Mitől román, ha magyar? Mert egyetemes?

Aztán fordult a naptár lapja, elmúlt az évforduló. Még olykor megkésett kiadványok vagy sajtópublikációk vissza-visszaidézik a jeles napok jelesebb vagy jeltelen utóéletét, de mintha „megnyugodott” volna a kötelez? és alelkiismereti kollektivitás. Még poszt-szolidáris attrakciók talán emlékeztetnek valamelyest a kötelez? érvény? emlékezetfenntartás felel?sségére, de a sorok ismét újrarendez?dtek pártok és politikák, vehemenciák és harcostársi szolidaritások f?vonalai mentén.

Csupán a kései utókor lehet majd merész pontos adattárat készíteni a történések és emlékezések teljes körér?l – ezek végtelen mennyisége ma még nem kis részében összefoghatatlan, átláthatatlan.

Ám annál inkább láthatóvá vált – épp emiatt – a hiányérzetek lajstroma, az elhalasztott, elszalasztott, elmulasztott gesztusok univerzuma. Ezek úgyszintén rangos tömeget formálnak, a sokaságból egyet kiemelni mégis érdemes, melynek kihatása folytonos, lezáratlansága kontinuus teher, s a tisztázatlanság sötétjéb?l alig van szándék felmutatni azt a pisla fényt, amely mégis súlyos tartalmakat jelöl.

A határon túliak 1956–61-es felel?sségre vonásáról, meghurcolásáról van szó. Magyarokról és szlovákokról, lengyelekr?l és románokról, csehekr?l és ukránokról egyaránt. De mert az emlékezeti és mentális gyászmunka mindig több id?t vesz igénybe annál, hogysem kortárs sajtó, évfordulós igyekezet vagy kollektív emlékezetet épít? stratégiák azt meg ne haladhatnák, így hát van némi benne rejl? késettség is a folyamatban. De épp azért, mert folyamatról, s annak is korai szakaszáról van szó, nem érdektelen még id?ben szólani a figyelemre érdemes mikro-történésekr?l, összhangzó eseményekr?l avagy egyszer?en a még feledésben maradt tényszer?ségekr?l.

Az általánosításokkal e téren nem jutunk messzire. Konkretizáljuk hát, mi maradt el például a román és magyar kapcsolatfejlesztések eddig sosem látott gazdagságú történésrendjéb?l! Már az is merész gesztus lenne, hogy sorra vegyük, hányféle politikai vezet?i látogatás, tárgyalás-el?készítés, köztársasági elnöki vagy pártvezet?i tisztelgés, miniszteri szint? kapcsolat-felvételi kezdeményezés történt meg példaképpen a román–magyar makropolitikában. De egyúttal azt is látni érdemes, miként maradt ki ebb?l az érintettek igen széles köre, s ha lehetséges ilyen kérdésfelvetés alkalmával nem csupán a határon túli magyarok ügyeit sorolni, akkor engedtessék meg itt a szolidáris és áldozatvállaló román állampolgárokra utalni, akik éppúgy elszenved?i voltak a rendszer- vagy uralomellenes állampolgári ellenbeszédet követ? megtorlásoknak, mint a magyar forradalommal együttérz? erdélyi és más tájegységi magyarok, tüntet? egyetemisták, föllázadó munkások vagy dezertáló katonák…

Romániai látogatása során Sólyom László köztársasági elnök is kitüntetésben részesített három magyar és két román résztvev?t, koszorúzott a snagovi emlékhelyen, találkozón vett részt Kolozsvárott az ’56-os tetteikért elítélt öregekkel vagy az egykor vád alá helyezett és azóta föl sem mentett más szerepl?kkel. Szinte megindulni látszott az a folyamat, amelyben a magyar politikai emlékezet végre földolgozta nemcsak a hazai történések másfajta interpretációjának egyes módjait, de látszólag észrevette a párhuzamos emlékezet más momentumait, a széles hatókör? román szolidaritás megvalósulását, s elismerte a rehabilitáció fontosságát is. Ez utóbbit hovatovább az országvezet?i találkozókon is sikerült szóba hoznia a magyar külügyi képviseleti köröknek, így méltó román választ is kaptak kezdeményezésükre: a meghurcolt, elítélt, kivégzett vagy ellehetetlenített élet? embereknek módja nyílik majd rehabilitációért esedezni…

