2009. február 20., 09:322009. február 20., 09:32
A könyv első oldalai sérültek meg leginkább, s így a bevezetőben a soroknak vagy az eleje vagy a vége hiányzik. Szerencsénkre a legfontosabb gondolatok épen maradtak s így idézni tudjuk őket: „…fájdalommal kell megvallanunk, miszerint Erdély történeteit, az olvasóközönség, nevezetesen a tanuló ifjúság nagy rövidségére, rendszeres kézikönyvben magyar nyelven eddig felette kevesen dolgozták ki”.
„Erdély történetei bizonyos időkben együtt járnak a magyarországi történetekkel, néha pedig annyira eltérnek azoktól, hogy egészen külön történetfolyamot alakítanak, s külön kútfőkből kell meríteniek, honnan nem csodáljuk, hogy ha magyarországi legderekabb történetíróink, midőn szeretett honok történeteit érdemteljesen kidolgozták, akkor Erdély történeteit vagy csak felületesen, és futva érdeklették, vagy éppen el is mellőzték. – Erdélyi történetek kidolgozásában tehát egyfelől Magyarországi történetírókat kútfőkül kell felvennünk, és azok munkáit kell követnünk, másfelől saját erdélyi íróinkhoz csatlakoznunk, elválva Magyarországtól.”
Az Izabella magyar királyné, Erdély kormányzója uralkodása (1539. február 16–1559. szeptember 15.) előtti időszakról a legrövidebb ismertetést a könyv IV. fejezetének függelékében találhatjuk, melynek címe: Magyarország történetei röviden, egybefüggve Erdély történeteivel, a mohácsi csatavesztéstől kezdődőleg ennek a felséges austriai ház alászálltáig 1526–1699-ig. „II. Lajos eleste után Magyarország egy része I. Ferdinándot választá királyának, más része pedig Zápolya Jánost, kik közt dühöngött belháború a nagyváradi béke által lecsillapíttatván – Buda s attól keletre eső magyarországi részek Zápolyának jutának, Erdéllyel együtt. I. Ferdinándnak pedig Magyarország Austria és Styria felőli részei, Horváth, Tót, és Dalmátországokkal együtt, Magyarország alsó részeiben pedig a\' török tett szüntelen foglalásokat.”
Izabella I. Szapolyai (Zápolya) János felesége volt, akiről az Erdély történetei című könyv így ír: „Most már házasságra adá elméjét I. János, s 50 éves korában hozatá nőül I. Zsigmond August lengyel király leányát, Izabellát, 1539-ben; kit ekkor febr. 16-án Székesfejérváratt megkoronáztatott, de mialatt Budán a menyegző tartaték, Erdélyben Majláth István, és Balassa Imre pártot ütének ellene, és I. Ferdinándhoz hajlának – miokért legottan bejöve Erdélybe, és Tordán országgyűlést tartván, Balassa ugyan kegyelemért esdeklett és nyert is; de Majláth Fogarasba zárkózván, ottan ostromoltatott; (…) Júliusban azon hírt vette, hogy Budán Izabella királynőnek jul. 3-án fia született, ki János Zsigmond nevezetet nyert.”
