Mire való az asszony?

Az elmélkedéseknek, mint korábban is írtuk, Berta néni másfél szobás blokklakása adott helyet vasárnap délelőttönként, amikor a szocialista munka megfáradt asszonyai jól megérdemelt cikóriakávéjukat fogyasztották itt, miközben férjeik műanyag tréningruhába öltözötten, a vasárnapi alkoholmegvonástól remegő kézzel táblézgatva várták a blokk előtt, hogy valamiképpen véget érjen a munkaszüneti nap.

Azt, hogy mi könnyű a férfiaknak, Berta néni csak érintőlegesen vázolta, de a sorok közötti mondanivaló értéséhez oly nagyon hozzászokott asszonyi fülek rögtön befogadták a lényeget (és itt nyugodtan elképzelhetünk mintegy húsz asszonyi fület: kajlát, húsosat, aprócskát és hegyeset – mindenik nagyszerűen érvényesült a kor meghatározó, apró csigákba dauerolt, rövidre vágott női frizuradivatja alatt).

A lényeg pedig – legalábbis ekként értették a jelenlévők –, hogy minden, ami könnyű a férfinak, az nehéz a nőnek, és ami a férfinak is nehéz, az a nőnek még nehezebb, mert ilyen kurva az élet. (Berta néni néha nem szégyellt közönséges szavakat használni, ezt mindenki nagyon szerette benne).

Korántse higgyük persze azt, hogy a jelenlévő asszonyok könnyek közt szomorogtak azon, hogy nőknek születtek, és hogy ez a hovatartozás egészséges szexusú hölgyek esetében mindhalálig megváltoztathatatlan: sokkal inkább jól esett a kávé mellett megpihenniük és derülniük azon, hogy a nő – vagy sokkal inkább az asszony – mi mindenre való.

Az asszony – sorolták – reggel fél ötkor felkelni való, beáztatott pelenkákat tíz elvásott körmével hajnalban kimosni való, a cekkert ötkor a tejsorba elhelyezni való, negyedhatkor a férjét kávéval felkölteni való, fél hat után a munkásbuszra gyurakodni való. Az asszony tehát kaparni és tolongani való.

Aztán a gyár téglaporát, fűrészporát, vasporát és vasalógőzét beszívni való, otthon egyedül hagyott gyermekei épségéért gyomorideggel aggódni való, nyolc órán át hideg betonpadlón állva ipart építeni való. Az asszony tehát aggódni és építeni való.

Hazafelé kenyérért sorban állni, veszekedni való, vászonneccet megvarrni és cipelni való, odahaza gyermekeit megnyugtatni, embere ütéseitől megvédeni való; ebédet adni való, ennivalót gyűjtögetni, kispórolni és megfőzni való. Aztán mosni, vasalni és rendet rakni való, vázába virágot elhelyezni való, inget hajtogatni, pulóvert kötni, abroszt horgolni való. Az asszony tehát tenni-venni való.

Írni-olvasni tanítani való, vidám mondókákat elmondani való, szétesett játékokat összerakni való, gyerekrajzokat megcsodálni való, apró, puha kezeket megfogni való, pufók arcokat megpuszilni való, krokodilkönnyeket felitatni való, tündérmeséket elmesélni való. Az asszony tehát gyermekekért való.

Az asszony szépülni és csinosodni való, nejlonharisnyák felfutásait szemfelszedni való, elkopott körmeit lakkozni való, hulló haját tupírozni való, megfáradt arcát embere felé fordítani való, savanyú alkoholbűzt elviselni való, fontos kérdésekben hallgatni való, ágyban nyugton lenni való. Az asszony tehát csendben lenni való.

Az asszony, hál’ istennek, mindenre való – összegezte a hallottakat tehát Berta néni, és ezen többen is jóízűen felnevettek. (Ő egyébként hosszú és viharos asszonyi élete során négy férjet temetett el, és amikor szerény negyedik esküvője alkalmával megkérdezte tőle valaki, hogy mire neki negyedszer is a házasság, azt mondta: ha egyébre nem, valamire jó lesz ez is.)

Az asszonyok kipirultan, valamiféle küldetéstudattal vegyes megvetéssel a szemükben tekintettek ki az ablakon majóra vetkőzött, pocakos férjeikre. Összehúzták magukon a vasárnapi pongyolát, és lopakodva vették a lépcsőfokokat hazafelé. Csak senki meg ne hallja, hogy otthon vannak: ha szól az ABBA, ha érződik a gyenge húsleves illata, ha csak még egy kis ideig nem kell kiszolgálni senkit, igazi, békebeli hangulata lesz a vasárnapnak – mindenhonnan tornyosuló gyárkémények és kígyózó tejsorok nélkül, gyomorba harsogó buszdudák és férfihangok nélkül, ázó pelenkák, cekkerek és cikóriakávék nélkül.