Negyvenöt év könyvek között - interjú Deé Nagy Anikóval

– Lexikonok címszavaiból tudhatjuk, hogy Marosvásárhelyen született és Kolozsváron szerzett német–magyar szakos tanári diplomát. De arról nem szól a fáma, hogy mivel foglalkoztak a felmenői. Családi hagyomány késztette a kutatói pályára?
– Nem kimondottan. Anyai ágon beszélhetünk némi hatásról, nagyapám református lelkész volt a Marosvásárhely közeli Lőrincfalván. Sok gyermekkel áldotta meg az Isten: kilenc lánya volt, közülük hét érte meg a felnőttkort. Gyerekeik már tanult emberek, akadémikus is akad közöttük. Magam tudatosan nem készültem könyvtárosnak. Nagyocska diáklány voltam, amikor vasárnapi templomozás után szüleimmel könyvtárlátogatásra jöttünk. Farczádi Elek édesapám jó barátja volt, s ő vezetett végig a Bolyai-könyvtáron, múzeumon. Ez maradandó élmény volt, de valójában soha senki sem terelt tudatosan a régi könyvek világa felé.

Egyetem után egy évet a tanügyben dolgoztam. Majd megtudtam, hogy a könyvtárban szükség van egy helyettesítőre. Nos, ez a lépés határozta meg egész további életemet. Akkor még itt dolgozott dr. Fikk László, aki azonnal elfogadott tanítványának, mégpedig azért, mert német szakot végeztem, franciául is tudogatok, s erre szükség volt a régi könyvek feldolgozásában. Haláláig Fikk foglalkozott velem, szerintem ő volt a Teleki Téka egyik legjelesebb tudós könyvtárosa. Nagyon jól ismerte, szerette a Tékát, tőle örököltem a könyvtár szeretetét. 1968-ban iratkoztam be a doktorátusra, Teleki Sámuel irodalomtörténeti jelentősége volt a témám. Sajnos Fikk 1969-ben elhunyt, így nem volt kivel megosztani a nóvumokat, melyeket a levéltári kutatásaim felszínre hoztak. Ő tudta volna ezeket igazán értékelni.

– Bizonyára az ön munkásságát megelőzően is sokan foglalkoztak gróf Teleki Sámuellel. Mit tudott hozzáadni a híres könyvtáralapítóról kialakult képhez, az ismert információs anyaghoz?
– Álszerénység nélkül mondhatom, hogy sok mindent, mert a róla korábban született kis tanulmányok nem levéltári kutatások alapján készültek. Így állt össze a közel hatszáz oldalas disszertációm, ami kimondottan Teleki Sámuel életéről, életművéről és egy kissé az állományról is szól, hiszen nagyon érdekes, hogy ő mit akart közkönyvtárrá, közkinccsé tenni.

– Hazai és külföldi levéltárakban is kutakodott?
– Természetesen. Sajnos Bécsig nem jutottam el, pedig ott sok anyag lehet róla, de feltételezem, hogy azok inkább a politikusi pályájához kapcsolódnak. A legtöbb anyagot a marosvásárhelyi és a kolozsvári levéltárban találtam, no meg a budapesti Országos Levéltárban. Éveken keresztül ezzel töltöttem a kéthetes szabadságaimat. Akkoriban nem létezett kutatási szabadság, erre szánt ösztöndíj. Kissé irigylem is a mai lehetőségeket. Ezenkívül a könyvtárban minden munkában részt kellett vennem, a kötetek pecsételésében, revíziókban, ellenőrzésekben, portalanításban, ami azért volt jó, mert testközelbe kerültem a könyvekkel, és e munka során Fikk László majdnem minden kötetről tudott valamit mondani. Tehát hasznos volt ez a könyvtárosi kulimunka.

