Nem jöttek könnyen a szavak

– Tanár úr, mikor írt legutóbb verset?
– Két-három éve talán.

– Nem megy már az írás?
– Feleségem váratlan halála és az egészség hiánya is nagyon megviselt. De hosszú évek óta dolgozom egy komédián Mátyás királyról. Ennek egy rövidített változatát már bemutatták a színházban, és most a századik születésnapomra tervezik, hogy bemutassák az egészet.

– Önt Temesváron mindenki tanár úrnak szólítja. Gyermekkorában is tanárnak készült?
– Nem. Kérem szépen, én költőnek készültem. 16 éves koromban tudtam, hogy költő vagyok. És mint igen sok író, próbáltam olyan mesterséget választani, amely kapcsolatban áll az irodalommal.

– Így lett filozófiatanár.
– Nem egészen. Először magyar irodalom szakra iratkoztam be Kolozsváron, de nem tudtam kibírni Kristóf György semmitmondó óráit, és ezért a filozófiát, mellékszakként pedig a németet vettem fel, de nem hagytam abba a költészetet. Akkoriban jelent meg egy cikk az egyik helyi lapban ezzel a címmel: Hogyan tanítják a magyar irodalmat a Kolozsvári Egyetemen! A cikk írója Tamási Áron volt.

– Tordán született, a kolozsvári diákévek után került Temesvárra. Mit hozott hazulról?
– Apám hat elemit végzett, órásként is intellektuel volt. Bécsből származott. Belém nevelte az értékes emberek iránti tiszteletet, de a kisebbrendűségi érzést is. Amikor például megláttam Franyó Zoltánt, amint az Opera páholyában Eminescut olvasott németül, csak felnéztem rá, de nem mertem megszólítani. És Méliusz Józseffel, Endre Károllyal is csak alkalomadtán ismerkedtem meg. Az értékes emberek megbecsülése tekintetében egyébként Kolozsvár és Temesvár között óriási volt a különbség. Kolozsváron ha egy jómódú ember találkozott egy Marton Ernő színvonalú intellektuellel, azt elmesélte barátainak. Temesváron nem értékelték annyira az irodalmat. Itt nem volt irodalmi élet. Működött ugyan az Arany János Kulturális Társaság, de csak egy költő volt benne: Endre Károly.

– Miért jött mégis Temesvárra?
– 1937-ben végeztem el a filozófiát. Megtudtam, hogy van egy felügyelői állás a temesvári zsidó gimnázium internátusában. Ezt vállaltam el. Két hónap múlva a zsidó gimnáziumba, következő évben a katolikus piarista gimnáziumba hívtak meg filozófiát oktatni. 1940-ig mindkét helyen tanítottam. Akkor aztán jött a hitlerizmus. A zsidó gimnáziumot egy katonai egység foglalta el. A tanulók egy része a gyárváros egyik villájában, a másik a volt zsidó elemi iskolában, a harmadik egy templomban kapott helyet. Csak a didaktikai eszközöket vihettük el a régi épületből. Az is csak a szerencsén múlott, hogy életben maradtam, mert a fizika szertár egy darabját akartam megmenteni, emiatt szembekerültem egy katonával. Felkísért a parancsnokhoz, aki, ha katona lett volna, minden további nélkül főbe lövet. De kórháznak vették el az épületet, a parancsnok orvos volt, és szabadon engedett.

– Inspirálta a költészetét az, hogy évtizedeken át tanított? Markó Béla egy költői estjén nemrég arról beszélt, hogy a politika a költészet halála, mert a politikai kommunikációban sablonokból kell építkezni. A tanárság halála-e a költészetnek?
– Nem hiszem, hogy Babits költészetének a halálát okozta volna a fogarasi tanárkodás. Markó Bélát jó költőnek tartom, egy képét fel is használtam az egyik versemben. De Markó megállapításával nem értek egyet. Petőfi sem attól volt nagy költő, hogy megírta: Akasszátok fel a királyokat! Ha valaki valóban kemény, és vállalja, akkor beállíthatja költészetét politikai nézetei szolgálatába.

– Ezt jó dolognak tartja? Kell-e a versnek valamilyen társadalmi funkciója legyen?
– Nem kell, de ha olyan társadalmi krízisek vannak, amelyekben a költő úgy érzi, hogy állást kell foglalnia, akkor tegye meg! Ady is kiállt nézetei mellett, és a maga módján József Attila is. Most mintha nem mernének kiállni.

– Ön sok kort megélt. A szabadabb vagy a sanyargatottabb korokban volt költőként termékenyebb?
– Vannak költők, akiknek nagyon fontos a nyilvánosság. Vannak, akik tudnak maguknak írni. Én ilyen vagyok. 1940-től egy egész kötetre való verset írtam magamnak. De természetesen a szabadság jobb közeg a költészet kibontakozására.

– Olyant is olvastam, hogy a költészet felértékelődött a diktatúrában, mert a valóságot csakis áttételes módon lehetett közölni.
– Vannak költők, akiknek a kifejlődése csak szabadságban elképzelhető. Ilyen volt például Ady Endre, aki keményen odamondogatott a hatalomnak. Tisza István miniszterelnököt egy versében geszti bolondnak titulálta. Hol mondhatja el ezt egy diktatúrában a költő?