I. Szapolyai János nem sokkal ezután, 1540. július 21-én, ötvenhárom éves korában meghalt. Miután I. János királyt augusztus 14-én Székesfehérvárt eltemették, augusztus 15-én II. János Zsigmondot, a csecsemőt magyar, horváth és dalmátországi királlyá koronázták. A XIX. század eleji könyv nagyon tömören írja le a magyar történelemnek azt a tragikus mozzanatát, melyet Gárdonyi Géza oly drámaian ábrázol az Egri csillagok Oda Buda című fejezetében: „I. Ferdinánd pedig az I. János halálát hallván Feisz főhadvezérét legottan Magyarországra indítá, ki Visegrádat, és Székesfejérvárt megvette, és Budát is ostrom alá fogá – azonban a szultántól az ifjú fejedelem számára kaftán, fejdelmi bot, és kard megérkezének, azon izenettel, hogy a jövő tavaszon maga a szultán is útnak indulna Buda felé. – 1541. tehát mártius végén meg is érkezék Szolimán Buda alá, és Rogendorfot egész hadával megvervén, Budát az ostrom alól felszabadítá, azonban a királyfit Izabellától magához, látás végett, kikérvén, – míg az a főrendek kíséretében, a hatalmas szultán sátorában szinte estvefeléig tartatnék, az alatt különböző tanácsok folyának a török divánban, mellyeknek következéséül a török szép szín alatt, a szultán parancsából, Budára csapatonként felvonulván, midőn elegendőn gyűltek volna fel – a várat elfoglalák –, alkonyat tájt a királyfi visszaküldeték a szorongó anyának, a főrendek kíséretében, Török Bálintot kivéve, kit Szolimán holtigi fogságra vitt Konstantzinápolyba; Izabella pedig a királyfival, és egész udvarával, elhagyva Budát, azon évben Lippára költözék le, – ott telelvén tavasszal 1542. Erdélybe költözék, Gyulafejérvárra, – Budára pedig a szultán basát rendelé az elfoglalt részek igazgatására, – és így Erdély egészen elszakada Magyarországtól 1541-ben, s azóta külön fejedelmek által kezde igazgattatni.”
II. János Zsigmond nagykorúvá válásáig Izabella kezében volt az ország kormánya, kincstári felügyelő Utiesenovic (Martinuzzi) Fráter György, nagyváradi püspök volt, kit a királyfi gyámnokává nevezett ki halálakor I. Szapolyai János. Míg Petrovics Péter, a királynő rokona, akit I. Szapolyai János szintén gyámnokul nevezett ki, a Bánátot kormányozta, Szücs Lénárt a kassai területet, Martinuzzi György pedig Erdélyt, „de ezen utolsó majd olly nagy befolyást tuda magának az ország közkormányára kivívni, hogy tulajdonképpen ő egyedül láttatott uralkodni.”
Sok változás történt ekkor Erdélyben: míg a fő-, lófő- és gyalog rendekre osztott székely nemzet eddig adót nem fizetett és a szászoknak is megvolt a maguk kiváltsága, 1545-ben azonban a tordai országgyűlésen elhatározták, hogy az ország terheit mindegyik nemzet egyformán hordozza.
„Ezen tetemes változatokból eredett közsérelmek, és nyugtalanságok közt sokak elméji az austriai uralkodó házra függének enyhítés végett. – Senki sem tudá ezen körülményt jobban, mint Martinuzzi, ki egyébiránt is változékony eszű, és akaratú; (…) abban fáradott titkon, hogy Erdélyt I. Ferdinánd magyar király kezére általszállítná, s módját is ezen vállalat kivihetésének felfedezte, észrevévén ezt az uralkodó vágyú, szemes, és mindig gyanakodó királynő, két ízben is folyamoda Szolimánhoz segédért ellene;”
Izabellának Martinuzzi iránti gyanúja és ellenszenve onnan is eredt, hogy György barát, kincstári főgondnokként állandó pénzszűkében tartotta a királynőt.
1551-ben Erdélybe érkezett I. Ferdinánd megbízottja, Castaldo tábornok hatezernyi sereggel. Martinuzzi kényszerítette a királynét, hogy a magyar koronát és Erdélyt adja át Ferdinánd biztosának. Az átadás és lemondás a kolozsvári országgyűlés előtt történt meg, azzal a kikötéssel, hogy II. János Zsigmond Erdély helyett örökségül kapja az opoli és ratibori hercegséget, és feleségül I. Ferdinánd lányát. Izabellának pedig százezer aranyat fizettek ki kárpótlásul.
