Kossuth Magyarország újjáalakítását a nép és a nemesség érdekegyesítése útján akarta megvalósítani. Ez feltételezte, hogy a nemzeti vezetés a nemesség kezében maradjon, amelynek liberális, középbirtokos rétege jelentette a haladó erőt. A nemesség és a nép összefogására elsősorban azért volt szükség, hogy a Habsburgok ne használhassák ki a parasztság gyűlöletét az urak ellen, és nehogy felülről hajtsák végre a jobbágyfelszabadítást.

Ebben az esetben ugyanis a nemzeti függetlenség ügye népi támasz nélkül maradt volna. Ehhez szükséges volt létrehozni egy nemzeti egységfrontot. A szabadságharc másik két vezéregyénisége, Táncsics és Petőfi az érdekegyesítés gondolatát sohasem ellenezte. Kossuthban megvoltak a szükséges képességek a különböző, ellentétes érdekű társadalmi csoportok közös zászló alá való tömörítéséhez.

A közteherviselés és a kötelező örökváltság Kossuth egész reformprogramjának tengelye volt, melynek megvalósítása a nemesség ellenállásába ütközött, de az érdekegyesítés során Kossuthnak sikerült a népi közvélemény nyomása alá helyezni a liberális köznemességet. Míg Széchenyit az 1848-as márciusi tömegmegmozdulások arra késztetik, hogy az országgyűlésen az egész reformtervezet elvetését indítványozza, addig Kossuth nem ijed meg az esetleges anarchiától.

Jókai Mór „Az én életem regénye”

Életrajzi regényében – mely az Atheneum Irodalmi és Nyomdai Rt. kiadásában a szabadságharc után ötven évvel jelent meg – Jókai Mór kortársként emlékszik vissza a szabadságharcra és Kossuthra, és részletesen ismerteti az 1848-as év végének és 1849 elejének eseményeit.

Kossuth Lajosnál című fejezetében élete legfelejthetetlenebb jeleneteként írja le kihallgatását Kossuthnál, aki többek között a következőket mondta: „Ha ez a nemzet ki fogja vívni teljes diadalát ellenségei fölött – s én hiszem, hogy kivívja –, akkor a győzelmes sereg lehet, hogy nekem fogja felajánlani koronáját, mitől engem Isten őrizzen meg! Én visszavonulok a magánéletbe. Akkor szükség lesz egy organizáló főre, mint Deák Ferenc, egy adminisztráló tehetségre, minő Nyáry Pál, reám, a népvezérre, a lelkesítő szónokra semmi szükség többé.”

Kossuthnak e szavait már csak azért is idéztük, mert volt egy olyan időszak, amikor a népvezérből lett kormányzót azzal vádolták ellenfelei, hogy a Habsburgok trónfosztását azért szavaztatta meg az 1849. április 14-i országgyűléssel, mert ő akart király lenni. A fenti idézetben a „korona” szó valószínű, hogy csak átvitt értelemben hangzott el, s inkább a dicsőség koronáját értette alatta Kossuth, és nem a szó szoros értelmében vett szent koronát. De különben is, azonnal hozzátette, hogy őrizze őt meg tőle az isten.

1848-ban Magyarországnak nem csak hadserege nem volt, de fegyvere és pénze sem, és hiányzott a megfelelő államapparátus, melyre a szabadságharc támaszkodhatott volna. Kossuth azonban mindenre megoldást talál: nincs pénz? – felállítja a bankóprést –, nincs fegyver? – mozgósítja a kézműipart fegyvergyártásra és Nagyváradon felállítja a lőporgyárat –, a szabadságharcnak nincs külképviselete? – követeket küld Frankfurtba, Turinba, Párizsba, Londonba, Konstantinápolyba, Telekit Párizsba, Szalay Lászlót Frankfurtba és Londonba, segítséget kérni a szabad népek szolidaritásának nevében.

Megszervezi a partizánharcot, mely miatt ellentétbe kerül Görgeyvel, aki a háborút igazi hadsereggel akarta megvívni, és lenézte a lándzsával, kaszával, fejszével harcoló gerillacsapatokat. Mindebből az derül ki, hogy Kossuthnak volt legalább annyi „organizáló” tehetsége, mint Deák Ferencnek, és túlságosan szerényen ítélte meg saját képességeit Jókai előtt, amikor azt mondta, hogy a győzelem kivívása után őrá már nem lesz szükség.

