NÁPOJ

Kassát látni és meghalni? Ez elég hülyén hangzik – gondolta Töhötöm. Nem mintha Kassa nem érne meg egy kisebbfajta halált, de azért jó lenne most már egzotikusabb tájakon is körülnézni. Persze nyolcvanöt táján Csehszlovákia maga volt az egzotikum netovábbja. Akkor még nagyon tudott örülni az életnek, a banánnak, a farmernadrágnak és minden egyébnek, amit még átengedett a vámos. A nápoj Töhötömnek egy későbbi utazási élményéhez kapcsolódik, ahelyett, hogy egy élménye kapcsolódna Nápolyhoz, amit ugye szintén látni kéne, mégpedig lehetőleg élve.

A béketábor egyik legelérhetőbb országába, az édesmostoha anyamagyarba igyekezett éppen az apostolok lován, hátizsákjában színes szinkronizált érettségi oklevelével, zsebében mintegy háromezer forinttal. Illedelmesen „behajtott” a gyalogos sávba, ahol egyesek szintén az anyjuk országába, mások csak simán külföldre készültek a túléléshez elegendő mennyiségű alkohollal és cigarettával felszerelkezve. Szigorú tekintetű vámhivatalnokok sétáltak fel-alá az ártatlan arcot vágó, balkánszagot árasztó sor mellett. Röpke másfél órányi idő elteltével egyikük észrevette a sor mentén kígyózó csíkos-kockás szatyrokat, és unottan lepecsételte a hozzájuk tartozó úti okmányokat.

Ezt követően megélénkült a vámhivatal. Töhötöm haladt a sorral, szemei elől lassanként eltünedeztek a szatyornak becézett kockás rafia konténerek, és végre megpillantotta a határ túlsó oldalán virító füvet, amely határozottan zöldebbnek tűnt. Ezt a hosszú hajút megszivatom – szólt oda „üzlettársának” az egyik egyenruhás. Töhötöm körülnézett: Dnyesztertől a Tiszáig mindenki kopasz volt, vagy sapkát, fejkendőt viselt. Ajvé! A vám ura gyors leltárt készített: zokni, gatya, egyéb ruhaneműk, fél szalámis szendvics, könyvek... Hova utazik? – kérdezte az útlevéltől. Szegedre – válaszolta Töhötöm az irat helyett.

A vámos megszámolta az útlevél lapjait. Lassan, fontoskodva, hatásszünetekkel. Aztán újra megszámolta gyorsabban. Talán páratlan oldalszám jött ki neki elsőre – kuncogott magában Töhötöm, de nem sokáig. Forint van? Van. Mennyi? Kb. háromezer, amennyi szükséges. Mutassa. Töhötöm elővett két darab ezrest, egy ötszázast és egy marék aprót. Számolja meg. Kétezerhat... hét... nyolc... ötven... hetven... nyolcvanöt... hét. Ez csak kétezernyolcszáznyolcvanhét. Nápoj. Kérem? Nápoj. Nem, nem Nápoly, Szeged. Szegedre mennék felvételizni. A vámos intett a kezével, a visszautat mutatva. Ja, vagy úgy, nápoj, vagyis vissza, forduljak vissza, már értem, de miért nem mondja magyarul, elvégre magyar volnék, meg aztán eddig is magyarul beszéltünk. Itt azt írja, román. Nápoj. Nana, álljunk már meg egy szóra, azért egyezzünk meg, az Ethelközy Töhötöm nem éppen egy hagyományos román név. Nápoj nápoj – fújta az ószeres, aki aznap véletlenül vámtisztviselőnek öltözött.

Nem volt mit tenni, Töhötöm elindult nápojba, miközben válogatott magyar átkokat szórt a vámosra, a rendszerre, Trianonra, a szegfűre, a tulipánra és arra a koszos tizenhárom forintra, amiből ugyan semmit sem vásárolhatott volna, de aminek a hiánya miatt akkor úgy érezte, hogy egy szebb, boldogabb élet lehetőségét vámolták el tőle. Miután kikáromkodta magát, belenézett az útlevelébe, és akár kezdhette volna elölről az átkozódást, mert abban a nemzetisége címszó mellett ez állt: román állampolgár.

Egy Európa omlott össze benne. Ledobta cókmókját, és letelepedett egy kis töltésen, melynek egyik felén zöld, a másikon sárga volt a fű. Visszamenni Romániába nem volt kedve, meg aztán most, hogy megtudta, hogy román állampolgár nemzetiségű, kicsit félt is, hogy ezek után nem tud majd beilleszkedni, mivel alig ismeri „anyanyelvét”. Kisvártatva határőrök érkeztek, akik cigarettával kínálták, és megnyugtatták, hogy hülye az a vámos, és hamarosan jön a váltás. A váltás hamarosan jött is, de Töhötöm úgy döntött, önkéntes száműzetésbe kezd. Azóta is ott ül a töltésen választott hazájában, a senkiföldjén.

Aztán lassanként eljött hozzá Európa. Csíkos, kockás raffiaszatyrok meséltek a napfényes Hellászról, a napfényes Hispániáról, a napfényes Itáliáról, sőt még a napfényes Cote d’Azurről is. Olasz rendszámú limuzin érkezett. Maszatos képű cigánygyerek kandikált ki az ablakon a raffianeccek közül. Grimaszolt egyet Töhötöm felé, és ruhája ujjával letörölte arcáról a nápolyimorzsákat.

Vincze Gyula