Nem kell mindig filmet készíteni

Filmrendezőként, a Film.dok fesztivál zsűrijének elnökeként milyennek ítéli a fesztivál versenyfilmjeit, és általában a dokumentumfilmek helyzetét?

A filmek műfajilag sokfélék, a színvonal is meglehetősen jó a fesztiválon. A dokumentumfilmeket viszont sajnos kevesen látják ma, pedig évek óta mondjuk hiába, hogy ennek a műfajnak a televízióban a helye. A Duna Tévé mai napig teret biztosít a dokumentumfilmeknek, de a többi csatorna nem. A Magyar Történelmi Film Alapítvány, amelynek kuratóriumi tagja vagyok, támogatja a dokumentumfilm-gyártást. Az elkészült filmek közül viszont nagyon keveset mutatnak be a televízióban, holott jó filmekről van szó – tehát ez kiaknázatlan lehetőség. Ennek a lehetőségnek a kihasználása az önismeretünkhöz, egy közösség, egy nemzet megismeréséhez, az összetartozás erősítéséhez járulna hozzá. Ezek nagy szavaknak hangzanak, de így igaz.

Mitől lesz jó egy film, hogyan kell jó filmet készíteni?

Minden a választáson múlik. Jól kell választani, témát, operatőrt, mindent, ehhez pedig jó szemű, jó gondolkodású, széles látókörű ember kell. És ami nagyon fontos: nem kell folyton filmet készíteni. Többet kell gondolkodni, mint filmet készíteni. Én sem rendezőként, sem operatőrként nem készítettem túl sok filmet, de azok azért maradtak meg, mert – örvendetes módon – elég gyakran vetítik őket. Az úgynevezett felkapott operatőrök – én is az voltam egy időben – ötször vagy tízszer annyi filmet készítettek egy évben, mint én. Megtanultam választani már a kezdet kezdetén: operatőrként sokan megkerestek, és nem akartam megsérteni senkit, de ha a forgatókönyv nem tetszett, nem vállaltam a munkát.

Operatőrként kezdte a szakmát. Hogyan kezdődött filmrendezői pályája?

A főiskolai évfolyamon hárman voltunk operatőrök, a párhuzamos osztályban pedig három rendező volt, akikkel párban dolgoztunk. Amenynyiben a rendező elképzeléseihez jó képeket lehetett alkalmazni, akkor az operatőr brillírozhatott, meg tudta mutatni, mire képes, de a gyengébb elképzelés nem adott lehetőséget a kibontakozásra. Ki voltunk szolgáltatva a rendezőnek. Ezért aztán kivívtuk, hogy mi saját magunk rendezhessük a vizsgafilmjeinket, minden félévben. Így kezdődött. És ettől kezdve, ha érdekelt egy téma, akkor én magam rendeztem meg a filmet, nemcsak a kamera mögött álltam. Hályogkovácsként kezdtem el filmet készíteni. Mielőtt a főiskolára kerültem, nem is fotóztam, azt is az utolsó pillanatban kezdtem. Filmet is keveset láttam, mert olyan faluban laktam, ahol mozi sem volt. Amikor főiskolára jelentkeztem, már odafigyeltem a filmekre, akkoriban éppen az olasz neorealista filmeket vetítették. Jó iskola volt – részben ösztönösen, részben tudatosan el is kezdtem követni. A neorealista hatás mellett indulásomban nagy szerepe volt Szőts István erdélyi származású, Magyarországra áttelepült filmrendezőnek. Jól ismertem őt. Amikor az első próbálkozásra nem vettek fel a főiskolára, azt mondta némi keserűséggel – mivel az ötvenes években a kommunisták őt is félreállították –, hogy a tehetség nem vész el, legfeljebb elkallódik. Megfogadtam magamban, hogy nem kallódom el.

Miért nem vették fel a főiskolára?

Rákosi-korszak dúlt, az én apám meg főjegyző a faluban, ez elég indok volt. ’53-ban pedig azért vettek fel, mert Nagy Imre lett a miniszterelnök rövid időre, kicsit fellélegzett az ország, aztán ha már ott voltam, nem dobtak ki később.

Hogy élte meg az első sikereket?

Nagyon természetesen jöttek egymás után. Amikor például Párizsban voltam ösztöndíjasként – amit a Cigányok rövidfilmemért nyertem Lipcsében –, épp folyt a cannes-i filmfesztivál, gondoltam, lemegyek, azzal a szándékkal, hogy rövidesen úgyis jövünk ide, megnézem, hogy is kell ott viselkedni. A falusi gyerek először megtanulta, hogyan kell viselkedni Budapesten, utána meg azt, hogyan kell mozogni Cannes-ban. Elmentem, megnéztem, két év múlva pedig ott voltunk a Tízezer nappal. Fel kellett készülnöm, hogyan kell végigvonulni a vörös szőnyegen.

Milyen filmtervei vannak?

A játékfilmek állnak közelebb hozzám, két játékfilm-forgatókönyvem is készen van, de most épp nem készülök forgatni. Lassan hét-nyolc éve, hogy a Duna Televíziótól eljöttem, akkor úgy gondoltam, fogok még egy-két játékfilmet rendezni. Neves író barátaim írták hozzá a forgatókönyveket, de az elkészítésük sokba kerül, manapság kunyerálni kell rá a pénzt – ehhez viszont már nincs sem kedvem, sem türelmem.

