Néha ki kell szállni a nyugdíjaspáholyból – interjú Beder Tibor csíkszeredai nyugalmazott tanárral, közíróval

– Legutóbbi kötetei, az Utolsó csata, valamint az Ágyú és tulipán is igazolják, hogy az utóbbi időben többnyire történelmi témák foglalkoztatják. Miért tartja fontosnak a történelmi események feldolgozását?

– Napjainkban sok romániai magyar értelmiségi szokta hangoztatni, hogy a legfontosabb megmaradni. Amikor az idei csíkszeredai városnapokon láttam a rengeteg embert, elgondolkodtam, hogy Edirnében (Drinápoly) mindennap így néznek ki az utcák. Ott nem jelent problémát a megmaradás, nálunk viszont a természetes szaporulattal is baj van: többen halnak meg, mint amennyien születnek, továbbá nagyméretű az elvándorlás is.

A megmaradás első feltétele, hogy legyünk, hogy belakjuk ezt a földet. Mindig abból indulok ki, hogy a világ, az emberiség meg kellene hogy őrizze sokszínűségét. Románia abból is nyer, hogy van egy olyan része, ahol magyarok, ahol székelyek élnek. Szóval nemcsak a mi érdekünk kellene hogy legyen a megmaradásunk, hanem a románoké is. Normális helyzetben egymástól tanulnánk, és ez fejlődést eredményezne. Úgy tűnik, ez a probléma egyelőre csak minket foglalkoztat, a többségi nemzetet nem. Viszont ha nincs valami megtartóerő, akkor mi sem tudunk megmaradni.

Aki a múltat nem ismeri, nem láthatja előre a jövőt. Hiába magyarázom egy fiatalnak, hogy maradjon meg magyarnak, ha nem ismeri a múltját. Manapság ugyanis a pénz világát éljük, legtöbbször az anyagiak határoznak meg mindent. Hiába magyarázom egy fiatal angol szakos tanárnőnek, aki történetesen Csíkszentsimonban tanít, hogy ne menjen el Angliába bébiszitternek, ha ő úgy gondolja, hogy ott ötször-hatszor többet kereshet, mint itthon.

Ha nem érti meg, hogy itt egy közösség nevelte, és ő tartozik ennek a közösségnek, akkor úgy is itthagy mindent. Ha viszont ismeri a múltját, akkor a jelenéből meghatározhatja a jövőt, illetve jobban érzékeli a kötődéseit.  Nemcsak a tan- és szakkönyvekből kell ismernünk a történelmet, jó ha ismerjük szüleink, nagyszüleink és a családunk történetét is. Szóval egyre kevesebben vagyunk, ebben az esetben csak akkor tudunk fennmaradni, megmaradni, ha értéket teremtünk. Ez viszont csak akkor sikerül, ha ismerjük a múltunkat. Ezért születtek az említett köteteim, illetve a történelmi tematikájú könyveim sorába jól illik az Apadó fájdalom című is.

– Gondolom, főként azért kell ismernünk a múltat, beleértve a közelmúltat is, mert minden változik.

– Természetesen. Nemrég Lohinszky Loránd egy interjúban kiemelte, hogy fiatalkorában, ha Marosvásárhelyen román szót hallott, mindig megfordult. Akkoriban nagyon ritka volt ott a román beszéd. Most meg akkor fordul meg, ha magyar szót hall. Negyven, ötven év alatt ennyit változott a világ... Gyerekkoromban nekem sem kellett volna szégyenkeznem Kolozsváron azért, hogy nem tudok románul. Mára a kincses város teljesen megváltozott, elrománosodott.

Sőt az egyik lányom, aki szintén ott végezte az egyetemet, már nem tudja átérezni azt a tragédiát, amit én átéltem. Legalábbis nem abban a mértékben érzékeli a magyarság térvesztését, mint én. Mindemellett Kolozsvárról – habár a lakosság nemzetiségi összetételét tekintve most már román város – én mégis úgy tartom, hogy magyar. Egyfelől a történelme, a múltjának ezer éve teszi azzá, de építészeti szempontból is az. Gondolok itt a központjára vagy a Házsongárdi temetőre. Tárgyi emlékei folytán jellegzetesen magyar város marad még – reméljük – huzamosabb ideig, mert teljesen más a struktúrája, mint teszem azt Târgu Jiunak vagy Craiovának.

