Mondjuk már ki határozottabban!

Mindezek alapja az a „nagyromán” államkoncepció, amelyik egy-két kihagyástól eltekintve az 1923-as alkotmányra vezethető vissza. Ide mellékelem valamennyi román alkotmány megfelelő kitételét:

1866: a Román Királyság egyetlen, fel nem osztható/(meg)oszthatatlan állam/* (1), területe elidegeníthetetlen (2)

1923: a Román Királyság egységes, fel nem osztható/(meg)oszthatatlan állam/* nemzeti állam (1), területe elidegeníthetetlen (2)

1938: a Román Királyság egységes, fel nem osztható/(meg)oszthatatlan állam/* nemzeti állam (1), területe elidegeníthetetlen (2)

1948: a Román Népköztársaság népi demokrácia, egységes, független, szuverén állam (bevezető fejezet)

1952: „a Szovjetunió önzetlen és testvéri támogatásával és segítségével (!?) biztosítja a népi demokratikus állam felépítését és megerősítését, a Román Népköztársaság függetlenségét, állami szuverenitását

1965: A Román Szocialista Köztársaság a városi és falusi dolgozók szuverén, független és egységes állama, területe elidegeníthetetlen és fel nem osztható (1)

1991: „nemzeti, szuverén, független, egységes és fel nem osztható állam/
(meg)oszthatatlan állam/*” ) (1)

Az eddigi román alkotmányokban mindig az első cikkelyben fogalmazták meg az állam főbb sajátosságait. A legutóbb elfogadott alaptörvényben ezt még azzal is fokozták, hogy megnehezítették az alkotmány egészének, de különösen az említett cikkelynek a módósítását. Túl e jelzők és alapvonások elsődleges tartalmán, e fogalmak mögött egyetlen gondolat bújik meg, és ez a következetes nagynemzeti kizárólagosság. Az, amelyik nem akar tudni másokról, más nemzetiségűekről, csakis és kizárólag románokról. Vagy ha mégis, akkor besorolva a többségiek közé annyira hogy sajátos jogokról és jogosítványokról, legfőképpen közösségi szinten nem is lehet beszélni.

Ezt a szemléletet tükrözi már az 1866-os alkotmány azon kitétele, amelyik kimodta a 3. cikkelyében, hogy idegen etnikumú népességet nem szabad betelepíteni az országba. Ugyanezt megismételték az 1923-as változatban, majd a királyi diktatúra alatt (1938–1940) érvényben levő alkotmányban is. Eltekintve a kommunista korszak első szakaszának – látszólag eltérő – „vargabetűjétől”, ez a szemlélet a meghatározó eleme, motívuma és motivációja ezeknek az alkotmányoknak, és ebből következően ez az alapja az általuk meghatározott politikának is. Míg többségi polgártársaink mindezt magától értetődőként könyvelik el, egészen másként vagyunk kénytelenek viszonyulni mi, a magyar közösség, főleg ha figyelembe veszszük e kitételek „megfellebbezhetetlen” következményeit.

Régi reflexek

Főleg az 1923-as alkotmány kapcsán a maga korában a magyarság képviselői elmondták mindazt, amit akkor el lehetett mondani. Napjaink megváltozott (?) körülményei között, az Európai Unió zászlója alatt és 24 évvel az úgynevezett rendszerváltás után, akárcsak elődeink, mi sem tudunk érzelemmentesen viszonyulni az említett alkotmányos kitételek következményeihez, ugyanis úgy tűnik – Erich Maria Remarque-ot idézve –, hogy „Nyugaton a helyzet véltozatlan”. Ami azt jelenti, hogy Romániában is. Miközben őshonosak vagyunk itt (bő ezer egyszáz éve!), kimondva vagy kimondatlanul mind gyakrabban hangzik el az européer kultúrnemzet egyes tagjai részéről a felszólítás: „Afară, afară/ Cu ungurii din ţară!” Pedig  taktikából, jóérzésből vagy megátalkodottságból 1948 óta nincs már szó az alkotmányokban betelepülő/betelepített idegenekről. Azonban úgy látszik, hogy a régi reflexek tovább működnek és főleg a politikai gyakorlatban.

Egyesek éppen az alkotmány általunk aláhúzott tételeinek jegyében szeretnék egyszínűnek tudni és látni Romániát, ahol semmi sem utal arra, hogy voltak/vannak itt még más etnikumok is, méghozzá bő 1100 éve. Akik tehát nem azonosak holmi újonnan betelepültekkel, hanem őshonosak. Erről nem illik megfeledkezni, de arról sem, hogy a magyaroknak, a szászoknak volt és van identitástudata. Akárcsak a székelyeknek. Mindennel, ami ezzel jár! Nehéz megérteni, hogy bár Romániában élünk, mi mégis a magyar nemzet részei vagyunk minden egykori vagy mai leválasztási kísérlet ellenére.

