Muhi Sándor: Változatosan reagálni az élet kihívásaira

– Hogyan került kapcsolatba a művészetekkel, mikor szerette meg a rajzot, a festészetet?
– Lényegében nagyon egyszerű a képlet, ugyanis több rajztanár is volt a családban, így közvetlenül ebben az érdeklődési körben nőttem fel. Két nagybátyám rajzot oktatott, egyikőjük a kolozsvári egyetemen prorektorként ment nyugdíjba, a másik pedig a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban tanított, ahol én is oktattam rajzot és művészettörténetet. Természetes dolog volt számomra, hogy már gyermekkoromban jó minőségű képeket láttam otthon a falakon, szobrok voltak a lakásban. Emellett gyakran fordultak meg nálunk elismert képzőművészek, akik jóban voltak a családdal, így például többször találkoztam Aurel Poppal. A festészettel való kapcsolatomat nem nevezném szenvedélynek, hiszen rendkívül érdekes módon kapcsolódtam bele. Ötödik elemista koromban, 10-11 évesen készítettem néhány portrét a családról, mivel otthon több ilyen képet láttam, gondoltam, megpróbálkozom vele én is. Ezek olyan jól sikerültek, hogy egyetemi tanár nagybátyám folytatásra biztatott.

– Melyik technika és milyen téma áll önhöz a legközelebb?
– Tulajdonképpen számtalan dolgot kipróbáltam már, közöttük linóleummetszetet, rézkarcot, monotípiát, kollázstechnikát, tusrajzot és mindenféle eszközt, amely a grafika kelléktárában fellelhető. Azt gondolom, hozzám mégis a tusrajzok állnak legközelebb, ebből készítettem a legtöbbet. A témát mindig a sors, az idő és az aktuális körülmények határozzák meg. Amikor a legvadabb volt az államszocializmus, például bohócokat rajzoltam. Egész komoly sorozatot készítettem belőlük, hálából ezért csaknem 22 évig nem is kaptam útlevelet, és több kellemetlenségem is származott belőle. Nagyrészt társadalmi témákkal foglalkoztam, elég széles skálán mozgott az érdeklődési köröm, szociális és emberi problémák állnak hozzám a legközelebb. Emellett már a 60-as és 70-es évek fordulóján teljesen absztrakt fogantatású munkákat is készítettem. Ez a technika annak idején még ritkaságszámba ment errefelé. Olyan képekről van szó, amelyeket számokból és betűkből komponáltam. Továbbá készítettem karikatúrákat is.

– Stílus tekintetében milyen irányzathoz sorolná a munkáit?
– Mivel művészettörténeti képesítésem is van, és tanítom is a tantárgyat, azt gondolom, nem megalapozatlanul mondom: a képzőművészet stiláris behatárolása ma már nem annyira egyértelmű, jobbára csak a 20. század elejéig fogadható el fenntartások nélkül. Az a kísérlet, hogy a mai képzőművészeti vagy egyéb önkifejezési módot valamilyen skatulyába beszorítsuk, reménytelen erőlködés csupán, hiszen végtelenül változatosak a reakcióink a mindennapi élet kihívásaira. Persze emellett rengeteg alázat és tanulási vágy szükséges ahhoz, hogy elfogadjuk az elődeink megvalósítását, hiszen nincsen gyermek anya nélkül.

– Valahol azt olvastam, ön nem kedveli az alkotótáborokat. Mi az oka ennek?
– Így igaz, nem rajongok az alkotótáborokért, ám egy magyarországi táborban már 20 éve folyamatosan részt veszek. A Hejcén megrendezett nemzetközi tábor 1991 óta működik, és nemrég ünnepeltük a jubileumát. Egyik tanult szakmám a műkritikaírás, így felkértek, írjam meg a tábor monográfiáját, és ezt a történeti munkát most júliusban mutattuk be ott a helyszínen. Vannak olyan ismerőseim, kollégáim, akik évente 7-8 táborban vesznek részt, nekem egy is tökéletesen elég. Az is igaz, hogy az alkotótáborokban viszonylag rövid idő alatt több anyagot kell elkészíteni, és vannak olyan művészek, akik nem kedvelik ezt a munkamódszert. Továbbá ez a környezet külön kifejezési módot igényel, sokkal természetelvűbb, sokkal kevésbé műterembe szorítkozó munkamódszert, és én inkább műtermi ember vagyok, ezért kerülöm az alkotótáborokat. Ennek ellenére az ilyen alkalmakkor nagyon könnyen megszeretem a kollégákat és a környezetet.