„Sírás és zokogások közt adá által Izabella a kolozsvári nagytemplomban a koronát, s busongva fiával együtt útnak indult 1551. jul. 18-án.” Az 1998-ban megjelent A kolozsvári Szent Mihály-templom című könyvében Sas Péter is megemlíti a szent korona átadásának tragikus pillanatát a templom falai között: „… a főoltár előtt átadta Ferdinánd király biztosának, Castaldo tábornoknak, Fráter György meggyilkolójának a magyar koronát. Egyúttal kifejezte azt a sejtelmét is, hogy a szent korona „magyarnak homlokát nem fogja soha többé dicsőíteni”. Martinuzzi György meggyilkolását így írja le a XIX. századi könyv: „I. Ferdinánd Martinuzzit jutalmul érsekségre emelte és erdélyi főkormányzóvá tette, kevéssel azután bíbornokká választását eszközlé, – de ő, változékony jelleméhez képest nemcsak I. Ferdinánd kegyeit akará megtartani; hanem a mellett a török szultánét sem akará elveszteni; mi néki végvesztét hozá, (…) mert midőn (…) Martinuzzi Valmenes török béget Kásztáld akaratja ellen szabadon bocsátá; Kásztáld, ki Martinuzzi uradalmát egyébaránt is nem szívelhetné, (…) I. Ferdinánd is nem ellenezvén, éjjel Alvínczen Ferrarius olasz szolgája, és társai által megölette 1551. dec. 17-én.”
Mivel biztosan tudjuk, hogy az 1550-es években a királynő kétszer is a kolozsvári Óvár zárdájában szállt meg – először 1551-ben, amikor lemondott, majd 1556-ban, amikor fia, II. János Zsigmond fejedelem újból átvette Erdély kormányzását – ezért részletesebben ismertetjük a zárda történetét. Ezen a helyen állott a város első temploma, amely a XI. század elején vagy végén épült. A tatárjárás után is itt állt a középkori város központi temploma. Román stílusú ciszterci típusú építmény volt, melyet valószínűleg a Domokos rend építtetett. Az ehhez főleg fából épült kolostor idővel szűknek bizonyult, és a XV. század közepén megkezdődött a gótikus átépítés.
A zárda négyszögletű, kerengő folyosós belső udvart közrezáró, kétemeletes építmény. A belső udvaron még a múlt század közepén is rózsabokrok virítottak, s talán ugyanígy nézhetett ki akkor is, amikor Izabella királynő a zárdában lakott. Azóta az udvart lebetonozták, a keleti csúcsíves árkádsort pedig befalazták. Az északi szárny földszintjén található ebédlőteremnek, refektóriumnak a boltozatát egyetlen nyolcszögű oszlop tartja. A terem északi falában egy csúcsíves mérművekkel díszített felolvasófülke látható, melyhez szűk csigalépcső vezet. Itt az étkezések idején vallásos szövegeket olvasott fel egy-egy szerzetes. A történelmi múltú épületben ma a kolozsvári zenelíceum működik, és a refektóriumban hangversenyeket tartanak. A zárda halljának bejárat felőli része emeletnyi magas, hátsófele azonban alacsonyabb, mert fölötte az első emelet tanári szobája áll.
Jakó Zsigmondné Barabás Margit történelem-tanárnő mesélte a zeneiskola tanulóinak, hogy az 1550-es években az épületnek ebben a részében rendezték be Izabella lakosztályát. A tanári szobában ma is megvan az ólomkeretes ablak, amely az épület halljára nyílik. A királyné ebből az ablakból nézett le a hallra, és irányította az ebéd felszolgálásának előkészületeit. Az ebédet a hall bejáratától jobbra, a refektórium vastag falába vágott nyíláson keresztül adták be. A nyílást egy elhúzható deszkalappal takarták, és ha a mai fadarab már nem is ugyanaz, mint 1550-ben, a falak azonban ugyanazok, akárcsak Izabella királynő idejében. Ha a kolostor külső udvaráról belépünk a hallba és felnézünk az emelet magasságába, láthatjuk Izabella királynő ablakát, amely a tanári szobából már nem látható, mert szekrényeket tették eléje.
Az idősebb kolozsváriak még ma is ferences rendi kolostornak nevezik a mai zeneiskola épületét, s egy időben még az utca is az ő nevüket viselte. Kevesen tudják, hogy a ferencesek csak kárpótlásul kapták vissza ezt a zárdát 1725-ben a jezsuitáktól, a Farkas utcai templomuk, zárdájuk helyett. A kolozsvári Farkas utcai templom címerei című könyvből megtudhatjuk, hogy „A középkori Magyarországon 1448-ban rendtartománnyá alakult szigorú Ferenc-rendiek erdélyi építészetének legnagyobb és legszebb példája a kolozsvári Farkas utcai egyház.” A ferences rendieket azonban 1556. március 15-én távozásra kényszerítették a Farkas utcai templomból és kolostorból. „1545-ben már annyira gyökeret vert a protestantizmus, hogy a Szent Mihály-templom a lutheránusoké lett.
