2009. február 06., 10:182009. február 06., 10:18
A nemzetközi jog bécsi professzora, Neumann később arra hivatkozott, hogy 1878-ban az Osztrák-Magyar Monarchia érdeke egybeesett Európa érdekével. Az európai nagyhatalmak egész Európával elismertették Bosznia és Hercegovina bekebelezését, így a monarchiával közösen vállalták a felelősséget. Az 1878-as berlini kongresszus idején a mohamedánok számaránya a két tartományban mindössze 21 százalék volt. A berlini kongreszszus után mindenki véglegesnek tartotta Boszniának és Hercegovinának Ausztria-Magyarországhoz való csatolását, melynek végső elismeréséhez már csak az oroszok beleegyezése hiányzott, de nemsokára ez is megtörtént.
1908-ban kitört az ifjú török forradalom és a feudális viszonyokban megrekedt Oszmán Birodalom alkotmányos állammá alakult. Csakhogy az alkotmányhoz parlament kellett, a parlamenthez pedig választások, melyet a törökök Boszniában és Hercegovinában is meg akartak szervezni. 1908. szeptember 16-án Alois Lexa von Aehrenthal osztrák-magyar, valamint Alexander Izvolszkij orosz külügyminiszter megegyeztek abban, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia alkalmas pillanatban annektálja Boszniát és Hercegovinát, ezzel szemben lemond a szandzsák területéről.
Az oroszok ekkor még nem is sejtették, milyen közel van időben az annektálás „alkalmas pillanata”. 1912-ben megalakult az albán ideiglenes kormány és létrejött a független Albánia, amely egy kikötőt követelt magának, amit a monarchia támogatásával el is nyert, Szerbia pedig bezárva találta magát a félsziget belsejében, a tengerre való kijutás lehetősége nélkül. 1914 nyarán a szokásos hadgyakorlatokat Boszniában tartotta a monarchia, a szerb határ közelében, s célja épp Szerbia megfélemlítése volt.
Apponyi tanulmánya április 20-i, második részének megjelenése után két hónappal, a kolozsvári Ellenzék című napilap vasárnapi, rendkívüli számában a következő tudósítást olvashatták az erdélyi olvasók:
TÁVIRATI TUDÓSÍTÁS
Kolozsvár, Vasárnap, 1914. június 29.,
Harmincötödik évfolyam
Merénylet a trónörökös ellen.
Felrobbantották a fejedelmi párt.
Mindketten meghaltak.
A pusztító tűz gyorsaságával terjedt el ma az a hihetetlenül hangzó hír, hogy Ferencz Ferdinánd trónörökös és neje ellen a távoli Boszniában gonosz kezek galád merényletet követtek el. A hír nyomán országszerte kétségbeesés vett az embereken erőt, de a tragikus és az egész országra gyászt hozó eseménynek csak akkor adtak hitelt, mikor a merénylet hírét hivatalos helyről is megerősítették.
A merényletet Bosznia egyik kisvároskájában, a Serajevo melletti Ilidzsben követték el, ahova a trónörökös négy nappal ezelőtt felesége társaságában utazott el. A trónörökös utazásának az volt a célja, hogy az albán hegyekhez közel levő rendkívüli hadgyakorlatokon részt vegyen. A trónörökös lakását a kies fekvésű Ilidzsben rendezték be, s a merényletet ott követték el. A merényletről szóló első távirati értesítésünk így szól:
Serajevóból jelentik: A trónörökös pár ma délelőtt autón a városházára hajtatott a tiszteletükre rendezendő ünnepségre. Az úton a tömegből valaki bombát dobott a trónörökös autójába.
A trónörökös karjával hátraütötte, és az őt követő autóba esett, ahol fölrobbant.
Az egyik segédtiszt azonnal meg is halt.
A merénylőt azonnal elfogták.
Fabricsinek hívják, trebinjei nyomdászsegéd.
E merénylet után a trónörökös pár a város megtekintésére indult.
Alig indult azonban az autó egy pár lépést, az autóhoz ugrott egy Princip nevezetű nyolcadosztályos tanuló, és revolverből több lövést intézett a trónörökös párra.
Az egyik golyó a trónörököst arcán találta, a trónörökösnének pedig felsőcombjába fúródott.
A súlyosan sebesült trónörököst és nejét azonnal a konakba szállították, ahol irtózatos szenvedés után a sérülésekbe belehaltak.
