Most lenne nyolcvan?

Aki a messziről jöttek – egy Dobrudzsából a Székelyföldre kommandírozott börtönőr fia volt – áhítatával figyelte előadásomnak a felnőttek esti beszélgetéseiből kopírozott gesztusait, hálásan, hogy Bajor Andor kitekert nevű bátor egere kedvéért megfeledkezem a tényről, hogy őt viszont a Marian Florian névvel ajándékozták meg szülei.
Bajor Andor 1927-ben, egy kifacsart történelmi és pszichológiai etapoktól terhes század epicentrumában született Nagyváradon, „a Körös-parton, ott, ahol már csak a fűz, a kecske, és a nagyokat füllentő halászember él meg.” Gyermekkorát a felnőttek társadalmából óhatatlanul lecsapódó visszásságokon, a vincés apácák, majd a várad-olaszi elemi fiúiskola neveldéjén túl (jóval túl) „óriás erdők és vészjósló szitakötők” határozták meg. Érettségi után a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemre iratkozik. A filozófia-szociológia-esztétika szak élete egyik első, émelygő körhintájává is válik egyben. A rendszer először a szociológia szakot ítéli fölöslegesnek, Bajor lélektant választ helyette. Trapplépésben zárolják a pszichológia és esztétika szakokat is, végül filozófiából államvizsgázik. Gaál Gábor, Szabédi László, majd Nagy István választja a nem mindennapi műveltséggel, intelligenciával, rátermettséggel rendelkező fiatalembert tanársegédjéül. Három év után, mint szellemi munkára alkalmatlan, infantilis személyt rúgják ki állásából.
Az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadónál, majd az Utunknál talál testreszabott feladatot: 1956-tól 1984-ig szerkeszti, Ütünk címmel, a kolozsvári irodalmi lap szilveszteri paródiamellékletét. Az irodalmi préri szereplőit és a szépirodalmi termést parodizáló Ütünk mellékletet Karinthy Frigyes Így írtok ti-jével szokás összehasonlítani, ami, ha az irodalmi humor eszközeivel retusálatlan korképet nyújtó mű hatását nézzük, kétségkívül nem megalapozatlan. Bajor maga viszont mesterének tekintette Karinthyt, és ennek megfelelően zavarta az összehasonlítás. Az „Erdély Karinthyje” szóvirággal állítólag komolyan ki lehetett hozni a sodrából. Asztalos István kérésére búcsút mond az Utunknak, 1957-től a Napsugár szerkesztője lesz. Tevékenysége és megjelenő írásai meghatározóak a gyermeklap életében... amíg egy cikkében ki nem fejti, hogy a román és magyar gyerekeknek meg kellene ismerniük egymás nyelvét. A kipattanó botrány nyomán mennie kell. A történet megismétlődik az Előre napilapnál, ahonnan kényszer... azaz betegnyugdíjazzák. 1991-ben bekövetkező haláláig a Keresztény Szó hetilap főszerkesztője.
Ezek az obligát életrajzi adatok, amelyből a Bajor-olvasóknak talán egyetlen fontos következtetést kell levonni: a szerző az Utunk, a Napsugár, az Új Élet, az Ifjúmunkás, az Igaz Szó, a Dolgozó Nő, a Jóbarát hasábjain eljutott minden romániai magyar olvasó olvasólámpájának fényébe. Egy olyan korban közvetítette a humor, a groteszk, az élc, a paródia eszközeivel sohasem gúnyos, mélyen emberközpontú üzeneteit, impulzusait, amely korántsem volt receptív a nevetésre. Egy arcizomsorvadásra determinált valóságban novelláival, karcolataival ötperces, igazából felmérhetetlen jelentőségű (örkényi) szüneteket kényszerített ki. Egyedi, a legfinomabb részletekig csiszolt, de mindig őszinte és sohasem modoros humora inzultus volt a pártállam kultúrpolitikai cenzorainak „intelligenciájára”. „Ezután fogamzott meg egy tengerész agyában az az eljárás, hogy egy rumos üvegből kiigya a rumot, beletegye színes riportját a hajó süllyedéséről, és a híranyagot jól ledugaszolva a tengerbe hajítsa, a hajó tulajdonosának címére. Az ilyen terjesztés esetében persze a palack