Valószínűleg ekkor kényszerítették a barátokat kolostoruk elhagyására.” Dr. P. Boros Fortunát Az erdélyi ferencrendiek című könyvében olvassuk: „Martinuzzi meggyilkolása (1551) nagy csapás volt az erdélyi katholikusokra, mert a bíboros életében egész tekintélyével védte a katholicizmust és bőkezű pártfogója volt a ferencesrendieknek, akik úgy is szerepeltek, mint János király politikájának folytatói. (…) a protestánsok a szerzetesekben a bécsi politika szövőit s védőit tekintették és egész fölháborodásukkal ellenük fordultak s Kolozsvárról, Segesvárról, Besztercéről 1552-ben kiűzték.”
Miután 1556-ban az erdélyiek visszahívták II. János Zsigmondot, a kolozsvári Óvár kolostorát iskola céljára rendelte az országgyűlés 1557-ben. Az első unitárius iskola 1558-ban nyílt meg a kolostor falai között. Később azonban újból katolikusoké lett az épület, először a jezsuitáké, akiket Báthory István hozott vissza 1579-ben. Az épület a jezsuiták idejében is oktatás célját szolgálta, a szobákat tanuló- és hálótermekké, ebédlővé vágták össze. Később, amikor 1725-ben a jezsuiták új kollégiumot építettek a Tordai úton, az óvári épületet a Ferenc-rendiek kapták meg kárpótlásul. Kájoni János tönkrement csíksomlyói sajtója adta az ötletet Trefán Leonidnak, hogy a kolozsvári kolostorépületben egy modernebb nyomdát hozzon létre Szent Bonaventura néven.
„Kájoni alkotása túlélte találékony beállítóját és kétszáz esztendeig állott a missziós munka szolgálatában. Kájoni könyvsajtóját a körülményekhez képest gazdagon felszerelte, mert háromféle betűkkel látta el.(…) Az öreg könyvsajtó hűségesen teljesítette szolgálatát. Nyomták rajta a tankönyveket, az énekes könyveket, az imakönyveket és prédikációkat. Lassanként elavult. A munkások kidőltek oldala mellől és egyszercsak megszűnt zakatolni s a por belepte. Az elavult régi jószágra is a tespedés lelke nehezedett.”
Trefán Leonidnak köszönhetően az óvári épületben többek között oktatáshoz szükséges tankönyveket is nyomtattak az általa létrehozott nyomdában.
Itt azóta is iskola működik, de nem jezsuita, sem ferences rendi, sem unitárius, sem református, hanem a Kolozsvári Sigismund Toduţă Zenelíceum. Tehát ez a nagy múltú épület, mely a XI. századi domonkos rendi zárda romjaira épült, s amely Izabella királynőt is vendégül látta az 1550-es években, Kolozsvár egyik legrégibb, ma is iskolaként működő épülete.
Izabella 450 évvel ezelőtt, 1559. szeptember 15-én halt meg, 53 éves korában. A XIX. század eleji történelemtankönyv ekként vélekedett róla: „uralkodó szellemű; de gyanakodó, mit tán a balesetek szültek benne, serény eszű, vigyázó, okos, előrelátó, azonban nemének hiányaitól nem ment; Brutus és Bethlen Farkas kedvezőleg írnak róla, Forgách Ferencz ellenkezőleg, alatta állott fel Brassóban a legelső papírosmalom Erdélyben, 1556. – ugyanott az első közkönyvtár Honter segedelmével, s első posztógyár, ugyan 1556. a kolozsvári országgyűlésen a\' papi jószágok világiasíttattak, és a dézmának 3 része a fejedelmi udvar szükségére rendeltettek, miben a szász nemzet nem egyezett bele. 1557. jun. 1-sőjén Tordán végeztetett, hogy minden azt a vallást kövesse, mellyet inkább akar.”
Mindehhez még hozzátehetjük, hogy még az ő életében, a vallásszabadság szellemében jött létre a kolozsvári Óvár unitárius iskolája.
Boér Mária
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Látogatottsági adatok