Franciaország és Anglia megtagadta a segítséget, mert akkor még szükségesnek tartották Ausztria létét az „európai egyensúly” fenntartása érdekében, vagyis a cári Oroszország ellensúlyozása végett. Végül nem került sor arra a végső győzelemre, amely után esetleg már nem lett volna szükség a népvezérre, a lelkesítő szónokra, – de Kossuth szerepe ennél összehasonlíthatatlanul többet jelentett 1848-49-ben.

Görgey és Kossuth

A forradalmi katonai és a civil hatalom hatásköri összeütközése mögött Görgey és Kossuth közt természetesen elvi ellentétek is álltak. Görgey ugyanis a Habsburgokkal szembeni behódolók, a békepártiak közé tartozott. Életrajzi regényében Jókai leírja Kossuth és Görgey kibékülésének, illetve kompromisszumkötésének történetét. Nagy meglepetést okozott, amikor Kossuth, visszatérve Debrecenbe, zárt ülést hirdetett, és bejelentette, hogy a fővezérséget Görgeyre bízta. Ennek okát Jókai Székely József írótársától tudta meg, aki segédtiszt volt Görgey mellett.

„A flamingók a táborban is azt a hírt terjesztették, hogy ha Kossuth Görgey keze ügyébe kerül, onnan élve nem szabadul, ott orvgyilok vár rá. De Kossuthnak volt bátorsága Görgeyvel egy födél alatt aludni. Csárda volt bíz’az: a benyílót rendezték be Kossuth számára éjjeli nyughelyül. S az ilyen útféli csárda ajtajának závára nem valami biztos. Éjjel valami neszt hall Kossuth az ajtaja előtt. Fölkel, kitekint az ajtón. Hát ott látja Görgeyt a földön aludni, bundába takarózva, keresztben fekve az ő ajtaja előtt. Maga a fővezér volt az, aki Kossuthot éjszaka megőrizte. Ez lehetett az oka a nagy kedélyfordulatnak.”

A trónfosztás. 1849. április 14.

A Habsburg-ház trónfosztásáról szóló határozatot Kossuth az 1849. április 13-i zárt ülésen vitte keresztül, azzal az indoklással, hogy ezt a hadsereg követeli, és másnap a debreceni templomban fogadtatta el a határozatot a jelen lévő hívőkkel és az országgyűlés képviselőivel.

Jókai írja, hogy a függetlenségi nyilatkozat másnapján megérkezett Angliából lord Brown kancellár, Palmerston üzenetével, aki londoni megbízottja által hártyapapírra írott okmánnyal, – melyet egy pomádésdobozban elrejtve csempésztek be az országba az osztrák rendőrök elől – azt tudatta Kossuthtal, hogy a külföldi diplomácia semmi ellenvetést nem fog tenni, ha a magyarok az osztrákok fölött a harcmezőn győzedelmeskednek, és bármilyen súlyos feltételek mellett a békét diktálják.

De ha kikiáltják az Ausztriától való elszakadást és a dinasztia trónfosztását, akkor Oroszország bizonyosan fegyveresen fog közbelépni, s valószínűleg Poroszország is be fog törni az országba, mert az európai erőegyensúly érdekében a Monarchia szétbomlása megengedhetetlen. Amikor Bem apó Erdélyben meghallotta a hírt, ezt mondta: Jetzt heiszt’s „finis Hungariae”.

Jókai ötven év múlva felteszi a kérdést: hiba volt-e az 1849. április 14-i függetlenségi nyilatkozat vagy sem, és ha igen, ki a hibás érte? Jókai szerint a függetlenségi nyilatkozatért a felelősséget elsősorban az osztrák kormánynak kéne vállalni, amely nem volt hajlandó kiegyezni Magyarországgal.

