„Neked vacak, de én ilyeneket álmodom” - beszélgetés Jankovics Marcellel

– Egész animációs filmes és írói munkásságából kitűnik a hagyományok és az ősi szimbólumok iránti szeretete. Honnan ered ez?
– Olyan srófon jár az agyam, hogy érdekel az ilyesmi. Vizuális típus vagyok, olykor összefüggéseket vélek felfedezni bizonyos látott dolgok és nem ismert tartalmak között már gyerekkorom óta. Első általános iskolába jártam a Vérmező utca és az Attila utca sarkára. Egyszer apám jött értem, és azt mondta, mutat nekem valamit. Elvitt a Moszkva tér felé, ahol bemennek a villamosok. Ott van két lejtő, oldalt fű meg fák. Mutatott egy sziklát, ami megrepedt, és abból kibújt egy kis nyárfaágacska. Azt mondta: nézd meg ezt a kis fácskát, kettétépte azt a sziklát. Én azóta azt a fát az életfámnak tekintettem, pedig nem tudtam, hogy van ilyen, hogy életfa. Nem ismertem a hagyományt, hogy az embernek életfája van.

Egyszerűen ösztönösen példázatot mutatott nekem ez a fa, pedig akkor még gondunk sem volt, semmi baja nem volt a családomnak sem. Hatéves voltam, 1947 volt, még a kommunisták sem vették át a hatalmat. És már megéreztem, hogy ennek valamilyen szerepe lesz az életemben, és ezt nagyon komolyan vettem. A Fehérlófia bemutatójakor száradt ki, de akkor már négyemeletes fa volt. Nagy jegenyenyár lett belőle, és fölvették Budapest híres fái közé. Aztán kihalt, és én teljesen összeomlottam. Az is igaz, hogy a Fehérlófia után kezdtem el több irányba tenni-venni, mert rájöttem, hogy a rajzfilm nekem kevés lesz. Magyarán ez ösztöni dolog lehetett, illetve alkati sajátosság, hogy szeretem a képes beszédet, szeretem megfejteni, hogy amögött, amit látok, van-e valami. Szerintem ez egy ilyen gyerekkori élménnyel jól megmagyarázható, igazi észérveket nem lehet mondani hozzá. A génjeimben van.

– A mesét, a rajzfilmet gyerekeknek szokták megmutatni. De vajon felfogható gyerekészszel, ami a történetek mögött rejlik?
– Ha én életfát választok magamnak hatévesen, akkor hogyne lenne felfogható? A Fehérlófiáról mondta nekem egyszer egy fotóriporter, hogy képzeljem el, az ő hat év körüli kisfia függővé vált ettől a mesétől, állandóan azt akarta nézni. A papa rájött, büntetni, nevelni lehet azzal a gyereket, hogy elveszi tőle a kazettát, ha például nem csinálja meg az iskolai feladatát. A végén már be is gorombult, mert a gyerek többször sírógörcsöt kapott, toporzékolt. Megkérdezte, mi a fenét eszik ezen a vacakon. Azt mondja a gyerek: „Neked vacak, de én ilyeneket álmodom.” Nos, ez az én nagy bizonyítékom arra, hogy a gyerekeket komolyan kell venni, mert a saját emlékeimből tudom, hogy nem a megértés volt számomra a fontos. Jókainak van egy meséje, a Tengerszem tündér, ami a Szent Anna-tóhoz kapcsolódik. Gyerekkoromban olvastam és elbűvölt, de nem értettem. Felnőtt fejjel elolvastam újra, és még mindig nem értettem, viszont még mindig elbűvölt. Tehát a gyerek számára nem a megértés a fontos, mert a történetek közvetlenül hatnak az érzelmekre. Ez egy szimbolikus nyelv, ami a gyerek számára elveszíti a báját, ha megmagyarázódik. A meséről azt szokták mondani, többek között az a funkciója, hogy a gyerekeknek bevigyen bizonyos tudnivalókat anélkül, hogy nevén nevezné a dolgokat, mert ha nevén nevezzük, a gyereket elborzasztja. Például a nemi felvilágosítás a maga egyenes módján rém taszító.

Egy tizennégy éves kisfiúnak olyanokat mondani, hogy hímvessző, borzalmas. A mesék ugyanezt finomabb formában, jelképeken keresztül juttatják el, ahogy a giccs azt mondja, hogy a lepkék lepnek és így tovább. Nekik nem a Nap könyvét kell elolvasniuk, hanem a filmeket megnézni, ahol a Nap hőse abban a formában szerepel, ami számukra befogadható. A könyvek felnőtteknek íródnak, hogy ők értsék meg, milyen hatalmas tudás van emögött, és abban sem vagyok biztos, hogy ez a tudás korábbi felfedezések eredménye, hanem meglehet, ez is ösztöni. Ha vallásos lennék, azt mondanám, hogy isteni adomány: belénk kódolta mindazt a tudnivalót, amit csak később fedezünk föl, pedig bennünk van eleve. Nem a tudomány fejlődésének vagy a törzsfejlődésnek köszönhető ez a tudás, hiszen ezeket a dolgokat eleve tudtuk, csak mindig másképp fogalmaztuk meg. Az ősember együtt élt ezzel a dologgal egy más nyelven. Megszületett a szimbolikus nyelv, az is egyfajta megközelítése ennek, ma pedig van a tudomány nyelve. Mindegyikről el lehet mondani, hogy a megértés szintjén a nagy többség kimarad belőle éppúgy, ahogy a szimbólumok megértéséből is kimaradt. Mindig volt egy úgynevezett beavatott kaszt, de megérezni, otthon lenni lehetett ebben a világban.