– Kolozsváron végezte az egyetemet földrajz szakon. Hogyan kezdett mégis a történelemmel foglalkozni?

– Mindig szerettem túrázni. Egyetemista koromban bejártam Kolozsvár környékét. Gyalog úgy harminc kilométeres távokat tettem meg, majd miután teljesen bejártam a környéket, felültem a vonatra, mentem harminc kilométert, és onnan folytattam a gyalogtúrát, ahol előzőleg abbahagytam. Miután végeztem, először Nagyajtára, később Köpecre, majd Korondra kerültem. Mindenhol bejártam a környéket. Hat évig voltam földrajztanár, tíz évig iskolaigazgató. Végül Csíkszeredába jutottam, ahol a megyei pionírtanácsnak lettem vezető tagja, konkrétan a turisztikáért feleltem. Az ebben a szerepben töltött tizenöt év alatt sok természetjáró-találkozót szerveztem.

Leginkább a cserkészmozgalomhoz hasonlíthatóak ezek a túrák. Bebarangoltuk a Hargita-hegységet, a Kelemen-, a Csíki-, a Gyergyói-havasokat stb. A történelem felé több mint harminc éve fordultam, amikor is lejátszottuk a Véreskép emlékműhöz fűződő eseményeket a Xantus-kápolnánál. Nagyon nehéz volt ezt akkoriban engedélyeztetni. A pártbizottság végül is úgy ment bele, hogy azt javasolta, vasárnap tartsuk. Úgy gondolták, az emberek nem fognak elmenni misére.

Én pedig megbeszéltem a lelkésszel, hogy tartsa meg a misét, és utána hozza ki a gyerekeket, a híveket  a völgybe. Rekonstruáltuk a történetet, a gyerekek egy részét tatárruhába öltöztettük, a többi maradt székely ruhában, és „levezényeltük” a történelemkönyvek alapján a véresképi csatát. Kitűnően sikerült, annyian voltak, hogy alig fértek a völgyben. Persze rögtön betiltották a megmozdulást. Továbbá szintén akkoriban elindítottam a Hargita napilappal a Jöjjön velünk! természetjáró mozgalmat, amely körülbelül tíz évig tartott.

A kirándulásokhoz mindig valami történelmi esemény szolgáltatta az apropót, mert nincs olyan hely, ahol ne történt volna valami. Tulajdonképpen a földrajzi helyek mindig történelmi események helyszínei. Földrajzi környezetben játszódik le minden. Csakhogy a mozgalomra, melybe az idők során körülbelül úgy ezren bekapcsolódtak, és a végén már az egész Székelyföldre kiterjedt, felfigyelt a pártbizottság és betiltatta.

– Szintén a nyolcvanas években tűzte ki célul, hogy gyalogosan eljut a törökországi Macarköybe (Gebiz). Közel tíz évbe telt, míg célját elérte.

– Az Élet és Tudományban olvastam Macarköyről. Megtudtam, hogy a települést ötszáz évvel ezelőtt őseink, vagyis magyarok alapították. 1981-ben próbálkoztam először. Úgy határoztam meg az útvonalat, hogy történelmi szempontból fontos településeket érintsek. Zágonból, Mikes Kelemen szülőfalujából indultam el 1981-ben, és Csomakőrös, Körösi Csoma Sándor szülőfaluja felé tartottam. Utána a Bereck–Ojtozi-hágó–Felső-Rekecsény–Galac útvonalon haladtam, átszeltem Dobrudzsát és eljutottam a bolgár–török határig, ahonnan nem engedtek tovább, így haza kellett  térnem.

Mégis tovább készültem a gyalogos utazásra, hetente többször is kimentem a Somlyó-hegyre, és ott reggeliztem, uzsonnáztam, tehát edzésben voltam, készen álltam. Aztán jöttek a ‘89-es események, és 1990-ben főtanfelügyelőnek választottak meg. Csak azzal a feltétellel fogadtam el, ha az év nyarán folytathatom az utamat. 1990-ben huszonkét napi gyaloglás után jutottam el Gebiz-Macarköybe. Összesen tehát Zágontól Macarköyig 83 napot gyalogoltam, és körülbelül 2800 kilométert tettem meg. Mindig a felfedezők izgalma hajtott. Habár az elején minden körülmény azt jósolta, hogy nem juthatok ki Törökországba, végig kitartottam.