Hallatlanul merész tett volt 1849 áprilisában megszavaztatni a trónfosztást! Hisz ezt végül csak 72 év múlva sikerült véghezvinni, amikor az első világháború után a nagyhatalmaknak is érdekükké vált a Monarchia felbomlása. És a trónfosztást épp az a Bánffy Miklós javasolta külügyminiszterként az országgyűlésben, aki az utolsó Habsburg király koronázásának szertartását megszervezte 1916-ban.

Az első világháború veresége volt szükséges ahhoz, hogy Magyarország elnyerje szabadságát, mert csak ekkor érkezett el az idő, amikor Ausztria bukása a nagyhatalmak érdekévé vált. És Ausztriával együtt bukott a kis Magyarország is - hatalmasabb partnerénél is még nagyobbat!

Természetesen Jókai Mór mindezt nem tudhatta előre. Révai József sem elsősorban erre hivatkozik, amikor 1944-ben írott, de 1945-ben megjelent könyvében idézi Kossuthnak egy jóslatát: „A meglepetéshez a jelen fölött aggodalom csatlakozik a jövendő felől, mert a lemondás logikai következetessége oly politikának eszközévé tette a magyar nemzetet, mely őt vihar felé sodorja, minővel létele fenyegetve még a múltak legszomorúbb viszontagságai közt sem volt soha.”

Révai József a magyar történelemnek arra az időszakára értelmezi Kossuth jóslatát, amikor halálának ötvenedik évfordulóján, 1944-ben hazahozták porait Olaszországból, és amely időpont véletlenül épp egybeesett a német csapatok bevonulásával Magyarországra.

Révai József marxista szempontból ítélve közelíti meg Kossuthot Kossuth Lajos című könyvének első felében, melynek előszavát az író 1944. április 30-án vetette papírra Moszkvában, valamivel több mint egy hónappal Hitler és Horthy egyezményének aláírása után, és négy hónappal az 1944. augusztus 23-i felszabadítás előtt.

A könyv tartalmaz még egy 1938-ból származó tanulmányt is Révaitól, az 1848-as szabadságharcról, amely Csehszlovákia felosztásának idején íródott, tehát a második világháború előestéjén. Meglepő az a pozitív hozzáállás, amelylyel a marxista író Kossuth elveit és egész tevékenységét elemzi és rehabilitálja.

Révai József is felteszi a kérdést, hogy taktikai szempontból nézve helyes volt-e a trónfosztás kimondásának időpontja 1849. április 14-én, amikor a magyar honvédek még a tavaszi nagy győzelmi sorozat előtt álltak, és emiatt áprilisban még távolról sem volt annyira bizakodó a hangulat, mint később.

Lehet, hogy nem volt elég taktikusan kiválasztva a trónfosztás kimondásának időpontja. De tudnánk-e egy olyan dátumot megnevezni a magyar történelemben, amely alkalmasabb lett volna erre a célra? Gondolhatnánk esetleg a mohácsi vész után 1526-ra, amikor I. Ferdinándot talán nem kellett volna királlyá kikiáltani, már csak azért sem, mert még 1505-ben a rákosmezei országgyűlésen megszavazták, hogy soha többé idegent nem választanak magyar királynak.

Most egyelőre maradjunk meg a jóslatnál, melyet az első világháborúra is lehet értelmezni, amikor a trónfosztás határozatát kényszerítő körülmények hatására kellett kimondani. A Magyar Köztársaság kikiáltása után a királyság intézménye megszűnt, de miután Magyarország eltörölte a köztársasági formát, Habsburg Károly úgy gondolta, hogy most visszakaphatja jogait, és kétszer is megpróbált visszatérni Magyarországra, másodszorra 1921-ben.

Eduard Benes csehszlovák miniszterelnök Habsburg-pártisággal vádolta be Magyarországot a Nagykövetek Tanácsán, és először csak IV. Károly trónfosztását kívánta, de ennek megtörténte után az egész Habsburg-Lotharingiai-házra követelte. Hát így sikerült végül 72 év után a trónfosztás, a győztes nagyhatalmak nyomására!

A szolnoki ütközet

Az 1849-es tavaszi győzelmi sorozatot említettük előző fejezetünkben. Jókai révén részletesen is megismerhetjük e katonai sikereket. Leírása szerint a szolnoki ütközet a szabadságharc egyik legfényesebb győzelme volt.