nemegyszer cápák kezébe került, akik egyszerűen olvasatlanul lenyelték”. Hiba lenne ugyanakkor Bajor Andort olyan attribútumokkal is felruházni, amelyeket ő maga is elutasított. Írásaiban elsődleges a művész és a górcső alá vett, tárgylemezre ragasztott világ közötti furcsa, görbe, visszásságokat, és apró, jellegtelennek hitt részletek feltárását feltételező szoros kapcsolat. Üzenetének eljuttatásában legalább olyan nagy szerepe volt (van) tehetségének és írástechnikájának, mint a kor és társadalom szülte paraméterek által felrajzolt igényekre adott érvényes válasznak. Valószínűleg, mert műveiben sikerült őszintének maradnia: „Mindegy, hogy minek neveznek, költőnek, humoristának, irodalmi villanyszerelőnek. A megfogalmazás mindig a személyhez módosul.” Szatírában, humoreszkben, paródiában, mesében kivétel nélkül sikerült megtalálnia saját, felszabadult, hangsúlyosan ex cathedra hangját, mesélőkedve lenyűgözte olvasóit, akik a Bajor-írások (anti-, mikro-) hőseiben önmagukra találhattak. Mindezek avatják Bajor Andort – Bajor Andorrá. A kor keresztmetszetében egyedi életművet létrehozó, mindmáig (és ezt valószínűleg ő maga találná a legmegfelelőbbnek) fel nem mért hatású szerzővé. Mégis, a jelenkori irodalomtörténet szeretné elszámoltatni egy tartozással: kifizetetlen cechként kérik számon rajta azt a meg nem írt regényt, amelyet mindenki Bajortól várt, és amelynek a kor összegző-emblematikus nagyprózája szerepét szánták. A regény nem született meg. Illetve mégis, csakhogy Bajor személyiségéhez, emberi és írói habitusához méltón: a sorok között olvasó szemek, a befogadásra alkalmas fülek számára. „Végül is mindennek ugyanolyan íze lesz, kissé fűszeres, kissé csirizes, hallgatásra intő és elvont. Így előfordulhat, hogy a sűrűre sikerült mártást összetévesztjük a hígra sikerült tésztával.”
Bajor Andor idén lenne – szeptember 30-án lett volna – nyolcvanéves. Abban az esetben, ha nem lenne ő mindörökké hét, tizenöt, száztizenhat éves, kortalan; az önmagával és a világgal pergő, mély párbeszédet folytató, furcsa mosolyú szerző.

Bajor Andor
1927. szeptember 30-án született Nagyváradon. 1949-ben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen filozófia szakos tanári oklevelet szerzett. 1952-ig az egyetem Logika Tanszékének gyakornoka volt, majd rövid ideig a Magyar Irodalomtörténeti Tanszéken lett tanársegéd. 1953 és 1957 között az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó szerkesztője. 1957-től 1962-ig a Napsugár című gyermeklap munkatársaként dolgozott, majd 1969-ig az Irodalmi Könyvkiadó szerkesztője volt. 1969 és 1987 között a bukaresti Előre című napilap kolozsvári munkatársa. Több évtizeden át ő írta az Utunk című irodalmi hetilap szilveszteri Ütünk mellékletét (amelynek anyaga néhány éve különálló kötetben is megjelent). 1990 és 1991 között a kolozsvári Keresztény Szó című katolikus lap főszerkesztője volt. Művei: Kerek perec, Bukarest, 1955; Pellengér, Bukarest, 1955; Egy bátor egér viszontagságai, Bukarest, 1960; Répa, retek, mogyoró, Bukarest, 1962; Napiparancs a hegedűhöz, Bukarest, 1963; Garázda Karcsi rokonsága, Bukarest, 1966; Főúr, írja a többihez, Bukarest, 1967; Pokoli különkiadás, Bukarest, 1968; Tücsök és bogár, Kolozsvár, 1972; Hóvirágméz, Bukarest, 1975; Lelkek és pasasok, Budapest, 1975; Az éjjeliőr nem tud aludni, Bukarest, 1976; Szürke délután; A csodálatos esernyő, Bukarest, 1980; Hézagpótlások, Budapest, 1981; Abodi Nagy Béla (monográfia), Bukarest, 1986; Mi a manó..., Bukarest, 1988; Részleges vízözön, Budapest, 1991; Ima az üldözőkért, Stockholm, 1992; Betűvetők becsülete, Kolozsvár – Bukarest, 1996.