Muje

A Deák Ferenc utca napernyői alatt a hordókban apad, a hasakban gyűl a sör, s vele együtt hág mind magasabbra és magasabbra a hangerő. Hogy aszongya csefere, muje csefere! Két ütemes taps, aztán megint: csefere, muje csefere! Négyszer-ötször egymás után, aztán nyakolaj, vagyis újabb pofa sörök. A lámpa pirosban áll, a túloldalon néhány csend- és rendőr, s olyan estefelé hat – fél hét.

A nyomdafestéket nem tűrő kifejezésből szalonképesebbé szelídített, de a lényeget tekintve ugyanazt, vagyis a nemi közösülés egyik változatát jelentő mujézés amúgy úton és útfélen használatos fogalom. Festékszórók segítségével – többnyire éjszakai műszak idején – írásban falakra is rögzítik, hol a cseferének, hol a magyaroknak címezve, hogy aztán reggeltől éveken át ott virítson.

Élő szóban általában éjféltől éjfélig – vagyis állandóan – villanyrendőrös és többnyire csúcsforgalmas körülmények között használatos a muje. És persze sportpályákon, főleg mindent eldöntő csaták idején. A villanyrendőr bácsija továbbra is pirosan áll. Újabb csapatok jönnek a söröshordók köré. Tizenévesek, huszonévesek, harmincasok, negyvenesek, ötvenesek, barnák, szőkék, vörösek, férfiak, szakállasok, borostások, borotválkozottak, kefefrizurások, lófarkosok, bőrfejűek, kövérek, soványak, pocakosok, sportosok, lányok-asszonyok, rövid, hosszú, festett, festetlen, göndörített, bodorított, simára fésült fejékkel, pírszinggel, pírszing nélkül, tetkóval, tetkó nélkül, dundik, csinosak.

Sálak, zászlók, sapkák, mezek, sípok, dobok, nádi hegedűk, sörök, sörök, sörök. Mindahány érkező csoport belépője a csefere, muje csefere! csatakiáltás, amire a napernyők alól dördül a válasz: csefere, muje csefere! Egyértelmű, hogy ezen a napon, ebben az időszakban kié itt a tér, s mivel a villanyrendőrön a bácsi továbbra is piros, hát már az utca Matyitér felőli oldalán is fel-felharsan a csatadal. Huszonéves fiúk beöltözve, várják az átkelést, s hogy legények, felesleges ez a sok gőz és mocsok, úgyis kikaptok.

Két szempár villan, egyszerre, az alacsonyabbik reagál elsőként, hogy nem, nem, szó sem lehet róla, az nem lehet, hogy a csefere nyerjen, kizárt, hogy a csefere legyen a bajnok. Jobb nektek, ha vaszlujba megy a bajnoki cím? Boldogabbak vagytok, ha nem a szülővárosotoké a dicsőség? S a Bajnokok Ligája? Másodszor villan a két szempár, s megint az alacsonyabbik veszi a lapot hamarább: nem számít, akárki nyerjen, csak a csefere nem. A magasabb, soványabb hozzáfűzi: nyerünk, kettő-nullra nyerünk, muje meggypirosak, muje csefere!

A lámpán a bácsi megzöldül, s a csapat végre átvág a sörsátrakhoz. Belépő, válasz, taps, sálak, zászlók, sípok, dobok, nádi hegedűk, fiúk és lányok, férfiak és asszonyok, szőkék, barnák, vörösek, kövérek és soványak, sörök, sörök, sörök, és csefere, muje csefere! Jobbról, balról, középről, elölről, hátulról, hangorkán, hangorkán. Kicsit arrébb, a fekete-fehér kórus peremén gyermeksziget, maroknyi tizenéves pár tanárral, anyaországi testvériskola, városnézőben, hol van a vezető tanárotok, János, János, menjetek át a túloldalra, mert ezek egyre jobban begerjednek.

Feleim, ezért nem járok meccsekre, évente egyszer-kétszer legfeljebb, fel a Gépész utcába, de csak csendesen, oda, a másikba soha, bizony, soha, hogy az anyámat s a nemzetemet gyalázzák, hogy muje fel, muje le, s ezért még fizessek is, nem elég, hogy az arénát az adómból építették. S akkor este a képernyő előtt, kamerák pásztázzák a nézőteret, csefere, muje csefere! Két ütemes taps, aztán megint: csefere, muje csefere! Négyszer-ötször, sokszor, egymás után.

Még a végén igaza lesz a magasabb soványabbnak, kettő-nulla oda. Aztán fordul a kocka, három-kettő a meggypirosaknak, győzelem, bajnoki cím. S a fekete-fehér kórus, asszonykaforma csinos barna csaj, hogy csefere, muje csefere. Teli torokból, átérzéssel, odaadással, szenvedélyesen. Ejisze mint otthon, amikor meccs után hazamegy.