Mondd, te mit válaszolnál?

De azt írta volt az újság, hogy vigyázzunk, hogy ne ceruzával töltse ki az űrlapot a kérdező, hanem piksszel. S azt is írta, hogy valljuk magyarnak magunkat, ne ungurnak, ne székelynek, hanem magyarnak, evvel mi a helyzet? Az, hogy ha ceruzával tölti ki az űrlapot, s az illető népszámláló hamis talál lenni, vagy éppenséggel gazember, amikor hazamegy, kiradírozza azt, hogy magyar s református vagy katolikus vagy unitárius vagy baptista, s beírja helyette, hogy román s ortodox. Na ezért. S azért, hogy ha mi, akik itthon maradtunk, elkezdünk okoskodni, hogy az egyik székely, a másik még székelyebb, a harmadik annál is székelyebb, a negyedik ungur, az ötödik római katolikus, s a hatodik magyar, akkor mindegyikből kevesen leszünk, de semmiképp sem elegen.

Na, iszol még egy snapszot? Tudod, hogy mitől függ. Egészségedre. Egészségedre. Te, tulajdonképpen miért olyan fontos, miért kell annyira odafigyelni, hogy magyarok vagyunk, s az anyanyelvünk magyar; hát nem Romániában élünk, nem román kenyeret eszünk, nem egyformán kínlódunk, s akkor minek az, hogy az egyik magyar, a másik román, s a harmadik izé? Hogyhogy minek, hát neked mindegy, hogy a gyermeked, s az unokád milyen nyelvet beszél most s majd, s milyen templomba jár? Mindegy lehet neked az, hogy a dédunokáddal románul fogsz beszélni, ahhoz, hogy megértsétek egymást? Már, ha megéred, s ha akkorára nem forogsz majd a sírodban. Már, meg ne haragudj. Ugye, hogy nem mindegy? Fokozhatom? Akkor elmondok egy történetet. A keresztapám, aki székelyföldi magyar, ide származott, s magyar leányt vett el feleségül. A fiuk színmagyar, a menyük színmagyar, mindkét unokájuk színmagyar. Az egész család. Csakhogy a leányunoka belébolondult egy román fiúba. Helyes román legény, az biztos.

A szülei színrománok, a nagyszülei szintén mindenféle nyámjaival együtt, egyébiránt jómódú, munkás, olyan iparkodó fajta emberek. Anyakönyvvezető, pópa, lagzi, keresztapám lakást adott nekik, az apatárs kocsit, s jött az első gyermek. Utána a második. S azóta, ha húsvétkor, karácsonykor vagy újesztendőkor összeverődik a család, mindenki románul beszél, hogy a két kicsi gyermek s a vej is értse. Mert a leányunoka, aki édesanya ugyebár, egyetlen árva szót sem szól magyarul kisded két gyermekéhez. Keresztapámék megpróbálkoztak velük, de amikor a nagyobbik leányka, aki román iskolába jár, szóval amikor hazament, azt mondta az anyjának: Mámá, a buniku s a bunika másképpen beszél… S nem érti. Akkor ez milyen anyanyelv, s milyen nemzetiség? Ne érts félre, nem a románokkal, s nem mással van bajom, hanem magunkkal. Mert nem román kenyeret eszünk, hanem olyant, amilyent mi magunk megkeresünk. Vagy a saját lisztünkből s kovászunkból valót. Mert azért kell a magyar óvoda, az iskola s a templom, hogy szégyenszemre ne olvadjunk be saját szülőföldünkön az idegenségbe.

Na? Töltesz még egy snapszot? Látom, hogy elgondolkoztál. Most tényleg: képzeld el magad ilyen helyzetben. S hogy jön a népszámláló, kopog, köszön, igazolja magát, beengeded, hellyel kínálod, előveszi papírjait, s elkezd kérdezni. Mondd, te mit válaszolnál?