(részlet)
Lakatos Imre szerint – aki a Nyírő József által szerkesztett Pásztortűz című félhavi folyóirat 1924. február 10-i számában közölte tanulmányát A német háborús tragédia okai címen –, miután az osztrákok szabad kezet kaptak a nagyhatalmaktól az elégtételtevésre, ultimátumot küldtek Szerbiának. Bécsben azt remélték, hogy a merénylet megbosszulása végett indított büntető expedíció a lehető leghamarabb véget ér, és nem gondoltak arra, hogy Anglia is belép a háborúba, mivel tengeri egyeduralmát féltette Németországtól. Ez pedig elindította a megállíthatatlan lavinát: a világháború kibontakozását.
A háború után Apponyi Albert a magyar delegáció vezetője lett a Népszövetség genfi tanácskozásain és közgyűlésein.
„Magyarország elhanyagolható mennyiség volt a Népszövetség urai előtt, jelenléte kissé kellemetlen, mert természetszerűleg nem fújhatott egy követ a mohó és türelmetlen győztesekkel. Antik hősökre emlékeztető feladat volt Apponyinak a szavaknak és az argumentumoknak soha eléggé nem hatékony fegyvereivel megtisztítani maga körül a légkört...” – olvassuk a Keleti Újság 1933. február 9-i számának Apponyi a magyar nemzet halottja című vezércikkében.
A Keleti Újság vezércikke magyarázatot ad Apponyi népszerűségének titkára, mely elsősorban nagy műveltségének, hozzáértésének, kiváló szónoki képességének és nem utolsó sorban szerénységének és kitűnő modorának eredménye volt. Jellemző volt Apponyira, hogy sohasem igyekezett kihasználni azokat az előnyöket, amelyek a Népszövetség képviselőinak jártak. Soha hálókocsit nem vett igénybe az utazásnál, és megérkezése után villamoson ment a szállodába. Habár nem szerette a nyilvánosságot, mindig szívesen állt az újságírók rendelkezésére. Amikor a mindenkinél egy fejjel magasabb, tiszteletet parancsoló, szikár alakja láthatóvá vált az ülésteremben, mindenki sietve igyekezett üdvözölni.
A szünetekben sohasem vonult be a fumoárba, ahol mozogni sem lehetett a karzatról érkező kíváncsi dámáktól, interjúkat adó politikusoktól és aktatáskáikkal fontoskodva szaladgáló politikai ügynököktől. Az ülések végén, Apponyi távozásakor sodrás keletkezett a várakozó tömegben, s a díszbe öltözött rendőrök és bámészkodók éljenzése közben többnyire gyalog indult feleségével a szálloda felé, míg a többi képviselő autóba szállt.
Apponyi bel- és külföldi sikere nem utolsó sorban rendkívüli szónoki tehetségében rejlett. Ezt a képességét Kossuth Lajos zseniális tehetségével hasonlították össze a kortársak.
Az 1922-ben megjelent Emlékirataim című önéletrajzának első kötetében a szerző többek között leírja, hogyan lett szónok. Bevallása szerint tehetségét nagyrészt gimnáziumi tanárának, Spinell Józsefnek köszönhette, aki tanítványaival az élő szóval való fordítást gyakoroltatta. A tanulóknak az ismeretlen latin szövegeket nemcsak döcögve, hanem kerek mondatokba foglalva kellett magyarra fordítaniuk. Ennek a módszernek a sikere abban rejlett, hogy az adott gondolat számára azonnal meg kellett találni a megfelelő kifejezéseket, s ezt éveken keresztül gyakorolva, a tanulók hozzászoktak a fordítás folyékony rögtönzéséhez. Másik kiváló tanára, a kalksburgi tartományi főnök, kiváló hitszónok P. Patiss volt, aki meggyőzte Apponyit arról, hogy ne Cicero négytagú körmondatokból álló, virágos és mesterkélt stílusú beszédeit tekintse példaképének, hanem Demoszthenészt.
Apponyi sohasem írta le előre a beszédeit, hanem csak a fő gondolatokat jegyezte le röviden. Ennek a stílusnak vannak előnyei és hátrányai is: míg a rapszodikus stílusnak megvan az az előnye, hogy egyes részletei megragadják a hallgatóságot még akkor is, ha nem értenek egyet a mondanivalóval, ezzel szemben a logikusan felépített szónoklatokat a közönség vagy teljes egészében elfogadja, vagy egészen elutasítja.
Apponyi Albert a legműveltebb európai államférfiként volt ismeretes, és ezt az érdemét még az ellenségei is elismerték. Kiváló szónoki képességével párosulva, ennek a tulajdonságának köszönhette két nagy szónoki sikerét.
