Nem kimentem, hanem bejöttem

Nem is tudom megmondani, az elmúlthúsz-egynéhány évben hányan tettékfel a kérdést: mikor telepedtem ki Erdélyből?Erre azt szoktam válaszolni, hogy nem kimentem, hanembejöttem… 1979-ben kerékpároztam átelőször a határhoz közel fekvő Békésről,azóta többször végigtekertem Erdélyen(legutóbb a 40. születésnapom alkalmából).A nyolcvanas években rengeteg időt töltöttemErdélyben, sok barátra és egy feleségretettem szert, némi túlzással azt is mondhatnám,hogy ott szocializálódtam. Azért gondoltáksokan, hogy én is erdélyi vagyok, mert nagyonotthonosan mozogtam ebben a közegben. És természetesennemcsak a jelenre voltam kíváncsi, hanem a múltrais. Arra, hogy mi miért történt. Miértkerült kisebbségbe az erdélyi magyarság azévszázadok során, miért került románuralom alá és így tovább.

A pályaválasztásais tudatos volt?

Bár a szegedi erdészetiszakközépiskolában végeztem, egy idő utánmár ott is jobban érdekelt a történelem,mint az erdészszakma. Talán nagyapámnak isköszönhető ez. Õ 1916-ban a hírhedt Doberdónharcolt, míg olasz hadifogságba esett. Gyerekkorombansokat mesélgetett „a nagy háborúról”,majd az 1940-es erdélyi bevonulásról, aztánapámtól hallottam az 1956-os „eseményekről”,amit otthon sohasem emlegettek „ellenforradalomként”! Ígyalakult ki bennem igen korán a múlt irántiérdeklődés. Rengeteget olvastam, ezért amikor aJuhász Gyula Tanárképző Főiskolárafölvettek 1980-ban, olvasottabbnak bizonyultam, mintcsoporttársaim nagy része. Az iskolát azonbanhamar otthagytam az alacsony színvonal miatt, inkábbkét év múlva felvételiztem a JózsefAttila Tudományegyetem történelem szakára,amit el is végeztem. Életemben először mégnegyedikes erdészetis koromban jártam levéltárban– a Hadtörténeti Levéltárban kutattamnagyapám fogságba esésének történetét–, és életre szóló élményvolt a régi, megsárgult iratok olvasása.Kezdettől fogva arra készültem, hogy előbb-utóbbkutató leszek.

Tehát a tanításnálizgalmasabb rábukkanni egy-egy újabb levéltáriadalékra?

Valóban jobban érzemmagam egy csendes levéltárban, mint a katedra mögött.Egyébként is, mielőtt bárki kiáll azegyetemi hallgatók elé, évekig kutatnia kellene,hogy ne csak „középiskolás fokon” adja áta tudást. Ráadásul a tehetségesebbdiákokkal még a szakdolgozatírás idejénmeg kellene ismertetni a levéltári kutatásfortélyait, a jegyzetelés technikáját.Tapasztalatom szerint a mai hallgatók nagy részénekfogalma sincs erről, mert senki sem magyarázza el ezeket.Nekem is évekbe telt, míg megtanultam, mikéntkell egy legújabbkori forráskiadványtmegszerkeszteni. Egy PHD-s hallgatónak ezt még azegyetemen meg kellene tanítani… De valahányszortehetséges hallgatókkal találkoztam, az oktatásis nagy örömet okozott. Amikor 1999-ben megjelent azIllúziók és csalódások címűtanulmánykötetem Csíkszeredában, egyinterjúban azt mondtam, hogy ezt a kötetet nem egyanyaországinak, hanem egy erdélyi magyar történésznekkellett volna megírnia, csak nincsenek magyar jelenkorászokErdélyben. Szerencsére azóta nagyot változotta világ. Létrejött egy történészcsapat,volt tanítványom és néhány idősebbkolléga, akik nagyon komoly kutatásokat folytatnak. AzAutonóm magyarok? Székelyföld változásaaz ötvenes években című tanulmánykötetmutatja tehetségüket, szorgalmukat. Ha arra gondolok,hogy – részben nekem is köszönhetően – végrevannak Erdélyben jelenkortörténészek, úgyérzem, volt értelme az elmúlt 16 évkínlódásainak…

Romániában ésMagyarországon érdekli az embereket a romániaimagyarság 20. századi története?