Az utazás befejezése után tíz évvel írtam meg a Gyalogosan Törökországban című útikönyvemet, melyben kitértem a török nép páratlan vendégszeretetére, illetve a legfontosabb tényre, amelyet tőlük tanultam meg: „a török és a magyar testvér”. Különben ezt az is igazolja, hogy mindössze 50 dollárral és egy hátizsákkal érkeztem a török határhoz, és maradt pénzem a visszautazásra is, mivel ezt az utat már autóval tettem meg. Első kötetem összesen 6000 példányban jelent meg, és nagy sikert aratott. Mivel többen is jelezték, hogy szeretnék olvasni, készítem az újabb kiadását.

– A későbbiekben könyveiben is elmélyítette a magyar–török baráti, testvéri kapcsolatokat. Miért?

– A magyar történelemnek van egy sajátossága: a hangsúlyt mindig a 145 éves török uralomra helyezi, és nem foglalkozik sem előtte, sem utána a törökökkel. Emlékezetünkben így teljesen negatív formában maradt fenn a törökökkel tartott kapcsolatrendszer. A törökök elnyomtak és tönkretettek bennünket. Holott számtalan vonatkozásban kötődünk a törökökhöz. Szerintem egyetlen néppel sem voltak ilyen szoros és legtöbbször baráti alapú kapcsolataink.

– Sőt a 145 év sem volt olyan sötét, mint ahogy egyesek állítják. Nemere István történész a Magyarország története. 989 év krónikája az államalapítástól a 20. század végéig című kötetében leírja, hogy azokban az időkben, amikor a történelmi Magyarország három részre szakadt, a török elnyomás korántsem volt olyan kemény, mint az osztrák...

– Pontosan, a törökök sokkal toleránsabbak voltak a vallás és a nyelv tekintetében. Mindenkit hagytak, hogy szabadon gyakorolja vallását, erőszakosan nem térítettek. Legtöbbször a tisztviselőik is megtanultak magyarul, és nem kényszerítették rá a török nyelvet a megszállott területeken  élőkre. Ez kevés olyan népről mondható el, amelyik azokban az időkben hatalmi helyzetben volt. Például a franciákról, a németekről vagy az oroszokról semmiképp sem. A Kárpát-medencében a török megszállás idején a magyar nyelv volt a diplomácia nyelve, még a Bécsbe küldött leveleket is magyarul fogalmazták.

– Van még egy további vetülete a török–magyar történelmi kapcsolatoknak, hiszen az Erdélyi Fejedelemség, amíg a 18. század elején nem szállták meg az osztrákok, végig szövetségese volt az Oszmán Birodalomnak. Kivételt II. Rákóczi György uralkodása képez.

– Erdélyt sokáig egyik oldalról az Oszmán Birodalom, másik oldalról a Habsburg Birodalom fenyegette. Szulejmán szultánnak volt egy ragyogó ötlete, hogy semlegességi szerződést köt Erdéllyel, hogy amennyiben nem szövetkezik az osztrákokkal, függetlenséget biztosít számára. Akkoriban Svájchoz hasonló szerepe volt Erdélynek. Igaz, hogy II. Rákóczi György lengyelországi hadjárata a porta megtorlását váltotta ki, de néhány év alatt helyrállt a rend, és ismét a fejedelemség szövetkezett az Oszmán Birodalommal. Csak akkor szűnt meg ez a kapcsolat, amikor a Habsburg Birodalom Erdélyt is bekebelezte.

– Gondolom, a törökországi gyalogtúra után már csak egy lépés hiányzott ahhoz, hogy Mikes Kelemennek emléket állítsanak Rodostón és más olyan helyszíneken, ahol megfordult.

