Nagyvárosi mese emberekkelb és milicistákkal

A másik rész Kolozsvár egyik utcáján, pontosabban a járdán történt. Egyszer egy morcos márciusi napon fiatal pár beszélgetett. A családi fészket rakosgatták, vagy legalábbis keresték a lehető legmegfelelőbb megoldást, míg eljőnek a szebb idők, netán a hazafelé való csomagolás. Szemmel láthatóan tanácstalanok voltak, mert egy-egy mondat után kérdően néztek egymásra. Az asszonyka pityergett, embere vigasztalni próbálta, hogy hadd el, no, úgy még sosem volt, hogy valahogy ne lett volna.

Úgy jártak, mint az emberek kilencvenkilenc százaléka szokott járni, amikor valahol, valamelyik hivatalban valamilyen hivatalos dolga akad. Pedig semmi mást nem tettek, csak összeházasodtak. Mondjuk a hivatalos fele ennek is körülményesebb volt, mint annak eldöntése, hogy annyi év óta nem lankadó szerelmüket házassággal megkoronázva hivatalosan is egybekelnek. S ha már mindezen túl voltak, további létük hivatalos oldalát is rendezniük kellett.

Mert a boldogító igen kimondása, ennek papíron való szentesítése, a gratulációk, a szülői és baráti tanácsok és jókívánságok fogadása, s a tartásos, szűk rokoni és baráti körben elmulatott esküvő után nagyjából véget értek az egyetemista sörös esték, a rendszerint csak szóbeli megegyezések alapján működő albérletek egyikéből a másikba való hátizsákos vándorlás, úgy általában az élet prózaibb dolgaival való laza szembenézés. Életükben új korszak kezdődött. S ez már egészen más helyzet, más állapot, más kihívás, más élet, a felelősség is más, hát még olyan körülmények között, hogy tavasz közeledtén a pici család harmadik tagja is érkezik a gólyákkal. Képletesen is, ténylegesen is.

Négy éve, még egyetemistakorukban egyszer már megjárták. Hogy elmentek a lakosságot nyilvántartó hivatalba: ennek munkatársa bélyegilleték, büntetlenségi bizonylat, egyetemi igazolvány, személyazonossági igazolvány, albérleti szerződés, nagy nyomtatott betűkkel kitöltött űrlap, végül, de nem utolsó sorban három és fél órás sorban állás, összességében legalább háromnapi lótás-futás után legalább venné át a dosszárt az ideiglenes kolozsvári tartózkodás bejegyzése céljából.

De a személyi igazolványuk, a dosszárok teljes tartalmával együtt egyszeri, kétszeri, háromszori, s ki tudja még hányszori érdeklődés után sem került elő, azóta sem, hanem egyszerűen eltűnt. A fegyveresen őrzött, egykor milíciának, ma rendőrségnek nevezett intézményből. Ez a fiatalokon egyáltalán nem múló, módfelett kellemetlen tényállás a másik bunkót, az otthonit, egyáltalán nem gátolta abban, hogy, midőn egyszer karácsonyra hazamentek, egy utcai igazoltatáson – a szent ünnepen templomból hazafelé tartó fiatal pár csak perselyrabló bandita lehetett... – a rendőrségen nyomaveszett személyi igazolványok hiányában bírságot rójon ki mindkettejükre. Állampolgári kötelezettség elmulasztása miatt.

No, de azóta lefolyt némi víz az Olton s a Szamoson, s ifjú hőseink másodszor is elmentek a lakosságot nyilvántartó hivatalba. Dosszár, sorban állás, valóságos kínszenvedés minden, a papírok leadva. S hogy jöjjenek vissza egy hét múlva. Lőn. Mire a Bukarestben kiváltságos béréhez hozzáadott kiváltságos juttatásait féltő bürokrata faarccal és unottan a kartondobozokban sorakozó dosszárok közé lapozva, hogy: Nincs.

Valószínűleg nem értette a fiatalok vezetéknevét, pedig az mindösszesen két, azaz kettő darab, ráadásul ékezetek nélküli betűből áll, megfelelő sorrendben ismétlődően, nincs tehát, amiért idegenül csengjen botfülében a szó. Próbálták betűzni: P... Nem értik, hogy nincs?! – rivallt rájuk a gonosz mostoha, ki nemét s korát tekintve maga is lehetne édesanya, s az örömhírre, hogy a pocakjával órákon át sorban álló asszonykának napokon belül szülnie kell, a kórházban pedig kérik a személyi igazolványt, vállat rántott: Menjenek, ahova akarnak.
Nos, ezért állt tanácstalanul a kolozsvári járdán a fiatal pár. S ezért pityergett az asszonyka. Ahelyett, hogy az asztalt ráborította volna a Bukarestben kiváltságaiért tüntető bunkóra.