Amikor 1990-ben az erdélyimagyarság 1945 utáni történelmévelkezdtem foglalkozni, sokan azt mondták, ez „lerágottcsont”, viszont rádöbbentem, hogy alig vanszakirodalom. Évekig alapkutatásokat kellettfolytatnom, hogy legalább egy kicsit komolyabban ismerjükmeg a korszak főbb problémáit. A könyveim,publikációim nagyobb része Erdélybenlátott napvilágot. Ez részben tudatos volt, mertegyfajta erkölcsi kötelességnek éreztem, hogymindaddig, amíg kialakul egy romániai magyar jelenkorostörténészcsoport, legalább egy„anyaországi” tegyen azért, hogy az érintettekmegismerhessék a közelmúltjukat. Azt hiszemazonban, hogy a könyvek, tanulmányok nem jutottak el anagyközönséghez, ami az erdélyiközállapotoknak köszönhető. A történelmitárgyú könyveket megjelentető kiadók nagytöbbsége székelyföldi – Pro-Print, Státus,Pallas–Akadémia, Mentor stb. –, a kötetek azonbanKolozsvárra vagy a Partiumba már alig-alig jutnak el.Könyveim nagy része 1000 körüli példánybanjelent meg, el is fogyott – a Korunkot sem olvassák többen,talán csak a Székelyföldet. Tehát valójábanmeglehetősen szűk az a kör, amelyet érdekel az erdélyimagyarság 1944 és 1989 közti története,úgy, hogy könyvre, folyóiratra áldozzon.Magyarországon szerintem még rosszabb a helyzet, ottigen szűk kört érdekel ez a téma. Jobb, ha nemringatjuk illúziókban magunkat: az Erdély irántiérdeklődés messze nem akkora, mint mondjuk 1989-benvolt… Néhány könyvemből sikerülteljuttatni a különböző folyóiratokszerkesztőségeibe, a kilencvenes évek elejénkiadott történeti kronológiámbólállítólag kaptak az RMDSZ-es képviselőkis. Sokszor kiderül, hogy hivatásos politikusok vagy aközvéleményt formáló „közírók”mennyire nem ismerik az 1945 utáni időszakot, ezértolykor nagy marhaságokat lehet hallani, olvasni tőlük…Mi anynyit tehetünk, hogy megírjuk, amit meg kell írni,tehát megadjuk a tájékozódáslehetőségét, aztán hogy élnek-e velevagy sem, az már nem rajtunk múlik… Sajnos manapsága fiatalok körében sem „szokás” olvasni,persze tisztelet a kivételnek. Amikor a Babeº– BolyaiTudományegyetem elsőéves magyar,x történelemszakos diákjait vizsgáztattuk, rengeteg keserűtapasztalatot szereztünk… De ez már világjelenség,nem erdélyi vagy Kárpát-medencei különlegesség.

És a kutatás segítésérehivatott intézmények?

Az elmúlt tizenhat évbenszabadúszóként dolgoztam. Intézményikapcsolat a JATE Társadalomelméleti ésKortörténeti Gyűjteményéhez fűzött,annak voltam külsős szakreferense, a kisebbségiszakirodalom gyűjtője. Rendszeresen bejártam a TelekiIntézetbe is, afféle külső munkatársukvoltam. Ettől a két intézménytől kaptam némisegítséget – máig hálás vagyokezért –, de alapvetően magamra voltam utalva. Szakmai,baráti kapcsolatokon múlott szinte minden…

Van kedvenc kutatási témája?

Erre nehéz válaszolni.Másfél évtizedig foglalkoztam a romániaimagyar kisebbség történetével és amagyar–román kapcsolatokkal. Eleinte az 1944–53 köztiévek érdekeltek, majd az ötvenes évek,jelenleg kiadás előtt áll Fülöp Mihálykollégámmal a Vasfüggöny Keleten. Iratok amagyar–román kapcsolatokról 1948-1955 címűforráskiadványunk. Később 60-as éveketés a csángók 20. századi történetétkutattam, végül – amikor elérhetővé válta Magyar Országos Levéltárban az 1989 előttikülügyi iratanyag – a 80-as éveket. Utóbbiazért is izgatott, mert arról olvastam, hogy a magyarhatóságok számon tartották, éventehány magyar állampolgárt fordítottakvissza a román határőrök. Hiszen én is az„áldozatok” között voltam, mivel tiltott könyvek„csempészése” miatt rengetegszer leszedtek avonatról… Lehet, hogy dicsekvésnek tűnik, detudtommal én vagyok az egyetlen olyan kutató, aki amagyar–román kapcsolatokra vonatkozó, 1945 és1989 közötti diplomáciai iratok nagy részétvégigolvasta. A nyolcvanas évek vitáit meg isírtam, de egyelőre íróasztalfiókbanlapul a kézirat. Ennek egyebek mellett az is az oka, hogy atavaly augusztustól a hódmezővásárhelyiEmlékpont – Félévszázad VásárhelyenHumán Oktatási Központ történészmunkatársa vagyok. Az Emlékpont a város 1945 és1989 közötti történetét mutatja be. Ittelvállaltam, hogy feltárom a helyi felekezetek 1945utáni múltját. Ezt is alapkutatással kellkezdeni… Jelenleg a református egyház múltjávalfoglalkozom, tehát most a református egyház 1945utáni története a kedvenc témám.

B. L.

Vincze Gábor
Született 1962. január21-én Békésen. Tanulmányait a JATEtörténelem szakán végezte 1991-ben. Mintegyszáz szakcikk, tanulmány mellett fontosabb 11 könyvejelent meg önálló munkaként vagyszerzőtársakkal közösen. Köztük: Erdélymagyar egyeteme 1944–49. I–II. kötet (LázokJánossal), 1995 és 1998; Magyar vagyon románkézen (Dokumentumok a romániai magyar vállalatok,pénzintézetek második világháborúutáni helyzetéről és a magyar–románvagyonjogi vitáról), 2000; Autonomisták éscentralisták. Észak-Erdély a kétbevonulás között (1944. szeptember–1945. március)(Nagy Mihály Zoltánnal), 2003.