– Körülbelül negyvenszer jártam Törökországban, egy idő után Rodostóban is sokszor megfordultam. Elhatároztam, jó lenne Mikes Kelemen emlékét feleleveníteni. Nagyon is jellegzetes személyiség volt ő, ha felállítanánk a száműzöttek fontossági listáját, bizonyára II. Rákóczi Ferenc fejedelem után következne. Elhatároztam, bejárom az általa írt Törökországi levelek nyomán a száműzöttek útvonalát. Ebből született a Bujdosók nyomában című könyvem és a Mikes-emléktúrák. Gondoltam, legjobb, ha Rodostón a Rákóczi-múzeum elé székely kaput állítunk, hiszen olyan jelképek vannak rajta, melyek a székely és a török nép összetartozását fejezik ki.

Gondolok itt a Napra, a Holdra, a csillagokra, vagy a tulipánmotívumokra, amelyek mindkét nép kultúrájában mély jelentőségekkel bírnak. Győzködtek, hogy inkább plakettet állítsak, mely azt tartalmazza, hogy „Itt járt Beder Tibor”. Kifejtettem nekik, hogy ez senkit nem érdekel. Aztán a rodostói magyar tiszteletbeli konzul  is megszavazta, hogy székely kaput kell állítani, és így végül mégiscsak azt állíttattunk. Ez 2005-ben történt, azóta Avsarköyben, ahol a bujdosók hajdani fürdőhelye volt, kopjafát állíttattunk, 2007-ben pedig az első székely származású nyomdásznak, Ibrahim Müteferrikának (II. Rákóczi Ferenc tolmácsának) állítottunk szobrot.

Tavaly a Mikes-zarándoklatunk alkalmával Demirköyben a híres magyar ágyúöntő, Orbán mester emlékének állítottunk kopjafát, akinek segítségével a törökök be tudták venni Konstantinápoly áttörhetetlennek vélt, vastag falait. Róla is szól a legutóbbi kötetem, az Ágyú és tulipán. Akkor állíttattunk Erdal Salikogluval (a csíkszeredaiak a régizene-fesztivál egyik előadójaként is megismerhették – a szerk.) Isztambulban székely kaput. Nehogy azt higgye valaki, hogy könnyű kieszközölni egy ilyen kapunak a felállítását, hogy teszem azt meghirdetjük, és dől a pénz.

Több mint 240 levelet fogalmaztam meg a székelyföldi polgármestereknek, de elsőre kevesen mozdultak meg. Második körben felhívtam mindenkit, végül autóba ültem, és személyesen kerestem fel azokat, akik még aggályoskodtak. Sikerült „összekoldulni” a költségeket, de mindent összevetve, a fáradság megérte. Visszatérve Mikes Kelemenre: nagyon örültem, hogy idén post mortem megkapta a Rodostó díszpolgára címet.

– Érdekes, hogy sokat foglalkozik a törökökkel, pedig egyik dédszülője örmény volt, és tudjuk, hogy az örmények és a törökök nagy ellenségek.

– Nagyon jó magyarázattal szolgál erre az a történet, amely a Megidézett múlt című könyvem megírását szolgálta, és amelyben éppen az örmény gyökereimet kutattam. Az egyik megyei közgyűlésen – önkormányzati képviselő lévén – beleszóltam az élénken folyó vitába. Az egyik kollégám rögtön letorkollt a szavazás után, hogy „nem szégyellem magam háromszéki jövevényként, méghozzá reformátusként”, hogy nem úgy voksoltam, ahogy szerinte egy katolikus csíki székely teszi.

Ekkor jutott eszembe, hogy fel kellene tárjam a családom örmény ágát, mivel az örmények a legősibb katolikusok. Tudtam, hogy dédnagyanyám leánykori neve Zárug volt, mivel gyergyószentmiklósi örmény családból származott. Felkutattam, miként került a Székelyföldre, és persze rengeteg fontos adalékot megtudtam a magyar örményekről. Aztán megköszöntem bírálómnak a könyvet is. Jobb, ha ez ember megőrzi a higgadtságát, és ezt követően mond ítéletet. Ilyen az örmény–török viszony is. Nagyon bonyolult kérdés, melynek megértése széles körű elemzést  kíván. Lám, az én esetemben is a rossz végül jóra fordult.

