Mit akar a nép, és hogyan akarja? (Avagy a politikai életben újabban meghonosodott impertinens hangnemről)

Paszkvillusomban holmi szórakoztató nyelvészeti archeológiáját kívánom nyújtani két – a politikai és közéletben egyaránt nagy gyakorisággal használatos – kifejezésnek, amelyek jelentése úgy tűnik, feledésbe merült választott honatyáink számára. Nagyképűség ide vagy kioktató didakticizmus oda, az általános iskolai tananyagra való hivatkozással kell kezdenem. Amint azt már az 5. osztályos gimnazisták is kívülről fújják, a demokrácia kifejezés az ógörög eredetű démosz (jelentése: nép) és a kratosz (jelentése: hatalom, erő) szavak összeolvadásából jött létre.

Magyarán: néphatalmat/népuralmat jelent. Olyan politikai rendszert, ahol „a nép kormányoz, a nép által és a népért” – ahogy az időn Abraham Lincoln megfogalmazta. Ezt mindenki tudja. Gondolom. És ez eddig nagyon szép és vonzó, valóban. Csakhogy, uraim, ez a demokráciakoncepció egy pár olyan előföltevésen nyugszik, amelyek nemhogy a törékeny romániai, hanem a több száz éves, bejáratott nyugati demokráciákban sem érvényesülnek. Egész egyszerűen azért, mert nem érvényesülhetnek. Lévén szó fikciókról… Nézzünk bátran szembe a tényekkel.

Először is: a nép nem kormányoz. Kormányzó és kormányzott sosem esik egybe. A demokráciákban is mindig csak egyesek kormányoznak, a nép nevében. Vagy a népre hivatkozva, amelytől mandátumukat kapták. A nép tagolatlan tömeg, uraim. Nem ő igazgat, hanem őt igazgatják. A nép, avagy a köz akarata nem egy előre adott valami. Azt létre kell hozni – mondja Max Weber. És hogy mit is akarnak az emberek, azt a politikai vezetőik mondják meg nekik. A népakarat a politikai elit közvetítésével fogalmazódik meg. Merthogy az elit tudja, hogy mi a nép rejtett akarata. És meg is tudja azt fogalmazni. Sőt, képes meggyőzni a démoszt arról, hogy az megfelel – és csak az felel meg! – a köz érdekeinek. Összefoglalva: az akaratképzés útja felülről lefele vezet és nem fordítva.

Másodszor: az emberek egyáltalán nem olyan racionálisak, ahogy azt a common sense általában feltételezi. Nem ésszerűen mérlegelnek és döntenek. Minden tapasztalat szerint az emberek rendkívüli mértékben ki vannak szolgáltatva hajlamaiknak. Gyakran irracionálisan cselekszenek, könnyen befolyásolhatók és manipulálhatók. Sarkítva és triviálisan: a tömeg legtöbbször azt fogadja el/azt szavazza meg, amit egy karizmatikus (vagy kevésbé karizmatikus) politikai vezető, esetleg egy demagóg elébe tár, mondván, hogy az a „nép érdeke”. Csak nem sikerült felismernie. Ugyanis buta és alulképzett az istenadta – gondolják –, amelyiknek sem politikai kultúrája, sem rálátása nincsen a tágabb összefüggésekre…

Nos, ez eddig rendben is volna. Ha így működik, így vagyunk kénytelenek elfogadni. Ami mégis hibádzik, az a népakarat honatyáink általi megfogalmazásának felettébb kétes módozata. Hogy erre rámutathassak, szükség van kis etimológiai kutakodásom második fogalmának tisztázására – a politikáéra. Hivatkozási alapul (és a közérthetőség kedvéért) ismét csak az 5. osztályos történelemtankönyv szolgál. A politika kifejezés az ógörög polisz (városállam) szóból származik, és a közös ügyekkel való foglalatoskodást jelenti. Tautologikusan fogalmazva: politikus az, aki politikával – a városállam ügyeinek intézésével – foglalkozik: azaz a közjót mozdítja előre.