„Egy erős hadállás, melyet széles folyóvíz véd, mind a két partját erős sáncokkal, ágyútelepekkel megrakva, az osztrák hadsereg legjobb ezredei tartják megszállva, a két fortifikáció híddal összekötve; hogy ezt a bevehetetlennek tűnő hadállást egy forradalmi sereg néhány órai harc után rohammal bevegye, ez csaknem egyedülálló a hadviselések történetében.”

A huszároknak nem volt szükségük hídra, átúszták a Tiszát lóháton. A szegedi újonczászlóaljnak még puskája sem volt, kaszával támadták meg az ágyúüteget. A harmadik zászlóalj ún. vörös sapkásai szuronyokkal szorították a Zagyvába az osztrákok legkeményebb hadcsapatját, akik ezernyolcszázkilencven halottat hagytak maguk mögött. Az ütközet után Damjanich azt mondta katonáinak, hogy mindannyian megérdemelnék, hogy tisztek legyenek, „de hol volna akkor nekem a harmadik zászlóaljam?”.

Ugyanebben az időben űzte ki Bem apó is az orosz segédcsapatokat Erdélyből, s elfoglalta Szebent, Brassót. A szabadságharc egyik legsikeresebb időszaka volt ez. 1849 tavaszának euforikus hangulatát csak fokozta az isaszegi csata diadalmas győzelme felett érzett büszkeség, majd a váci csata eredménye, amely Gőcz osztrák tábornok elestével végződött és a komáromi győzelem.

Ezek oly nagy sikerek voltak, hogy Görgey tréfásan figyelmeztette tábornoki karát: „Ne írjátok meg a debrecenieknek, hogy milyen nagy győzelmünk volt, mert ha ezt megtudják, még két nagyhatalomnak fogják megizenni a háborút.”

Az Ismét Pesten című fejezetben Jókai leírja Görgeynek a Bécsi Kapuhoz való érkezését, akit ágyúlövésekkel fogadtak a Budán állomásozó osztrákok. „Hogy miért jött Görgey Komárom alól Buda alá – teszi fel a kérdést Jókai,  és ha már Budavárát akarta ostromolni, miért nem hozta magával ostromlövegeit Komáromból, és miért fogott hozzá a támadáshoz a maga tizenkét fontos ágyúival, miközben az osztrákoknak Budán huszonnégy fontos ágyúik voltak?

Erre az egy kérdésre sikerült feleletet kapnia Jókainak Nyáry Páltól: hát azért nem, mert Guyon, a komáromi várparancsnok az ágyúkat csak a kormányzó rendeletére volt hajlandó kiadni. Aztán amíg az üzenetvivő elkocogott Debrecenig és vissza, addig egy hét is eltelt. Végül Pest bombázása vetett véget a honvédség győzelmi sorozatának, és kezdődött a tragikus vég.

Kossuth szavainak idézésével fejezzük be eszmefuttatásunkat: „Feltárva fekszenek lelkem szemei előtt históriánknak lapjai, s ahol balsors ért, ahol nemzeti szerencsétlenség koromlapja van: mindenütt ott találom a késő szót.”

„Nemzetünk cselekvényei azért nem termették meg a várt gyümölcsöket, mivelhogy elkéstenek. A mohácsi nap óta, mely szintúgy az elkésett hadi készületek következménye vala, minden lépésünkben elkéstünk… Ezen mindenben elkésés, ezen hajlam kísérgetni a fátumot, kísérteni a szükségbéli lealkuvást: ez ül átok gyanánt a nemzeten. Emiatt maradunk oly hátra mindenben, nem a török háború s harcos viszontagságok miatt… Emlékezzél, ó magyar! Sybilla könyveire, vigyázz, hogy akkor ne légy kénytelen árát megadni, midőn már a könyvek java a tűzbe repült, amidőn a későn, de mégis megfizetett árért nem kapsz egyebet nemzeted ravatalára egy síriratnál, mely megmondja a vándornak, hogy: A nemzet elvész, mely önmaga iránt idején korán igazságos lenni nem tudott.”

Boér Mária