– Mikes Kelemen mellett egy másik magyar személyiségnek, Szent László királynak is valósággal kultuszt teremtett. Miért tartotta ezt fontosnak?

– 1990-ben, amikor létrehoztuk a szórványmagyarságot segítő Julianus Alapítványt, Tőkés Lászlóval Csíkszeredában szerveztünk egy találkozót, ide hívtuk meg a szórványmagyarság képviselőit. Ezután gondoltam, hogy jó lenne Szent László kultuszát feléleszteni, hiszen rengeteg templomban találunk középkori, a lovagkirály valamelyik legendáját megörökítő freskót. Ekkor indítottuk a Lármafa-találkozót, amit idén tizenharmadik alkalommal szerveztünk meg. Szerintem Szent László királyunk legalább olyan személyiség volt, mint az államalapító Szent István.

Ő erősítette meg a történelmi Magyarországot. Azért találunk például Székelyföldön, illetve Felvidéken sok freskót róla, mert ő a végek védőszentje volt. A lényeg az, hogy a Lármafa-találkozók alkalmával, amikor is a székelyföldi vezetők találkozhatnak a szórványmagyarság képviselőivel, bejárjuk a Kárpát-medencében található, Szent László nevét vagy kultuszát őrző településeket. Ebben a mozgalomban a legnagyobb megvalósításnak a cegőtelki emlékmű felállítását tartom, amely Erdélyben magyar vonatkozásban a legnagyobb térplasztikának számít az 1990 óta létesített hasonló közszobrok között.

– Mintha a köteteiben állandóan a globalizáció hatásainak a veszélyére hívná fel a figyelmet.

– Már említettem, hogy minden nemzedék másképp gondolkodik. Amit én megéltem gyerekkoromban, azt már teljesen másképp látja az unokám. Most egyáltalán nem arra gondolok, hogy az én világképem a helyes, és az övé a hibás. Valahol a kettő között kell hogy legyen az igazság. Nem szabad a fiatalságot elítélni. A világ változik, és nem biztos, hogy minden téren rossz irányba. Az a tény, hogy Európa végre rájött, nem a háború, a harc a megoldás, hanem a helyes út az itt élő nemzetek közti barátság, együttműködés, nagyon nagy jelentőségű és pozitív töltetű fejlemény.

Sok olyan hozadéka van ennek a hozzáállásnak, felfogásnak, amely elmossa a határokat. Viszont oda kell figyelni a benne rejlő veszélyekre is. Vigyáznunk kell, hogy ne adjuk fel önmagunkat. Minden itt élő nép őrizze meg a sajátos értékeit, ellenkezőleg egy homogén és kevésbé érdekes, európai masszává, egyveleggé válnánk mindannyian. Itt jön be az idősebb nemzedékek szerepe.

Nyugdíjasan ugyanis számunkra már olyan, mintha páholyból néznénk a világot. Értjük, mi zajlik, de úgymond, ki vagyunk véve a forgalomból, nem avatkozhatunk közbe. Holott nem elég a páholyból követni az eseményeket, időnként ki kell szállni, és el kell menni a dolgozószobába, hogy valamit a bennünk felhalmozódott tudásból, értékből átadjunk a következő nemzedéknek.

És ezt nem babérokért versengve kell tenni. Amikor néztem az olimpiát, arra gondoltam, hogy ezek a sportolók a végsőkig küzdenek a legjobb helyezés eléréséért. Ebből adódik a tanulság, hogy nekünk, idegen népek közé szorult magyaroknak az olimpikonokhoz hasonló módon kell küzdenünk mindennap, hogy helyünket megtartsuk a Kárpát-medencében, és helyezéseket érjünk el.

Sokszor gondolkoztam, hogy miért érdemes tenni a közért. Rájöttem, az emberekből áradó öröm kárpótol. Ezért nem érdekelt soha, ha olykor hétvégén is többet kellett dolgozni, mert láttam később mások arcán az örömet. Úgy érzem, az én nemzedékem ritkán foglalkozott azzal, hogy a többletmunkáért többletfizetés jár, ami manapság szinte elképzelhetetlen.

Szőcs Lóránt