Néha jó vásárra vinni a bőröd

Az elmúlt másfél évadban Belgiumban dolgozott egy olyan el?adásban, amelybe Európa több sarkából válogattak színészeket. Mi volt ez az el?adás, és hogyan került a projektbe?

Koen De Sutter rendez?t?l és Dick van der Harst zeneszerz?t?l származott az alapötlet, Európa különböz? részér?l hívtak meg színészeket, hogy közösen vezessék be a néz?ket az emlékezés terébe. A The Attendants’ Gallery cím? el?adás huszadik századi egyéni történetek összef?zéséb?l állt össze, Európa történelmének egyéni vonatkozásait mutatta be. Az öt színész egyfajta laza dramaturgiai struktúrában saját népe, országa és családja történetét mesélte el, az el?adásban Európa emberi testként jelent meg, amelyben minden szervnek megvan a maga funkciója. A „mihez kezdjünk Európával” kérdésre próbált személyes történeteken keresztül válaszolni. A Het Muziek Lod égisze alatt jött létre, ez a társaság Gent városban m?ködik, Belgium flamand részén. Nagyrészt zenei el?adásokat hoznak létre, eddig leginkább kortárs opera-el?adásokat készítettek, és koncerteket szerveztek, de avantgárd színházi el?adásokkal is foglalkoznak. A projektnek ezen a szervezeten kívül több támogatója is volt, a genti nemzeti színház mellett például a Kolozsvári Állami Magyar Színház is.

Milyen szempontok szerint válogatták ki a színészeket?

Az alapgondolat szerint Európa széleir?l, a „limesekr?l” gy?jtötték össze a projektben részt vev? színészeket. Játszott az el?adásban lappföldi színészn? Svédországból, Asa Simma, portugál színészn?, Paula Só, szlovén, Damjana Cerne, egy ír srác, aki Berlinben él, Miles O’ Shea és én. Én úgy kerültem be, hogy a Tanítványok próbafolyamata alatt megjelent két ember a színházban, akikr?l kés?bb kiderült, hogy színészeket válogatni jöttek Romániába, többek között Kolozsvárra is. Egyikük Koen De Sutter volt, a másikuk a szervez? hölgy. El?adásokat néztek, aztán egyszer leültek velem beszélgetni, és mondták, hogy Belgiumba kellene mennem.

Azonkívül, hogy ez lehet?ség volt arra, hogy több időt töltsön Belgiumban, mi tűnt a leginkább vonzónak benne?

Nekem nagyjából az el?adás ötletét mesélte el a rendez?, ami érdekesnek t?nt. Leginkább az tetszett, hogy jelen lehetek valamiben, a világ másik részén, és nem tányért kell mosnom – hiszen volt már olyan is az életemben –, hanem a szakmában dolgozhatom. Úgy gondoltam, hogy nekem már ezért megérheti. Nem mellékes az sem, hogy a színház elengedett, elvégre több mint egy évet hiányoztam. Volt egy nap gondolkodási id?m, aztán leültünk beszélgetni Tompa Gáborral, a kolozsvári színház igazgatójával és Koen De Sutterel, és közösen döntöttünk. Ez 2005 ?szén történt. Miután ezt így eldöntöttük, következett a várakozási id?szak, májusig szinte semmit nem dolgoztam, mert az új produkciókba már nem osztottak rám szerepet, hiszen az intézmény is arra készült, hogy több mint egy évet nem leszek itthon. Májusban aztán elmentem Belgiumba, október végéig folyamatosan ott voltam, majd azután is, tíznaponként mentem ki minden hónapban. Szeptember elsején Zürichben volt a bemutató, majd ezt követték a turnék Belgiumban, Franciaországban, Szlovéniában, Litvániában, és most Hollandiában zártuk.

Milyen tapasztalatokkal maradt, amikor végképp lezárult ez a kísérlet?

Vannak jó és rossz tapasztalataim egyaránt. A munkához kapcsolódó élményeim a rosszabbak, mert azzal az érzéssel maradtam, hogy nem az az el?adás született, amit közösen elképzeltünk az elején. És nem hiszem, hogy a kulturális különböz?ség rontotta volna el vagy a másképpen látás. Ugyanis ezek inkább az el?adás hasznára lehettek volna. Inkább az volt a baj, hogy nem sikerült megtalálnunk az el?adás közös, bels? nyelvét. Nagyon közel voltunk hozzá, de mégsem. Amikor a színészeknek nem adnak színpadi helyzetet, megsz?nik a kulturális különböz?ség és a másképp gondolkodás. Adott pillanatban, mindegy, hogy honnan jöttél, hol tanultál, színészként ugyanazt szeretnéd: dolgozni, feszegetni a határaidat és jó el?adást létrehozni. Ha nincs színpadi helyzet, színészként könny? elvérezni. Eddig is dolgoztunk másokkal, mindenféle nemzetiséggel, de ez most él?ben, a „m?t?asztalon” megtapasztalt dolog volt. Nekem úgy tűnt, hogy a rendez? elfáradt menet közben, nem tudta nyitottan fogadni az ötleteket, az örömöket, bánatokat, s elkezdett hajtani egy irányba, amir?l kiderült, hogy nem m?ködik. Erre rájött ? is, csak már túl kés?n. Pedig lehetett volna, hiszen nagyon jó színészeket, zenészeket válogatott össze. A válogatást nagyon h?siesen végigcsinálta, végigutazta Európát, színészeket keresett, de ezzel számára véget is ért az egész. Mai napig azt gondolom, hogy milliméterekre voltunk egy nagyon jó el?adástól.