1873-ban, Liszt Ferenc művészi pályájának ötvenéves jubileumán, a világ minden tájáról Budapestre összesereglett zenei kiválóságok előtt mondta el emlékezetes beszédét. Az ünnepi beszéd sikerének köszönhette egy másik sikeres szereplését.
1876-ban Németország szellemi kiválóságainak zöme igyekezett Berlinbe, Richard Wagner A nibelungok gyűrűje című operájának első teljes előadására. Az ünnepi beszédet a berlini főpolgármesterre, Forchenbeckre bízták, aki azonban olyan bíráló és prózai hangú beszédet mondott, hogy a közönség valósággal letargiába esett. Ekkor pillantotta meg Apponyit a közönség soraiban Schlelnitz porosz államminiszter felesége, aki hallotta őt beszélni Liszt Ferenc jubileumán. Hosszas érvelés után Apponyi végül vállalta a rögtönzött beszédet. A beszéd végeztével Wagner megköszönte a méltatást, a teremben pedig helyreállt az ünnepi hangulat.
„...aminek örvendtem, az a tény volt, hogy a nagy német szellem előkelőségeinek e gyülekezetén, a Duna és Tisza közti kis »barbár« nemzet fiának kellett fellépni, hogy az illusztris társaságot a hínárból kirántsa” – írja Apponyi visszaemlékezéseiben.
Apponyi Albert 76 évvel ezelőtt, 1933. február 7-én halt meg Genfben. Koporsóját a Notre Dame-székesegyházban ravatalozták fel. A gyászszertartáson a Népszövetség több delegátusa búcsúztatta a kiváló államférfit. Ezután a koporsót, nagy tömeg kíséretében a pályaudvarra vitték, és szombaton délelőtt érkezett Budapestre, ahol az Országház kupolatermében ravatalozták fel, majd a koronázási nagytemplomban temették el.
Halála után Apponyi Albertről még azok is részvéttel és elismeréssel nyilatkoztak, akik – saját bevallásuk szerint – ellenségüknek tekintették őt.
A bukaresti lapokban hasábos cikkek jelentek meg, több újság az arcképét is közölte.
A Dimineaţában Liviu Nasta méltatta az elhunytat. Nekrológja a következő mondatokkal végződött: „Habár ellenségünk is volt, megrendülve fogadjuk halálának hírét, mert tudjuk róla, hogy hatalmas államférfiúja volt nemcsak Magyarországnak, hanem Európának, s rendkívüli műveltségét világszerte ismerték. Magyarország gyászában mi is részt veszünk.”
Titulescu román miniszterelnök távirata Apponyi Albert özvegyének:
„Fájdalmasan értesültem gróf Apponyi Albert haláláról, aki szememben a tökéletes hazafi és fennköltszellemű férfiú volt, és akinek politikai pályája mindenkiben szeretetet és megbecsülést váltott ki. Teljes részvéttel osztozom Magyarország gyászában, amelynek szolgálatában Apponyi a leghűségesebb szolgálatokat tette, de azért is, mert Apponyi a nemzetközi életben is igen nagy szolgálatokat tett. Meghajolok a legnagyobb magyar államférfi emléke előtt, és fogadja asszonyom őszinte részvétnyilatkozatomat.”
A világsajtó is gyászolta Apponyi Albertet: a Popolo D’Italia és még sok más olasz lap, a Manchester Guardian pedig vezércikkben méltatta a nagy magyar államférfit. A Daily Mail a jelenkor legnagyobb államférfiának tartotta és a Times is méltatta a kíváló politikust, a Daily Telegraph pedig részletesen leírta Apponyi harcát a háború ellen. A Morning Post szerint Apponyi a békeszerződések elleni harc legnépszerűbb harcosa volt, a Deutsche Allgemeine Zeitung pedig nagyságában Streseman és Briand mellé állítja.
Ennél nagyobb elismerést nem is kaphatott volna Apponyi, hisz Aristide Briand francia államférfi 1915–1932 között többször is francia külügyminiszter, miniszterelnök volt, és az ő nevéhez fűződik a Népszövetség megalkotása. Külügyminiszterként a német–francia megegyezésre törekedett. A Prager Tageblatte szerint Apponyi Albert emberi műremek volt. Mély részvéttel írtak róla a svájci lapok is és a francia sajtó, a Petit Parisien, a Figaro. Az amerikai sajtó is megemlékezett Apponyi amerikai körútján aratott sikereiről, és részletesen ismertette életrajzát.
Boér Mária
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Látogatottsági adatok