Mr. Európa kiválasztása

Senki – még az eseményben szorosan érintett emberek – sem tudja pontosan, hogyan lesz valakiből az Európai Unió egyik vezetője. Nem léteznek formális szabályok, sem választások. Valamilyen módon egyszer csak felbukkannak nevek a médiában, hogy aztán az EU titokzatos alkurendszerének részévé váljanak.

Tulajdonképpen öt tisztségért zajlik a verseny, és így bonyolult, de titkolózó tárgyalás folyik az európai kancelláriákon arról, hogy ki mit tehet anélkül, hogy felborítaná a kényes egyensúlyt a politikai családok vagy a kis és nagy államok között.

Ennek a folyamatnak a lényege az a még kényesebb elem, hogy vajon az EU fő intézményeit irányító személyek keménykezű vezetők legyenek-e. Elvi szinten mindenki ezt akarja, a gyakorlatban azonban több tagállam vezetője ellenzi, hogy Brüsszelben jóval függetlenebb és határozottabb csapat dolgozzék.

Ezt a dilemmát találóan jeleníti meg a Mr. Európa címre pályázó két csúcsjelölt. Egyrészt ott van a biztonságot sugalló Jean-Claude Juncker, az apró Luxemburg veterán miniszterelnöke, aki tökéletesen ismeri az EU politikai gépezetének minden porcikáját. Nem keltene nyugtalanságot, de az újságok címlapján sem szerepelne.

A másik jelölt Tony Blair. A világhírű, de vitatott Blair képes megnyerni a közvéleményt, és képes az európai projektnek olyan arcélet adni, amire az Unió vágyik. De arra is hajlamos, hogy az EU-vezetői pozíció politikai dimenzióját a 27 tagállam vezetőinek tűréshatáránál jóval tágabbra méretezze.

A többi négy tisztség sorsáról vélhetően egy csomagban döntenek, az egyensúly reményében. Először is felmerül a kérdés, hogy az Európai Bizottság jelenlegi elnöke, Jose Manuel Barroso egykori portugál kormányfő kapjon-e újabb öt évre mandátumot. Noha korábban azt ígérte: jól seprő új seprűként dolgozik majd az EU végrehajtó szervében, ez a lendület mára jócskán megcsappant. Ráadásul fennáll az a lehetőség is, hogy ha újabb mandátumot kap, utódjának egy tíz évre szóló megbízatás hull az ölébe, képességeitől függetlenül.

A harmadik számú tisztség betöltése – a külpolitikai vezetőé, akinek kiegészítő források és erő áll majd rendelkezésére, hogy a Javier Solana által megteremtett pozícióra tovább építkezzen –, jóval egyértelműbbnek ígérkezik. Úgy tűnik: Solana, a halk és nyájas spanyol, a NATO korábbi főtitkára a legesélyesebb az új tisztség betöltésére az első néhány hónapban, hogy aztán átadja helyét Carl Bildt svéd külügyminiszternek és exkormányfőnek, aki az 1990-es évek balkáni eseményei kapcsán szerzett nemzetközi hírnevet.

Csakhogy semmi sem biztos. Ha az általános híreszteléseknek megfelelően Anders Fogg Rasmussen dán miniszterelnök lesz a kompromisszumjelölt Juncker és Blair között, két jobbközép irányultságú skandináv bizony problémát jelenthet. A két másik pozíciónak, vagyis az Európai Parlament elnöki tisztségének, illetve a jelenleg Juncker által betöltött Mr. Euró – az euróövezet főnöke – posztjának szintén hozzá kell járulnia az általános egyensúlyhoz, és tükröznie kell a 2009 közepén esedékes európai parlamenti választások eredményét.

A parlament további ismeretlen elem ebben az abszolút nem demokratikus és előreláthatatlan folyamatban. A reformszerződés elfogadása után – amely az EU-elnöki tisztséget bevezető, sokat vitatott európai alkotmány örökösének tűnik – a parlament 785 tagjának meglesz a maga szava. Az elmúlt években csak a kormányzatok torpedózhatták meg az Európa legmagasabb tisztségeire pályázókat, most azonban a parlament is visszautasíthatja őket. Egyáltalán nem világos, hogy melyiknek lesz nagyobb hatalma eldönteni a végeredményt.

Ez a bizonytalanság arra az alapvető kérdésre kezdi összpontosítani a figyelmet, hogy vajon az EU folytathatja-e vezetőinek kijelölését ennyire furcsa és titokzatos módon? Amikor az Unió kisebb és jóval szerényebb volt, a kormányközi egyezkedés elfogadhatónak tűnt, nem utolsósorban amiatt, hogy a tagállamok politikusai lekicsinyellhették „Európa” fontosságát.

Most, amikor az EU türelmetlenül várja, hogy fontosabb szerepet játszhasson világszinten, elkerülhetetlennek látszik az elmozdulás egy jóval nyitottabb rendszer irányába. Az Unió tárgyalópartnerei Washingtonban, Pekingben és másutt máris világossá tették, hogy az Európa érdekeinek védőiként fellépő tagállami vezetők hiteltelenek, mint ahogy az EU vezetői is, akik nyilvánvalóan nem rendelkeznek meggyőző politikai mandátummal.

Két, jól körülhatárolható gondolkodási irányzat kezd kialakulni. Az egyik azzal érvel, hogy ezek az érzékeny és bonyolult kérdések jóval meghaladják a szavazók felfogóképességét, és hogy a több demokrácia populizmust vagy pedig zavaróan széles körű távolmaradást eredményez. A másik irányzat hívei úgy gondolják: az EU-t nem lehet a továbbiakban is ugyanazon vonalak mentén kormányozni, mint Pekingben vagy akár Phenjanban. Ezzel a problémával pedig bármelyik, a régi módszer szerint kiválasztott új csapat szembesülni fog.

Giles Merritt

A szerző a brüsszeli Friends of Europe kutatóközpont főtitkára.

Fordította: F. S. © Project Syndicate/Europe’s World, Krónika 2008.