– Teleki Sámuelnek az volt az elképzelése, hogy elhozza Erdélybe, Marosvásárhelyre a korabeli európai műveltséget. Ez mennyire sikerült neki? Lényegében mi van a Teleki Tékában? Hány kötetből állt az ő hagyatéka?
– A közel negyvenezer kötetes gyűjtemény legfőbb érdeme a tudományos teljessége. Nemcsak azt vásárolta, amit ő nagyon szeretett – például a görög és római klasszikusokat, hiszen ez volt az egyik kedvenc témája –, de nem tudott ellenállni a nagyon szép bibliofil kiadványoknak sem. Sokszor egy-egy munka több kiadását is megvásárolta, ha az különbözött az előzőtől. Emellett végig azt az elvet követte, hogy a tudományok minden ága szerepeljen a gyűjteményben. Mert a köz hasznát akarta szolgálni. 1759 és 1763 között külföldi tanulmányúton járt, ekkor ismerkedett meg a külföldi könyvtárakkal, azok rendszerezésével. Ekkor ébredt rá arra, hogy milyen hatalmas munka vár rá, hiszen a tetemes könyvállományt hozzáférhetővé kell tenni. Így készült el az ő segédletével összeállított, négykötetes katalógus, mely Bécsben nyomtatásban is megjelent. Minden könyv járt a kezében. Ezt tanúsítják gyöngybetűs beírásai; majd minden kötetben benne van, hol és mikor vásárolta, vagy más fontos bibliográfiai bejegyzései.

– A könyvtár már az ő életében hozzáférhető volt? Bárki forgathatta a köteteket?
– 1802 őszén fejeződött be a könyvtár építése, és ekkor nyílt meg a közönség számára. De olyan dokumentumokat is találtam, melyek arra utalnak, hogy azelőtt is használták. Tudósok olyan leveleket írtak Telekinek, amelyben megköszönik, hogy kölcsönkapták a könyveket. Az első marosvásárhelyi könyvtáros az ilencfalvi Szász József volt, aki a Marosvásárhelyi Református Kollégiumban diákoskodott. Teleki Bécsben élt, Erdély kancellárjaként ott dolgozott, és onnan irányította a könyvtár működését a megnyitás után is. Mindenről tudott, ez a levelezésükből szépen nyomon követhető. Ez az első könyvtáros olvasónaplót vezetett, erről már sokat beszéltünk és írtunk. Sajnos az első része elveszett, csak 1803-tól maradt fenn. Remek művelődéstörténeti forrásanyag. A Református Kollégium tanárai, a környékbeli értelmiségiek, lelkészek, külföldről hazatérő arisztokrata ifjak jártak a könyvtárba. Már kezdetben naponta 3–5 olvasó fordult meg a Tékában.

– Első könyve Teleki Sámuelről és a könyvtárról a Kriterion gondozásában látott napvilágot. Ez a doktori disszertációját tartalmazta?
– Nem. Lényegében bántam, hogy ez megjelent, mert átfogó munkát akartam közzétenni a témakörben, de annak idején erre nem volt lehetőség. A Csehi Gyula által szerkesztett Téka sorozatban viszont alkalom nyílt rá, hogy ez a kis válogatás bekerüljön. Csehi a Babeş–Bolyai Egyetem professzora, a felvilágosodás korának kutatójaként valamikor az 1960-as években eljött a Tékába, s amikor meglátott itt engem, korábbi tanítványát, azt mondta: Anikó, ezt ki kell használni. Belülről kell kutatni az anyagot. Ezt én komolyan vettem, ezután iratkoztam be doktorálni is. Szóval kissé tartottam attól, hogy azzal a kis kötettel önmagamat „lövöm le”, de aztán később az Erdélyi Múzeum-Egyesület jóvoltából a nagy, felduzzadt anyag végül monográfiává állt össze, és 1997-ben meg is jelent.