– Közhelyként hangzik, ám ahogy halad a kor, a technika is változik. Inkább a kézzel készített munkákat kedveli, vagy megbarátkozott a számítógépes lehetőségekkel is?
– Különböző számítógépes programokkal és kézi technikával is dolgozom folyamatosan. Azt viszont fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy mindig saját anyagokat használok, olyan témákat, amelyeket én vettem észre, fedeztem fel és rajzoltam meg. Egyébként nincs jelentősége, a kettő között nagy különbséget nem látok, és az aktív alkotási folyamat mellett az életemben a közírói, kritikusi munka, valamint a tanítás is ugyanolyan fontos szerepet tölt be. Több mint 43 éve tanárként is dolgozom, és tulajdonképpen nem különböző területek ezek, hiszen valamennyi a képzőművészet szolgálatáról szól, csak más-más módon. Egy régi mondás szerint, aki nem tudja, az tanítja, ám én úgy gondolom, a tanítás mellett nem árt, ha az ember konkrétan műveli, és emellett még ír is róla, azaz népszerűsíti.

– Általános az a vélekedés, hogy manapság már nem érdekli a fiatalokat a kultúra, irodalom, képzőművészet, nem fogékonyak rá. Hogyan lehetne közelebb hozni hozzájuk, van-e erre valamilyen receptje?
– Azt gondolom, a közelhozás módja a megfelelő pedagógiában rejlik. Én több helyen tanítok most is, középiskolában, illetve egyetemen, és azt vettem észre, hogy amit a diákok a saját kezükkel, fantáziájukkal hoznak létre, alkotnak, az nemcsak felfedezést, hanem kötődést is jelent számukra. Kötődni pedig úgy lehet igazán a dolgokhoz, ha sikerélményeink vannak. Hadd éljek egy konkrét példával! Egyetemista tanítványaimmal több könyvet is illusztráltunk, és ezzel a tevékenységgel nemcsak a képi megfogalmazáshoz, hanem az irodalomhoz is jobban kötődtek, tehát egyfajta interdiszciplinaritás érvényesült. Mivel gimnáziumban is oktatok, megpróbáltam óráról órára olyan témákat választani, amelyek érdeklik a fiatalokat, így került előtérbe a design, a graffiti, a különböző tér- és hajtogatott formák. A titok tehát abban rejlik, hogy a tanulóközösség sikerélményhez jusson, és akkor abban a pillanatban kötődik is az illető tantárgyhoz, tevékenységhez.

– Fekete-fehér, vagy színes?
– Nagyon ritkán használok színeket, és azt is csak nagyon visszafogottan, indokolt esetekben. Inkább a fekete-fehérhez vonzódom, de azt hiszem, ez alkati kérdés.

– Helytörténeti jellegű munkái is vannak. Ezekről mit érdemes tudni?
– Az ember nagyon sokféle dologgal foglalkozik, mert a ’89-es változások után is olyan időket élünk, amikor nem mindig mi diktáljuk a feladatokat, sőt nem is mi válogatunk belőlük, hanem akinek van egy kis társadalmi érzékenysége, annak a saját lelkiismerete jelöli ki a tennivalót. Emiatt én elég hosszú időre a konkrét alkotómunkától is eltávolodtam egy kicsit. Például olyan szatmári arcképeket készítettem, amelyeknek nem sok köze volt a képzőművészethez, hanem arról szólt, hogy mindenféle ad hoc anyagokból összeválogatott eszközökkel, gyorsan népszerűsíteni kellett személyiségeket, mert abban az időszakban a térségben értékválság volt, és van mindmáig. Átestünk a ló túlsó oldalára, és sokkal kisebbeknek, kevesebbeknek, sokkal inkább sarokba szorítottabbaknak érezzük magunkat, mint amilyenek a valóságban vagyunk. A 90-es években vidékünkön nagyon nagy volt a kiábrándultság és a kivándorlás, és ekkor többen úgy éreztük, muszáj belekapaszkodnunk abba, amink van, és tulajdonképpen ekkor kezdtem el intenzívebben helytörténettel foglalkozni. Ennek egy elhanyagolhatóbb része volt, hogy néha műemlék épületeket rajzoltam le, arcképeket készítettem, de őszintén ezeket soha nem tartottam képzőművészeti alkotásoknak, közszolgálati dolgok voltak, és azok ma is. Értékmentő munka, amelyet kötelességemnek érzek, hiszen számomra az itteni értékek a legfontosabbak, ezért néhány ilyen témájú könyvet is írtam, és a helyi lapokban folyamatosan közlök ebben a kérdéskörben.

– Az ön kortársai közül több hazai művész is dobbantott, és külföldön épített karriert. Mi tartotta önt itthon?
– Hála istennek nem sokat kellett gondolkodnom ezen. Alapvetően alkati kérdés ez. Húszéves koromban nekem is lehetőségem lett volna kimenni külföldre, mert Ausztriában volt egy konzervatóriumi tanár rokonom, aki fel is vette velem a kapcsolatot. Azt hiszem, ha háromszor körbeszaladjuk a Földet, és itt-ott letelepedünk, próbálkozunk építgetni a karrierünket, mindenhova a mi értékrendünket visszük magunkkal. Nekem csodálatos módon itt vannak a gyökereim, és nem Afrikában vagy másutt. Ezt a kulturális nyelvet beszélem, ezt a fajta kapcsolatrendszert ismerem, így nem nagyon volt válogatási lehetőségem. Mindig csodálkoztam azokon, akiknek volt, mert az egyfajta értékrendváltást feltételez.