A rehabilitálás köztudottan csupán formális gesztus, még ha ki is egészül olykor valamely kompenzációval vagy illetékes hatóságok általi meger?sítéssel. Az európai szokásnormák, személyiségi jogok, politikai szabadságjogok ugyanakkor nem látszanak maradéktalanul betörni ebbe az egyezkedési szférába. Akit életfogytiglan meghurcoltak, annak a rehabilitálás iránti bizalma, ellátottsága dokumentumokkal és levéltári kutatási kapacitással vagy a rehabilitációs eljárás során az artikulációs képessége egyenes arányban csökken a hátrányos helyzetben eltöltött évtizedekkel. Akinek családtagját megvádolták, lecsukták, megkínozták, esetleg ki is végezték, pszichésen lehet ugyan motivált, de lelkiállapota miatt esélytelen szembeszállnia a képviseleti intézmények adminisztrációjával. Akinek egyetemi diáktársát verték félholtra, zárták ki életútja folytatásából, vagy bélyegezték meg egy életre minden pereputtyával együtt, az most honnan is remélhetné a biztató sugallatot a procedurális siker felé tartó küszködésében?

E folyamatok és az emlékezeti munka vagy gyászmunka eddigi sodrában megannyian eler?tlenedtek, föladták az igazságukért folyó küzdelmet, leszámoltak a lehetségessel és a méltányossal egy egész életre. Azoknak azonban, akik ez életutak krónikásai, dokumentátorai, lelkiismereti gondnokai, nem lehet megpihenniök. A magyar–román kétoldalú kapcsolatformálás intézményes világában is ki kellene alakítani a közös, munkamegosztásra épül? partnerkapcsolatokat, de éppígy egymásra kéne találnia a felel?s értelmiségnek, a szólásra és jogvédelemre képes aktivizmusnak és a közvetít? gesztusokra képes részvételi körnek. Keresni kellene, és találni is lehetne kölcsönösen motivált magyarokat és románokat, jogászokat és történészeket, hanghordozó és reprezentálásra képes lelkiismereteseket, akik képesek lehetnek megjeleníteni a kérdéseket, európai normák mentén (adandó esetben európai összefogásra és jogintézményi háttérre épített!) képviseleti demokráciát kellene megvalósítaniuk azért, hogy nevük legyen, személyiségük lehessen a „mások” forradalmaival szolidaritást vállalóknak. Ez nem csupán a magyar államra hárítható, vagy a román igazságügyre és levéltári vagy titkosszolgálati intézményekre testálható „feladat”. Hanem olyan felel?sség, amely alól nincs olcsó menedék, nincs kitérési egérút, nincs „magasabb” erkölcsi fenség, mely halogathatóvá teszi a méltányosságot és minimális morált.

Megnyugtatóan megindultak kormányzati közrehatások. Elmúlt az emlékév. Jelzésérték?en megkapták egyesek a parolát, kitüntetést, mentális felmentést. Tele volt a sajtó, kiállítások és kötetek születtek – hát mit még? Meddig még? Nem elég? Nem. Nem elég. Amikor ?k, az élet-vesztesek és morálisan tönkretettek cselekedni próbáltak, akkor is kívülr?l jött az „elég!” felszólítása. De belülr?l ott f?tött mindenkit a változtatás esélyének vehemenciája, a remény, hogy van és lehet más világ is. Ám ha most azt látnák, ennyire lett csak más a világ – kérdés, fegyvert fognának-e, hangot adnának-e másságuknak, jogfosztottságuknak és a „kiválóak” jogtudatát felülbíráló aktivitásnak. S ha él? emberekben, tényleges sorsokban, közeli példákban keressük a választ, nem pedig a „nagy általánosban”, akkor mindezt mindannyian tudjuk, bizonyítottnak látjuk.

Kéretik hát e bizonyságot, az egykor megkapott szolidaritást most (legalább kis részben, töredék hányadában, minimumokban) viszonozni. Ha még él az emlékezeten túli, azzal terhelt és ugyancsak azzal tovább élni képes lelkiismeret. Ha még jelent valamit ama bizonyos ’56, évforduló múltán, kötelez? körök és illedelmes gesztusok után is. Mert hát ami román volt a tettekben, kiáltványokban, utcai harcokban és megtorlásban, az nem kis hányadában mégiscsak magyar volt. S ami tán ennél is fontosabb: mégiscsak egyetemes érték.