– És mi lett az ön 40-es években fiókba tett verseivel?
– 1943-ban egy barátnőm fogta magát, és elvitte ezeket Franyó Zoltánhoz. Franyó erkölcsileg ingatag ember volt, de nagyszerű fordító, esztéta. A versen keresztül azt is meglátta, ami a költőben van. Ennek a képességének köszönhető, hogy amikor Aradon megalapította az Új géniusz című folyóiratot, öt vagy hat olyan fiatal román költőt közölt fordításban, akik évek múlva a román költészet vezetői lettek. Elolvasta verseimet, és azt mondta, meg akar ismerni. Amikor felkerestem, kijelentette, ezeknek a verseknek meg kell jelenniük, de csakis a háború után lehet. A Hess, szegénység című könyvemet 1944 végén saját költségén adta ki, ma is a legjobb könyveim egyikének tartom.

– Miért tartja Franyót erkölcsileg ingatag embernek?
– Mert pénzéhes, köpönyegforgató volt.

– De hát saját költségén jelentette meg az ön könyvét.
– Igen, de ezzel ő jó pontokat akart magának szerezni az új helyzetben.

– Mi tehet maradandóvá egy verset?
– Ez az, amit nem lehet tudni. Lehet, hogy egy vers most nem maradandó, de tíz év múlva felfedezik. Vannak olyanok, akik ontják magukból a verseket. Könnyen jön nekik. Nekem nehezebben jön. Van olyan versem, amelyiknek az indító sorait harminc évig hordtam magamban. Néhány évvel ezelőtt megjelent az Új Szóban a Könyörgés Európáért című versem. Kérdem az újságírót, honnan vette elő. Azt mondja, az interneten találta, tetszett neki, így hát betette az újságba. Nem akarta elhinni, hogy 1938-ban írtam, akkor, amikor a két diktatúra megkötötte az egymás meg nem támadására vonatkozó szerződést, a Molotov–Ribbentrop-paktumot.

– Ön baloldali meggyőződésű. Mikor vette észre, hogy baj van a kommunista rendszerrel?
– Soha nem voltam párttag, és nem voltam a diktatúra híve. Arra viszont már diákkoromban felfigyeltem, hogy a szélsőbaloldali diákok merev tételeket ismételgetnek, nem lehet velük értelmes párbeszédet folytatni. A háború után a zsidók közül sokan kezdték tűzzel-vassal hirdetni a kommunizmust. Akkor még úgy tűnt, a baloldal a sovinizmus ellen van. De aztán kialakult a kommunista sovinizmus.

– De csak az volt a baj a kommunizmussal, hogy Romániában nacionalista hangokat ütött meg?
– Nem csak. A tervgazdasággal is baj volt. Az feltételezi a tervezés pontosságát, a kiváló adminisztrációt. Biztos, ha Németországban alakul ki a kommunizmus, más hatással lett volna a világra. Jobban termelt volna.

– És az egypártrendszer?
– Az diktatúra. Nem kell okvetlen kommunizmusnak lennie ahhoz, hogy diktatúra legyen.

– Mit jelent önnek a zsidósága?
– A névadó apámat Rónai Manónak hívták, és nagyváradi szabómester volt. Ő úgy tekintette, hogy zsidó vallású magyarok vagyunk. Aztán voltak olyan élményeim, amelyek megtanítottak arra, hogy zsidó vagyok. Természetes volt, hogy magyarul írok, a magyar irodalomhoz tartozom. Az anyanyelv című versemben megírtam: „örömödet és bánatod, más nyelven csak dadoghatod.” Ceauşescu idejében meg is táncoltattak ezekért a sorokért.

– Kapásból idézte az évtizedekkel ezelőtt írt verssorait. Tudja a verseit?
– Igen, sokra ma is emlékszem.

– A századik születésnapjára készül. Mikor telt gyorsan, mikor lassan az idő?
– Amikor sokat dolgoztam, akkor gyorsan telt. De ez természetes.

– Ha visszatekint az életére, mire büszke?
– Büszke nem vagyok, de örülök annak, hogy nem egy könyvemet még keresik. Sokszor hallom a legkülönbözőbb helyekről, hogy az írásaim élnek és éltetnek.

– És mi az, amit a legszívesebben kitörölne az emlékezetéből?
– Azt, hogy egy időben hittem a kommunizmusban, abban, hogy igazat, egyenlőséget hoz az embereknek. Nyomásra egy-két pártverset is elkövettem. De amikor láttam, hogy milyen hazugságokra épül a rendszer, akkortól megtagadtam ezeket. Csak azt írtam már, ami tetszett, ami jólesett.

– Mire vágyik a 100. születésnapja táján?
– Egészségre. Két hónapja a lakásomban balesetem történt. Tudni szeretném, mikor állhatok lábra. Aztán meg a már említett Mátyás királyról szóló, Második Matyi című komédiám temesvári bemutatására.