Melyek a pozitív tapasztalatok?

Volt nagyon sok szép oldala is, nem tagadhatom, mert igazságtalan lennék magammal is, másokkal is. Például nagyon jó hangulatú csapat állt össze színészekb?l, zenészekb?l. Lényegében minden megvolt ahhoz, hogy egy jó kis el?adás szülessen. Mindenki tele volt reménnyel, akarással. Dick van der Harst nagyon jó zenéket írt az el?adáshoz, és végül a produkció sem lett rossz, de megállt félúton, félt felvállalni önmagát, ezért mi nem nagyon tudtunk azonosulni vele. Van ilyen. Természetesen már az elejét?l megvolt annak is a lehet?sége, hogy valahol elcsúszhat, de melyik színházi próbálkozásban nincs meg ez? Nagyon tartottak a kulturális különböz?ségekt?l – de ha nem a színház az, ahol ezeket át lehet hidalni, akkor nem tudom, hogy létezik-e ilyen hely egyáltalán. Egyébként az el?adás mindenhol nagyon megosztotta a közönséget – volt, aki nagyon szerette, mások viszont kiborultak t?le, s szidták a napot, amelyre ébredtek.

Ez nem biztos, hogy mindig rossz – olyan el?adásban részt venni, amely ennyire széls?séges reakciót vált ki a néz?kb?l...

Néha jó a b?rödet vásárra vinni. Elevenen tart. Hihetetlenül élvezetes volt a színészkollégákkal megtapasztalni egymás reakcióit, gondolatait, a rendez? hajszolását. Szinte mindegy volt, honnan jöttünk, szót tudtunk érteni, s az örömök, gondok, keresések ugyanazok voltak. Az el?adás bels? nyelve a fontos, mert azzal tudsz te is kommunikálni. Arra is jó volt ez a tapasztalat, hogy összehasonlítási alapot szereztem. Szerintem a kolozsvári színház jó helyen van, és jól csinálja azt, amit csinálnia kell: színházat. Keresés van itt is, és ez energiát ad, akár pozitív, akár negatív energiát, de ez visz tovább. Így nem maradsz a fellegváradban, és nem hiszed, hogy az egyedüli igazság a tiéd. Mert az nincs.

Lesz folytatása?

Van folytatása. Megint két világ, két évszak között vagyok, jön a nyár és nem tudom, mit hoz a következ? évad. Volt egy felfutási ideje, és van lefutási ideje, s most abban vagyok. Vannak tervek az ír színésszel, Dickkel, a zeneszerz?vel, Pieter de Buysser dramaturggal – barátságok köt?dtek, s azok tovább élnek. És ez így tökéletes. Az el?adások után mondták többen is, hogy számukra nem az volt az érdekes, ami ebben a produkcióban megtörtént, hanem az, hogy mi lesz majd ezután. Mert az látszott, hogy ennek valamilyen folytatása kell, hogy legyen.

Ez id? alatt hogyan er?södtek meg vagy bomlottak le a kulturális mítoszok, klisék?

Mintha szabadabbak vagy nyitottabbak lennének ott az emberek. Ez látszik a kulturális szervez?dés terén is. Ha két embernek eszébe jut valami, összeüt két fed?t, és megcsinálja; nem az intézményi háttér az els? gondja, nem esnek bele az „ezt biztos nem lehet, mert...” csapdájába. Szabadabban gy?lnek össze adott gondolat köré az emberek. Például: volt egy kedvenc kocsmánk ott, egy chilei bár, El negocito; hangulatos sarki kiskocsma, ahol mindenféle embereket ismertünk meg. Egyszer szólt a tulajdonos, Roger, hogy menjünk, mert koncertet tartanak este. S azok a latin-amerikai bevándorlók, akik egész nap ültek, ittak, és siratták a pampákat, ha éppen nem három munkahelyen dolgoztak napi 20 órát, összehoztak egy zenekart, és olyan koncertet tartottak, hogy szerintem még hallani fogunk róluk. Mintha feltámadtak volna, amikor zenéltek. Egyébként a kulturális klisékkel kapcsolatban pozitívan csalódtam. Számomra is meglepetés volt: nagyon sokan jártak Romániában, és pozitív képpel rendelkeznek az országról. Azért is jó néha elmenni itthonról, mert utána annál jobb itthon lenni.

Berkeszen, a szülei falujában?

Berkesz a világ közepe.

 K. B.

Molnár Levente

Nagybányán született 1976-ban. 1997-t?l 1998-ig a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház tagja, 2002-t?l, a kolozsvári Babe?–Bolyai Tudományegyetem színházm?vészeti szakának elvégzése óta a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagja. 2006 és 2007 között a belgiumi Het Muziek Lod társaság által létrehozott The Attendants’ Gallery cím? el?adás romániai résztvev?je volt.