– A romániai rendszerváltás után, a szabad sajtó kezdetén mit jelentett az újságírás írónak-olvasónak?
– A kilencvenes évek elején valóban beszélhettünk szabad sajtóról, nem csupán az azt megelőző időszakhoz képest, hanem akár a mai viszonyokkal összevetve is. Talán azért is volt könnyű újságírónak lenni, hiszen megvolt a sikerélmény, akkoriban volt a legnagyobb a társadalmi elismertsége a szakmának. Fontos dolog volt, tekintélyt jelentett újságírónak lenni, és persze a példányszámok is másképp alakultak, mint ma. A 90-es évek elején a Bihari Napló példányszáma a sokszorosa volt a mainak, és ez nem a mostani lap kritikája, hiszen mindenhol nagy volt az érdeklődés az újságok iránt, 1990 első hónapjaiban reggelente sorba álltak az emberek az újságosbódék előtt.

– Mi mutatott irányt az újságírói munkában az elnyomás időszaka utáni felszabadulásban?
– Elsősorban az, hogy az olvasók számára is fontos volt a szabad vélemény, és mi, újságírók is fontosnak tartottuk immár szabadon elmondani a véleményünket. Tele voltak a lapok vezércikkekkel, glosszákkal, jegyzetekkel, mindenféle publicisztikával – kissé háttérbe is szorult a lapok ama szerepe, hogy hírt, információt adjanak az embereknek. Lelkesek voltunk és korszerűtlenek. Ezt követően később átlendült az inga a tájékoztató műfajok irányába, már-már üldözendő lett a véleményanyag.

Időközben történt egy nagyon komoly generációváltás is, bár az is igaz, hogy nem mindenütt, hiszen voltak lapok, ahol zömében megmaradtak azok, akik ’89 előtt írták és szerkesztették az újságokat. Váradon szerencsés volt a helyzet, mert egy teljesen új társaság került a laphoz, persze különböző emberek: költőktől kezdve tanárokig, műszaki értelmiségiekig, szakképzett újságíróból volt a legkevesebb. Ez nem csak a Bihari Naplóra volt jellemző. Ez is indokolta egyebek mellett, hogy beinduljon az újságíróképzés.

– Hét éve igazgatja az Ady Endre Sajtókollégiumot, ahol korábban műfajismeretet oktatott. Különbözik-e az, amit akkor, illetve amit most tanít az újdondászoknak?
– Alapvetően nem. Hiszek abban, hogy a vezércikk szerepe most is ugyanaz, mint ami akkor volt, a műfajok funkciói nem változtak. Legfeljebb mások a példáim, esetleg magam is másképpen látom egyes műfajok szerepét, de alapjaiban nem hiszem, hogy mást mondanék. A világ persze sokat változott, a média úgyszintén, az sem biztos, hogy ezeknek a változásoknak minden esetben örülünk, hogy ez minden esetben haladás. Itt a magam példája: meggyőződésem, hogy az, amit a Bihari Napló a kilencvenes évek második felében már képviselt, ami addig kikristályosodott, az igenis korszerű volt.

Lehet, hogy látványban nem voltunk jók, tehát nem volt annyira színes, de műfajilag korszerű, tematikailag sokszínű volt. Attól, hogy a nyugati beruházó ad el vagy honosít meg egy módszert, nem biztos, hogy korszerűbb. Én nem tartom korszerűbbnek a mai Bihari Naplót, mint mondjuk a nyolc-tíz évvel ezelőtti lapot. Másfelől amikor a sajtókollégiumban azt tanítottuk, hogy a híreket és a véleményeket külön kell választani, nagyon sokszor jött az a visszajelzés, hogy milyen hülyeségeket tanítunk mi itt a fiataloknak az iskolában, mert igenis az a jó, ha jól össze van gyúrva a tény és a vélemény egy cikkben. Ma már a műfaji szétválás természetes, de akkoriban komoly vitákat kellett folytatnunk. Volt olyan is, hogy egy szerkesztőség nem engedte ide tanulni fiatal kollégáját, nehogy ezeket a „pesti hülyeségeket” tanítsuk a gyerekeknek.

– Jelenleg az interneten egyaránt dől a hír és a vélemény. Az Erdélyi Riport hetilapban milyen egyensúlyra törekszik?
– Úgy próbálom megtartani az egyensúlyt, hogy lehetőleg minden műfaj jelen legyen a lapban. Szerintem nem véletlenül alakultak ki és maradtak fenn ezek a sajtóműfajok, gondolok itt a hírtől, a tudósítástól a riportig és az interjúig mindenre, a vezércikkre, glosszára, tárcára, jegyzetre, recenzióra. Igyekszem valamennyit művelni az újságban, s úgy hiszem, immár tematikailag is rendben vagyunk. Szerencsére nincs gond a csapattal sem, hiszen a szerkesztőség tagjai évtizedek óta ismerik egymást, ezek kipróbált barátságok, és ha nem is mindig dolgoztunk együtt, nem kell sok szó ahhoz, hogy megértsük egymást.