– Kutatásai során milyen embernek ismerte meg gróf Teleki Sámuelt?
– Több mint kétezer francia, magyar, latin és német nyelvű levélhez sikerült hozzájutnom a különböző levéltárakban. Köztudott, hogy a feleségétől, gyerekeitől távol élt, hiszen őket a sáromberki birtokon hagyta, miközben hivatali megbízatásai folytán Nagyszebenben, Nagyváradon, majd Bécsben élt. Nagyon szép emberi kapcsolat volt a házastársak között, gyönyörű leveleket váltottak iktári Bethlen Zsuzsannával. Az 1997-ben megjelent, róla szóló kötetemben próbáltam az apát, a férjet, a gazdát, a birtokait, háztartását gonddal vigyázó, figyelő embert is bemutatni. Munkaszerető, nagy munkabírású ember volt. Egyik bécsi munkatársra, Újfalvi Sándor eléggé éles hangnemben jegyezte fel róla, hogy beosztottjaitól megkövetelte: éjszaka is dolgozzanak. Néha kijátszották a szigorú principálist: égve hagyták a világítótesteket, ők meg nyugovóra tértek.

– Mint említette, a Teleki Sámuel-kutatáson kívül a Téka anyagát is kutatta, ugyanakkor más témakörökben is kötetek születtek. Ilyen például a Teleki–Bolyai Könyvtár ex librisei.
– Ha az ember jobban megismeri az állományt, akkor eleve adódnak ezek a témák. Az is érdekelt, hogy kik voltak a könyvek korábbi tulajdonosai. Így a poszesszorbejegyzésekkel és exlibriszekkel is foglalkoztam. Később a kisgrafika másik termékét, a nyomdász és kiadói jelvényeket kezdtem vizsgálni. Rengeteg időt töltöttem el ezzel. A 15. és 16. századi, a könyvek címlapján levő kis grafikai alkotásokról van szó. Ezeket belső használatra szolgáló katalógus összeállítása érdekében kezdtem el tanulmányozni és rendszerezni, de végül hatalmas anyag gyűlt össze. A közel 700 nyomdászjelvényt leíró, bemutató könyv kéziratként várja a feltámadást.

– A következő kötet a Tékával kapcsolatban akkor jelent meg, amikor a könyvtár fennállásának 200. évfordulóját ünnepeltük. Mit kell tudni az emlékkönyvről?
– Akkor tudományos ülésszakot is szerveztünk, és a tanulmányokat a szakma elismert szakemberei mellett a Téka munkatársai írták, ezzel köszöntve az Erdély közművelődését 200 éve szolgáló könyvtárat. A kötetben megjelent tanulmányomban lényegében az elmúlt fél évszázad eseményeit, történéseit vettem górcső alá, hiszen korábban a Téka megnyitásától, 1802-től a gróf haláláig, 1822-ig terjedő időszakot kutattam. De nem érdektelen tudni, mi történt az államosítást követő, könnyűnek semmiképpen sem nevezhető időszakban.

– Négy és fél évtizedet töltött a Teleki Tékában. Soha nem akart munkahelyet változtatni?
– Soha. Ajánlatokat kaptam, rá akartak beszélni, hogy képesítésem szerint német tanári állást vállaljak. De nem fogadtam el. Mindig tudatában voltam annak, hogy itt még rengeteg dolog vár felfedezésre, kutatásra. Konferenciákra, szakfolyóiratok számára több tanulmányt is készítettem. Például a könyvtárba került személyi gyűjteményekről, a Teleki-család könyvgyűjtő tagjairól, Teleki Sámuel feleségéről, iktári Bethlen Zsuzsannáról. Mindig bántam, hogy a Teleki-gyűjtemény mellé került Református Kollégium Nagykönyvtárára nem jutott elég időm, pedig ez a bibliofília másik kincsesbányája itt nálunk. Pályám kezdetén Benkő Samu állított rá arra, hogy a Bolyaiak magántékájával foglalkozzam. 1968-ban jelent meg erről egy írásom a Könyvtári Szemlében, majd utána tovább kutattam olyan könyvek után, amelyek eredetileg az ő gyűjteményük darabjai voltak. Az állomány nem teljes, sokkal nagyobb lehetett a könyvtáruk, mint amit nekem sikerült hiteles módon rekonstruálni.

