pozícióban érezték magukat az interjúkészítővel szemben, akinek – mint egy főnöknek – hatalmában állt eldönteni, ki érdemel „prémiumot”.

Azért nevettek a lányok, mert be akartak vágódni a főnöknél? A kísérlet következő fordulója megmutatja, nem erről van szó. A lányok itt is ugyanazt a viccet hallgatták meg, de videóról; s úgy tudták, a vicc mesélőjével egy közös feladaton fognak együtt dolgozni. Egy részüknek azt mondták, akit látnak, az lesz a főnök, és pénzjutalmat adhat nekik. Másik részüknek azt, hogy egyenrangúak lesznek; megint másoknak pedig azt, hogy ők lesznek a főnökök.

A pozíció hatása még így is működött. A beosztott és egyenrangú szerepet kapott lányok sokkal inkább nevettek, mint a főnökök, annak ellenére, hogy a viccmesélő nem látta őket. A nevetés tehát spontán reakció volt a helyzetükre, nem pedig tudatos stratégia.

A kutatók értelmezése szerint, amikor a státushierarchiában nem foglalunk el magas pozíciót, szövetségeseket keresünk, s ez ráhangol minket arra, hogy nevessünk bármin – még ha az egyáltalán nem is mókás. Ez akkor is így van, ha nevetésünkből semmiféle közvetlen előny nem származik.

Õszinte társas jelzés

Mindezt aláhúzandó, Tyler Stillman saját példáján is bemutatja a státus hatását a nevetésre. Amikor a muffinos viccet hallgatói előtt sütötte el, azok kivétel nélkül mindig hangos nevetésben törtek ki. Hozzá is szokott ahhoz, hogy a viccel ilyen hatást tud kelteni. Így amikor azt egy konferencián is elmondta, automatikusan várta a közönség nevetését. Ehelyett kínos csend fogadta. Az előbbiek fényében a magyarázat nem nehéz: hallgatósága csupa tudományos főmunkatársból állt, akik státusban fölötte álltak a fiatal kutatónak.

Mindez megerősíti, amit Provine is hangsúlyoz, hogy a nevetés nagymértékben akaratlan folyamat. Habár az emberek tudatosan képesek a nevetést elnyomni, kevesen tudják magukat meggyőző nevetésre bírni. Így, mivel nehezen tettethető, a nevetés egyfajta őszinte társas jelzés: valami erős, ősi, nyers és kezdetleges reakció, egyfajta viselkedési kövület, amely felfedi a minden emberi lényben, sőt akár minden emlősben közös gyökereket.