– Munkásságának csúcsa megegyezik a magyar animáció aranykorával. Mostanában nem hallani annyit a magyar rajzfilmről. Mi történt?
– Nagyon sok minden változott. Hogy nem hallani róla, az főleg a média bűne. Ha van egy kiemelkedő esemény, például amikor egy magyar rajzfilm Oscar-jelölt lesz, akkor persze orrba-szájba ez megy minden tévécsatornán. Közben pedig elfelejtik, hogy az az ember, aki azt a filmet csinálta, ennél sokkal jobbakat is csinált már, és csinál most is. Csak ezeket nem nagyon lehet látni. M. Tóth Gézára többszörösen büszke vagyok: úgy is, mint tanítványomra, illetve mint olyan emberre, aki szerintem az eljövendő, megújuló magyar animáció alapítója lehet. Hogy mi történt, több dologgal függ össze. Az egyik a digitális forradalom, ami a hagyományos rajzfilmeseket a pálya szélére szorította. Az én korosztályomból már nagyon kevesen tudnak ezzel a szemléletmóddal együtt masírozni. A 3D idegen tőlük, a vállalkozói élet nem megy nekik. Ez részben rám is igaz. Én odaragasztottam magam Az ember tragédiájához – addig leszek rajzfilmes, amíg azt be nem fejezem, utána nem akarok ebben részt venni. Ahhoz mecenatúra kell, hogy egy magas szintű animáció működhessen.

Ma Magyarországon a huszadrésze jut erre a célra alapítványi pénzekből, mint ami akkor volt, amikor mi a csúcson voltunk. Egy Pannónia stúdió mai pénzben körülbelül hárommilliárd forinttal rendelkezett. Ebből 18-19 órányi anyagot tudott egy évben elkészíteni. Az egész magyar szakma ma alapítványi pénzből 140 millió forinttal rendelkezik. Hol van az a hárommilliárdhoz? Ráadásul nincs televíziós megrendelés, nincs igazi reklám, koprodukció, bérmunka. A számítógép és a kapitalista viszonyok vitték ebbe az irányba a szakmát. Ha valaki magát a masinát tudja kezelni, akkor otthon a kishelyiségben vagy a vécédeszkán ülve egy laptopon animációs filmet csinál. Nem kell stúdió, kollégák, nem kell hozzá közösségi munka. A mi korszakunk a stúdiók világa volt, ennek pedig az a lényege, hogy együtt vagyunk, és emeljük a produkció színvonalát azzal, hogy bedobjuk az ötleteinket és csiszoljuk egymáson.

Aki otthon, magányban ül, a költőre vagy a festőre emlékeztet, aki önmagában vagy zseni, vagy nem. Köztünk viszonylag kevés zseni volt, vagyis zsenik nem nagyon, de kevés zseniális film, az volt – legalább egy tucat a magyar rajzfilmszakmában. De emögött hatalmas ipar állt, sok-sok ember együttes munkája. 1965-ben, amikor a Gusztáv sorozat már ismert volt a mozikban kísérőfilmként, egy-egy epizód vetítésénél fölmorajlott a közönség, mikor meghallotta a zenét. Élő kapcsolat volt köztünk, pedig nem ismertek engem pofáról, akkor még nem volt tévészereplés meg mifene, viszont a filmünk zenéje összekötött a közönséggel, mert ő röhögni ment oda be, én pedig elolvadtam a boldogságtól.

– Nem a forgalmazói szándék hiányzik inkább? Hiszen állandóan pörögnek egész estés animációs filmek a mozikban, de mind amerikai. Magyar már nincs?
– Pénz nincs. Mikor kevés a pénz, belép az a bizonyos madáchi mondat, hogy sok az eszkimó és kevés a fóka. Élethalálharc folyik azért a kevés pénzért, ami van. Nagyon kegyetlen ez a csata. A minap Mikulás Ferenc stúdióvezető hívott fel Kecskemétről, hogy olvastam-e a sajtóban az ellenünk – ellene és ellenem – irányuló újabb támadásokat. Még mindig támadnak, akik a piacon magukat a mi vetélytársunknak gondolják – lényegében nemzedékkel fiatalabbak nálunk –, nem tudják megbocsátani, hogy abban az időben, amikor ők beléptek a szakmába, mi topon voltunk. Útban voltunk nekik, el akartak minket takarítani. De most már a döglött oroszlánt rugdossák. Ez azt mutatja, hogy egyrészt ők nem tisztességes versenyt akarnak, másfelől pedig a pénz az úr. Egy igényes egész estés rajzfilm költsége nyolcszázmillió forintnál kezdődik.

– Pénzügyekről beszél, holott ön elsősorban alkotó ember. A Nemzeti Kulturális Alap élén hogyan tudja összeegyeztetni a művészi munkát a menedzseléssel?
– Nem gond. Ez nem is kifejezetten menedzselés, én inkább kultúrpolitikusnak lennék nevezhető. A pénzt nem nekem kell megtalálni, az NKA-nak van igazgatósága, ami minden bürokratikus dolgot intéz. Nekem kicsit sajtószóvivőnek kell lennem, bemutatni a szervezetet, lobbizni a minisztériumban, hogy olyan irányba menjen a dolog, amerre mennie kell, illetve ki kell találnom a dolgokat. Ez tőlem egyáltalán nem idegen, hiszen a kitalálás alkotás.