Márpedig akkor ugyanazok a szimbólumaink is. Még ha tiltják, akkor is. Szívünk, lelkünk erre kötelez. De a múltunk is. És ez nem száz-százöteven éves múlt. Nekünk, a romániai magyar közösségnek van saját zászlónk, van címerünk, van himnuszunk! Ne áltassuk magunkat és másokat se: a magyaroknak függetlenül attól, hogy hol élnek, ugyanazok a nemzeti szimbólumai, identitásuk ismérvei, tartozékai. Ezek magyarságunk, s így történelmünk megjelenítői is. A magyar nemzet tagjaiként mi ezeket ismerjük el sajátunknak még akkor is, ha állampolgári kötelességünk tisztelni a román és más nemzetek jelképeit is.

Ha én tisztelem a más nemzet szimbólumait, miért zavaró, ha én ugyanazt teszem a sajátoméval? Miért nem élhetek én ezzel az elemi jogommal? A magyar többségű (és miért csak ott?) helyhatóságok miért ne használhatnák a magyar nemzeti szimbólumokat is? (És most nem beszélek a nyelvhasználatról!) Székely – és nem csak – honfitársaink miért ne tűzhetnék ki a saját vagy/és a magyar zászlót? Hisz ez az ő identitásuk – és idekötöttségük – megjelenítője! Mindezekhez miért szükséges „többségi engedély”, ha ezt egyáltalán megadják?

Román nemzetállami törekvések

1918 decemberétől a mindenkori román kormány azon volt, hogy egyrészt egységesítse a más múlttal, hagyománnyal rendelkező országrészeket közigazgatásilag, pénzügyileg, azaz a pénznemek használata, a törvények tekintetében stb. Ezenközben ami magyar volt, azt elvették (mikor részben, mikor teljes egészében), vagy átkeresztelték és kisajátították, gyakran letagadták. Sikerült a magyarságot sorra-rendre megfosztani egykori, ősei vagy az általa szerzett anyagi és szellemi javai jelentős részétől.

A sokat emlegetett egységes román nemzeti állam valójában és ki nem mondva az egynemű, csak román etnikumú állam megvalósítását takarja. Minden eddigi történés, ha néha kihagyásokkal is, de ezt a törekvést fedi, legyen szó állami magyar egyetemről, nyelvhasználatról, ingatlan-visszaigénylésekről, és folytathatnánk a sort. De megemlíthetném a címeres magyar zászlót, amelyik minden magyar zászlója, az erdélyieké is. (Mert humbug, hogy az erdélyiek zászlaja „csak” a piros-fehér zöld, még ha ’89 előtt már e színek véletlen egymás mellé kerüléséből is cirkusz lett.) A koronás címer is az identitásunkhoz, egyben a múltunkhoz tartozik, és csak az tagadja ezt, aki nem magyar. Mert nem feltétlenül irredentizmus a címeres magyar zászló igénylése és használata, hiszen identitásunk része, s ugyanakkor nem lebecsülendő múltunk megjelenítője. És mindenképpen magyarságunk kinyilatkoztatása.

A fent említett negatív jelenségek és törekvések csakis „bedarálási” szándékként minősíthetők. A zsidók és a szászok után a magyarságot is fel akarják számolni, lehetetlenné szeretnék tenni létüket őseik földjén. Mindez nem más, mint az asszimilálás erőltetése. Mindennek eredménye immár több évtizede a magyarok tömeges menekülése az országból. Persze nemcsak mi menekülünk (külföldön él 2-3 millió román, és nemcsak az anyagiak hiánya miatt ...), de nekünk megvan rá a többletokunk. Mindaz, ami velünk történik, nekünk fáj és felháborít, az nemcsak hiba, hanem egyenesen bűn. Miért nem teszik fel a kérdést maguknak az illetékesek, hogy miért is történik ez, és egyáltalán jó-e az országnak?

Jó lenne nem megkérdőjelezni identitásunkat, nemzeti szimbólumainkat, azok használatát, mert ezáltal a mi létünket kérdőjelezik meg, és ez bennünket mélységesen sért. A renegátokat, asszimilánsokat meg lehet regcumolni, le lehet őket inteni, de mindenkit már nem. Nem engedünk a magyarságunkból, identitásunkból! Amit elvettek tőlünk, azt erővel vették el, megkérdezésünk nélkül, de az identitást csak attól lehet elvenni, aki arra nem tart igényt. És ilyen mind kevesebb akad Erdélyben.

Vekov Károly
A szerző kolozsvári történész, volt parlamenti képviselő