Ennyiben viszont a politikai cselekvés- és gondolkodásmód normái gyökeresen különböznek a gazdasági életet irányító szabályoktól, lévén hogy más a végső céljuk – hogy stílszerű legyek: a téloszuk. Ugyanis míg a vállalkozó, lényege szerint, személyes, egyéni érdekeit próbálja a lehető legmaximálisabb mértékben (és jó esetben legitim módon) érvényesíteni, addig a politikusnak ténykedését minden esetben a közös érdeknek kell alárendelnie – ami egybeeshet, vagy sem egyéni érdekeivel. (Éppen ezért nem vehetett részt a politikában az ókori görögöknél az, akinek egyéni érdekeiért, értsd: a megélhetéséért dolgoznia kellett. Napjainkban ezt hivatott kivédeni az összeférhetetlenség. És ezért visszás az, ha honatyáink némelyike mély fölháborodással nehezményezi, hogy nem lehet saját cége – hisz ezzel azt bizonyítja, hogy elvéti vagy félreérti szakmája lényegét.)

És mivel, amint azt mindennapi tapasztalatunk mutatja, mindenkinek másvalami jó, így a közjó csak délibáb, melynek bármiféle, számunkra hozzáférhető, mégoly hőn óhajtott leírása is lehetetlen és/vagy irracionális – ezért a politika sem lehet egyszerű bürokratikus számvitel vagy vagyonkezelés. Nem a társadalmi valóság birtokbavétele, hanem – definíció szerint – a gondolkodásnak értékek, elvek, hitek, eszmék, meggyőződések által ihletett eredménye – ami a politikust inkább egy hitvitázó szerzeteshez, mintsem egy tisztviselőhöz teszi hasonlatossá. És annak ellenére, hogy elvileg annyi eszme, meggyőződés stb. létezhet, ahányan csak vagyunk, a politikai eszmék száma mégis meglehetősen csekély – lévén hogy értelmes emberek többnyire ugyanazon eszméket vagy értékeket vallják magukénak, úgymint: szabadság, egyenlőség vagy igazságosság.

Persze mivel ezen eszmék önmagukban absztrakciók, a konkrét gyakorlatban többféle értelmezésük lehetséges – ez pedig in actu nem más, mint intézményes alkalmazásuknak gyakorlatban tapasztalható sokfélesége: ez a szakmaként/hivatásként felfogott politika tulajdonképpeni terrénuma. Ám ez sosem fedheti el a tényt, hogy – lett légyen bármilyen – az aktuálpolitika mindig eszmék, értékek, elvek mentén artikulálódik. Ugyanis azok szolgálnak (ontológiai) alapjául. Ez egyben azt is jelenti, hogy – elméletileg – a választások a társadalom számára elsősorban nem a pártok és a mögöttük álló érdekcsoportok közti hierarchiáról és a pozíciók leosztásának technikai keresztülviteléről szólnak, hanem az önismeretnek egy formáját jelentik: egy olyan tükröt tartanak elénk, amely a társadalmat működtető elvek, értékek, eszmék együttesét mutatja.

Végül: ezért baj az, ha minden mérnök, tengerész, üzletember arra érzi (el)hivatva magát, hogy miniszter, képviselő netán elnök legyen – mint a pontos, leellenőrizhető mérések, a számvitel és a konkrét intézkedések embere, aki a világot mozgásban tartja –, míg a legmegalázóbb stigmának, de legalábbis gyanúsnak minősül az, ha valaki otthonosan mozog a politikai eszmék, ne adj’isten a politikai filozófia területén – holott a politika lényege éppen ez utóbbi lenne.

Viszont akkor a vélemények és érték-, valamint érdekszempontok parlamenti üléseken zajló „élesbe menő harca” már nem lehetne spekuláció vagy manipuláció, a parlamenti vita nem lehetne populizmus, szőrszálhasogatás, captatio benevolentiae vagy egyéb érvelési hibák érintkezési pontok nélküli egymásmellettisége, továbbá – Tamás Gáspár Miklós után szabadon – a kapitalizmus nem lehetne nyerészkedés, a fennen hangoztatott individualizmus nem lehetne merő önzés, a hazafiság sovinizmus, a nemzeti önkritika öngyilkos kivagyiság, a jogállam alkuegyensúly, a politikai elkötelezettség föltűnési viszketegség, a közügyi tervezés propaganda, a szellemesség ökörség, a hűség korlátoltság, az áldozatkészség mazochizmus, a valóság fasírt, stb., stb.

Szerző: Kelemen Endre Dénes, székelyudvarhelyi pedagógus