Varga Andrea

A szerz? történész

Teodor M?rgineanu, az ismeretlen h?s

2007. június 26-án lesz 50 éve annak, hogy a nagyenyedi börtönben 25 évesen kivégezték Teodor M?rgineanu hadnagyot.

Abban a világban, amikor mindenki az amerikai segítséget várta, és a társadalom a várakozás letargikus állapotában élt, M?rgineanu a cselekvés mellett döntött. Nem lehet tudni, hogy a fiatalos hév, a tisztek között szokásos gyakori italozások vagy szerelmi bánat okozta a paraszti sorból kiemelkedett fiatalember lázadását. Tény, hogy nagyra tör? tervei voltak: meg akarta dönteni a „népi demokratikus rendszert” – hallgatva a Szabad Európa Rádió kommentárjait a magyarországi eseményekr?l, ? is hasonló mozgalmat álmodott. Rábeszélte tizenkét sorkatonatársát, valamint a helyi tanítón?t, hogy hozzanak létre forradalmi tanácsot. Aki a csoporthoz csatlakozni akart, diákregényekre emlékeztet?, patetikus szövegre kellett felesküdnie, mely szerint életét és vérét áldozza a hazáért. Úgy gondolták, hogy az 1956. december 20-ára virradó éjjel a besztercei borgóprundi laktanya tisztjeit maguk mellé állítják, majd Besztercén a tankhadosztályt is, és Kolozsvárra tankokkal vonulnak be, hogy az egyetemistákat és a környékbeli parasztságot is szolidaritásra bírják.

M?rgineanu édesanyja 1957 májusában kegyelmet kért fiának, kérését elutasították

Elnök elvtárs!

Alulírott Anghelina M?rgineanu, Kásva 95 szám alatt (Magyar Autonóm Tartomány) alatti lakos, a kolozsvári katonai bíróság 254/1957 sz. dosszié végzése alapján halálra ítélt M?rgineanu Teodor volt hadnagy édesanyja, kérem tisztelettel, engedélyezzék a kegyelmi kérelmet vagy módosítsák a büntetést. Alulírott 1940 óta özvegy vagyok, vagyonom nincs, csak 0,50 hektár hegyvidéki földem, van két fiam, fent nevezett és M?rgineanu Ion erdész, a görgényi erdészetnél, Régen rajon, magyar Autonóm tartomány.

Fiam, M?rgineanu Teodor három hónapot önkéntesként dolgozott a Bumbe?ti-Livezeni-i épít?telepen, ahol tevékenységével kiemelkedett. 1950-1952 között a görgényi Erdészeti Szakiskola diákja volt, kit?n? tanulmányi eredményekkel. Miel?tt elvégezte volna szakiskolát, munkásként dolgozott az erd?ben és a mez?n, mert más jövedelemforrásunk nem volt.

Az ügy, amely a 254/1957-es dosszié tárgyát képezi, nem saját kezdeményezéséb?l indult el, mert ? sokat köszönhet a jelenlegi hatalomnak, és én, mint édesanya, nem félrevezetni akarom az igazságügyi szerveket, csupán hangsúlyozni szeretném, hogy fiam az osztályellenség ravasz és rosszindulatú csapdájába esett. Szegény sorsú és tapasztalat nélküli legény révén, amikor magas rangú és rafinált társadalmi körökbe került, egy pillanatra elfelejtette, hogy otthon öreg édesanyjának nincs amib?l megélnie, és hagyta magát befolyásolni. Tisztelettel kérem, ne hagyják a fiamat meghalni, aki hátra lév? napjaim egyetlen reménye, küldjék valahová dolgozni, hogy megjavulhasson, mert lelkiismerete, akárcsak a szegény paraszté, tiszta és ?szinte.

Hogy meggy?zzem Önöket, mennyire felel?s munkaszeret?, kérem, kérjenek referenciát a kásvai Néptanácstól és a görgényi erdészeti szakiskolától, Régen rajon, Magyar Autonóm tartomány.

Megjegyezném, hogy nincs lehet?ségem véd?ügyvédet alkalmazni, ezért a Bíróság jóindulatában reménykedve bízom abban, hogy megkegyelmeznek neki, hogy munkája által továbbra is Hazánkat szolgálja.

1957. május 20.

Fogadják legnagyobb tiszteletemet,

M?rgineanu Anghelina