Mi a filmek témája?

Magyar–indiai–angol koprodukcióban készítenék filmet Amrita Sher-Gil festőművésznőről, aki a tízes években született, magyar édesanya és egy szikh herceg lányaként. Magyarországon és Indiában nevelkedett, és a modern indiai festészet egyik alapítójának tekintik. A másik filmtémám a Gulággal kapcsolatos. Három férfi esete, akik Szibériából próbálnak megszökni iszonyú szenvedések közepette, de végül nem sikerül nekik, mert a Gulág nem olyan hely volt, ahonnan egykönnyen meg lehetett volna szökni. Nagyon kemény, depresszív film, de fontos lenne, hogy elkészüljön, mert ugyan elég sok dokumentumfilmet készítettem már ebben a témában, de ezek a dokumentumfilmek nem nagyon jutnak túl a magyar nyelvterület határain. Kellene erről egy játékfilmet is készíteni, hogy a magyarokon kívül is tudjanak róla.

A Gulág kiemelt fontosságú, visszatérő téma Önnél...

Igen, mert iszonyú szenvedéseket okozott, számtalan ember halt ott meg, a filmek pedig annak a rendszernek a képtelenségét és legsötétebb bugyrait mutatják meg, amelyben negyven éven át mi is éltünk. Oda kell erre figyelni, nehogy újra előforduljon. A nagyon szomorú és mély emberi tragédiák képesek a nézőből és a készítőből egyaránt katarzist kiváltani. A művészet egyik – talán legfontosabb – célja pedig éppen ez. Vannak úgynevezett örök témák, amelyekhez a művészek mindig visszatérnek, és mindig más-más aspektusukat mutatják meg. A Gulág szenvedéstörténetei is olyanok, hogy ha végigmondja vagy végignézi az ember, elszörnyed, de meg is tisztul.

Van esély rá, hogy elkészüljön a film?

Igen, de nehezen fog megvalósulni. Addig is szőlőt termesztek, és bort készítek – kellemes és jó időtöltés. Nagyon jó vörösborom van. Úgy látszik, valamit megéreztem, mert amikor hozzákezdtem, azt mondtam: ha majd kikopok a nemzetközi fesztiválokról, a boromat fogom odavinni. Itt tartunk lassan. Balatonfelvidéken van a szőlőm, nyáron, amikor a család is ott van, ott töltök mintegy két hónapot, de máskor is elég gyakran leutazom. Persze ráfizetéses a termelés: tizenkét-tizenöt hektoliter bort termelek mindössze, ami egyáltalán nem előnyös mennyiség, ugyanis ahhoz, hogy mind elfogyassza az ember, túl sok, eladásra meg túlságosan kevés. Így sokat elajándékozok belőle.

Versenyekre is benevez a boraival?

Hogyne, a magyar borakadémia oszlopos tagja vagyok, és elég jelentős versenyeken nyertek aranyérmet boraim. Ha már filmet nem tudok készíteni, és fesztiválokra vinni, akkor bort készítek, és azt küldöm versenyekre. Egyébként, mint már mondtam, nem kell mindig filmet készíteni, gondolkodni is kell. Szerencsére van időm olvasni, zenét hallgatni, az emberekkel jókat beszélgetni a pincében üldögélve, vagy vadászni. Szóval nem érzem rosszul magam.

A Duna tévés időszakra hogyan emlékszik vissza?

Kemény időszak volt, sokat támadták a televíziót, meg is akarták szüntetni, de álltuk a sarat. Tulajdonképpen nem is akartam vállalni az elnökséget, de rábeszéltek. Gondoltam, hogy egy-két év lesz, aztán hét év lett belőle. Amikor lejárt a megbízatásom, még vállaltam volna egy-két évig, mert a betetőzéshez hiányzott néhány elem, de az volt a feltételem, hogy kérjenek fel, ne kelljen pályáznom, másrészt adjanak több pénzt a televíziónak. Egyik sem teljesült, így vettem a nem létező kalapomat és eljöttem. Különben szép volt, az olyan élményekért különösen, mint például egy-egy közönségtalálkozó Erdélyben – jó volt érezni, hogy mit jelent itt az embereknek a Duna Televízió.

Sára Sándor

1933-ban született Turán. 1957-ben szerzett diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskola operatőri tanszakán. Azóta mintegy harminc rövidfilm és számos jelentős magyar játékfilm (többek között Gaál István Sodrásban, Szabó István Apa, Kardos Ferenc–Rózsa János Gyerekbetegségek, Huszárik Zoltán Szindbád, Kósa Ferenc Tízezer nap stb.) operatőre, illetve rendezője (Magyar nők a Gulágon, Holnap lesz fácán, 80 huszár, A vád stb.). Rendezői pályáját rövidfilmekkel kezdte, a fiatal filmművészek Balázs Béla Stúdiójának egyik alapító tagja volt. 1980–1990 között munkásságát főleg a dokumentumfilm-készítés határozta meg. 1993 júliusától a Duna TV elnök-főigazgatója, 1996 júliusától 2000-ig elnöke. Számos rangos állami kitüntetés birtokosa.