Emellett olyanok ők, akikről tudom, hogy a maguk területén vagy műfajában a legjobbak közé tartoznak, tehát így könnyű. Nehéz viszont olyan értelemben, hogy milyen hatást tudunk gyakorolni. A Riport nem is próbált meg néplap lenni, tömegeket megszólítani, egyértelműen rétegigényeket szolgálunk ki. Persze érhet az a vád, hogy elitista megközelítésű a lap, de én hiszem azt, hogy ha van olyan alkalmas ember, aki egy fontos elemzést el tud készíteni, akkor megtaláljuk azt az olvasót, akit ez érdekel.

– Sokan a nyomtatott sajtó hanyatlásáról beszélnek. Hogyan látja a jövőt?
– A szerepek el fognak különülni, de én nem temetném az írott sajtót. A friss információhoz jutásnak, a híréhség kielégítésének az eszköze a jövőben elsősorban az internet lesz. Az írott sajtóban talán több esélye van az olyan publikációknak, ahol kevésbé a rövidhír, a gyors tájékoztatás dominál, bár ez a feladat megmarad, de másképpen: az összefüggésekre való rávilágítás, a folyamatok megmutatása lesz a fontosabb.

A hírek egy részét folyamatában kell nézni, s ebben a sajtó, ha szakavatott emberek csinálják, az olvasó segítségére lehet. Nagyon fontosnak tartom, hogy a nívónak, az igazi szakmai értékeknek legyen valamiféle erkölcsi megbecsültsége, hogy ne mosódjék össze a minőségi és a silány újságírás, hiszen – mint minden „árucikkel” kapcsolatban – itt is van, ami mögött valódi tehetség, komoly munka van. És persze van, ami mögött csak az üresség, csak a csomagolás.

– Hogyan született a Várad folyóirat, amelynek szintén alapítója?
– Nos, a Várad a „harmadik lábam”. Történetéhez hozzátartozik, hogy a kilencvenes évek elején a váradi sajtó megpezsdülésének ékköve volt a Kelet–Nyugat, egy roppant izgalmas lap, amely sajnos ahhoz képest, hogy milyen sikeresen indult, milyen sokan megvették, milyen tekintélye volt, mondhatni tragikusan ért véget. Először kétheti, majd havi kiadású lett, megszűnt, majd újraindult, és valamikor ’96-ban végleg eltűnt.

Többször gondolkodtunk azon, hogy szükség lenne Váradon egy irodalmi lapra. ’96 után egy ideig a Kelet–Nyugat újraindítása volt a téma, de később, amikor már úgy látszott, mégiscsak össze tudunk hozni egy lapot, akkor már úgy gondoltuk, ez már ne ezen a néven induljon. Büszkén vállaljuk, hogy szellemi örökösei vagyunk annak a lapnak. Többek között Indig Ottó tett nagyon sokat azért, hogy a Várad elindulhasson 2002 tavaszán. Lassan sikerült elérni, hogy rendszeresen megjelenhessen, állandó szerkesztősége legyen. Célja a váradi kulturális élet megpezsdítése volt, ilyen szempontból ugyanis lemaradtunk. Úgy érzem, hogy a folyóirat, és különösen a Törzsasztal-estek hozzájárultak a helyzet javulásához. Híre ment ezeknek az esteknek, hála istennek már irigykednek is ránk emiatt.

– Főleg a legutóbbi Törzsasztal lett már-már hírhedt, amelynek alkalmával leköpték, amiért meghívta Demszky Gábor budapesti főpolgármestert. Mekkora jelentőséget tulajdonít az esetnek?
– Ha csak rajtam múlik, semmilyen jelentőséget nem tulajdonítok a dolognak, de mivel egy tucatnyi újságíró előtt történt az eset, nehéz meg nem történtnek tekinteni. Érdekes módon az egyik román hírügynökség téves hírét – miszerint lökdöstek is – mindhiába cáfoltam, az Erdélyi Magyar Ifjak közleménye valósággal eldicsekedett ezzel. Ráadásul a köpködő fiatalembert sem „miattam” állították elő a rendőrök, hiszen éppen karon fogva vezették el, amikor „megtisztelt”.

Részükről én leginkább azt furcsállom, hogy miért nem demonstráltak néhány órával korábban, a városháza előtt, ahol Demszky hivatalos minőségében tárgyalt Nagyvárad szintén liberális polgármesterével. Ez az eset elszigetelt jelenség Nagyváradon, ezért önmagában nincs is mit kommentálnom rajta. Sokkal inkább elkeserít a média egy részének a viszonyulása. Nem udvariasságból mondom, de szakmai szempontból a Krónika tudósítása volt egyedül kifogástalan. Ám az a töméntelen gyalázkodás és gyűlölet, ami például az erdon.ro portál moderálatlan fórumából árad, számomra egyszerűen elképesztő, s nem csupán e téma kapcsán. A szabad véleménynyilvánítás címkéjével eladni a trágársággal elegy rágalmakat – hát ez a legkevésbé etikus eljárás.