Néhány évvel ezelőtt a számítógépemből összeszedtem a korábbi írásaimat, ezeket kötetté formáltam, a Pallas–Akadémia Kiadó ezt Gondolatok a marosvásárhelyi Teleki Tékából címmel ki is adta. Ennek azért örvendek, mert így sikerült együvé helyeznem a Tékáról, Teleki Sámuelről itt-ott megjelenő írásaimat, a könyvekről szólókat, néhány Marosvásárhely művelődési életéről szóló írást, és azokat a dolgozatokat, melyeket az elmúlt években a közjó szolgálatában munkálkodó kevésbé ismert erdélyi tudósokról írtam.

– Milyen volt a könyvtár élete az alatt a 45 év alatt, amit a Teleki Tékában töltött? Történt-e kísérlet arra, hogy megbontsák az egységét? A kommunizmus idején divat volt, hogy a komoly értékeket felvitték Bukarestbe, a Nemzeti Múzeumba. Került-e innen ősnyomtatvány a román fővárosba?
– Ezeket az éveket át kellett vészelni. Nehézség volt elég. Az épület állaga folyamatosan romlott, nagyon nehezen adtak pénzt a karbantartásra. Nagy volt például a teremkönyvtárban a nedvesség, féltettük a könyveket. De attól is rettegtünk, nehogy elvigyék a könyveket. Persze Ceauşescu idején volt olyan tendencia, hogy innen is elvigyenek értékeket. Néhány kötetet innen elvittek a bukaresti Nemzeti Múzeumba. Másik veszteség a 70-es évek derekán történt, amikor a helyi állami levéltárnak kellett átadni a Teleki–Bolyai-könyvtárban őrzött levéltári anyag egy részét.

– A rendszerváltás után a könyvtár életét, sorsát jelentősen befolyásolta a Teleki Alapítvány. Ezt ki hozta létre?
– Az 1990-es évek elején két, Bázelben élő Teleki-leszármazott, dr. Teleki Miklós orvos és dr. Teleki Géza ügyvéd elindult, hogy a család erdélyi nyomait felkutassa. Azelőtt Afrikában jártak Teleki Samu nyomában. Nem sokat tudtak a Tékáról, nem beszélnek magyarul. Hosszú órákon keresztül ismerkedtek a könyvtárral, és beleszerettek. Ők határozták el a bázeli alapítvány létrehozását. 1993-ban úgy döntöttünk, hogy ennek legyen marosvásárhelyi fiókja is. Nagyon sok eredménye van ennek az alapítványi együttműködésnek. A 19. század eleji ablakok, ablakkeretek kicserélése igen fontos volt, ma valamennyi ablak annak a családtagnak a nevét hordozza, aki a felújítást finanszírozta.

– Nem titok, hogy tavaly, amikor betöltötte hetvenedik életévét, nagy meglepetés érte: a Teleki Téka mai munkatársai Könyvek által a világ... címmel emlékkönyvet állítottak össze a jeles alkalomra. Mit szólt hozzá?
– Hihetetlen dolog, hogy manapság ott, ahol hölgyek is dolgoznak, valami titokban maradhat. A fiam is tudott a dologról, mégsem szólt. Egy éven át készült a kötet. Nagy megtiszteltetés volt számomra. Könyvtártörténeti tanulmányokat tartalmaz, és hozzám nagyon közel álló, a könyvszakmában ténykedő, neves hazai is külföldi kutatók a szerzői, köztük sok fiatal munkatárs, aminek külön örülök, mert az utánpótlás mindig szívügyem volt. Rendkívül örvendek annak, hogy ma is akadnak olyanok, akik nemzeti emlékezetünk őrhelyeinek, a tradicionális könyvtárak kincseinek őrzésére vállalkoznak, és mindezt felelőséggel teszik.