Mindig szemben az árral

Romániában, a régi rendszerben Sütõ András Káin és Ábel címû darabjának õsbemutatójával szerzett hírnevet, ám az elõadás botrányos véget ért...

A sepsiszentgyörgyi színháznál a Káin és Ábel jelentõs munka volt számomra, annál is inkább, mert ahogy hozzákezdtünk, egyre fogytak az emberek mellõlem, és egyre lankadt a munkakedv. Utólag megértem, mert abban a korszakban meglehetõsen szokatlan elképzeléseim voltak. A történetet kivettük a hagyományos bibliai környezetbõl, és egy Colosseumhoz hasonló helyre, történelmi romok közé vittük, Káint és Ábelt farmerbe öltöztettük, Arabella pedig mezítelen volt. Az Isten hangja egy magnetofonon keresztül szólt az akkori kornak megfelelõ óriás hangszórókon keresztül az emberekhez, Visky Árpád pedig Ceauºescu hangját utánozta magyarul. A szöveget Sütõ András engedelmével lerövidítettük, az eredeti két és fél órás darabból lett másfél órás elõadás. A konfliktus egyébként ugyanúgy lezajlott, mint ahogy Sütõ megírta, de semmilyen megoldást, semmilyen kiutat nem tartalmazott. A darab 76 elõadást ért meg, amíg be nem tiltották – az akkori Szabad Európa Rádiónak „köszönhetõen”. A Káin és Ábelt ugyanis bemutatták az akkori Jugoszláviában egy belgrádi fesztiválon, és valaki a rádión keresztül megmagyarázta a szimbólumokat. Ezek után – hadd ne firtassuk, miért, miért nem – eltûntem ebbõl az országból.

A nonkonformizmus végigkíséri képzõmûvészeti pályáját.

Ezzel nem értek egyet, mert maga a nonkonformizmus számomra a gondolkodás normalitását, szabadságát jelenti. A demokrácia alaptörvénye, hogy lehetsz bármilyen vallású, vagy vallhatsz akármilyen nézeteket, jogod van hozzá, hiszen szabad akaratod van. A nonkonformizmus általában azokra a lehetõségekre vonatkozik, amelyekre mások nem gondolnak, nem élnek vele. A képzõmûvészetben mindent szabad, és nem feltétlenül muszáj konvencionálisnak lenni. A világ saját maga építi fel önnön konvencióit. A német alkotmányba belefoglalták, hogy a mûvészet szabad, nem lehet cenzúrázni, nem lehet kontrollálni. Ez azért került bele, mert a történelemben volt olyan eset, amikor képeket égettek, és a festõmûvészeknek megtiltották, hogy alkossanak. Hogy ez ne ismétlõdhessen meg, alkotmányba foglalták a mûvészeti szabadságot.

A Die Gruppe képzõmûvészeti csoportosulás létrejöttében is jelentõs szerepet játszott. Kik voltak a tagjai, és milyen céllal jött létre a társaság?

Miután Németországba kerültem, létrehoztuk a Die Gruppe képzõmûvészeti csoportosulást, tagjai voltak a Bécs mellett élõ Adolf Fleischman, Adrian Buba, aki Romániából került Párizsba, Hans Mendler leonbergi, Frederic Bunsen amerikai, a szintén romániai Gert Fabritius, valamint jómagam. A társaság elemezni kezdte, hogy milyen esélyei vannak egy képzõmûvésznek például Németországban, ahol a képzõmûvészeti alkotások forgalmazása meghatározott törvények és szabályok szerint mûködik. Vagyis melyek a lehetõségei egy mûvésznek olyan helyen, ahol van képzõmûvészeti galéria, van mûkincskereskedés, léteznek hivatalos és nem hivatalos közvetítõk, akiknek a véleményét illik komolyan venni. Tehát az érték bizonyos közvetítõ közeg vagy személy által jut el a mûvészetet fogyasztó érdeklõdõhöz. A társaságunk azokat a lehetõségeket kereste, hogyan tudnánk a mûvészet fogyasztójához szólni közvetítõ közeg vagy személy nélkül. Ezen éjszakákba nyúlóan vitáztunk, míg létrejött az elsõ közös megnyilvánulásunk, a Clausur Párizsban, a Le de France L’Defence Galériában. A lényege az volt, hogy elmentünk hét napra oda, és miután mindenki megtalálta a maga helyét valahol a hatalmas galériában, az élet és halál dialógusáról alkottunk egy olyan közegben, amelyet a mûvészetfogyasztók látogattak. Szabály volt, hogy ez alatt a hét alatt senki nem hagyhatta el a helyiséget, tehát a tartalom helyben jött létre és alakult kiállítássá. Ráadásul mindenki elmondhatta a véleményét a másik munkájáról. A megnyitóra több mint kilencszáz ember jött el, köztük olyan hírességek, mint a francia flotta parancsnoka, egyházi és világi méltóságok, valamint rengeteg újságíró, rengeteg kérdéssel. Egy másik közös akciónk is volt, a Schloss Heimsheim, ami egy Stuttgart melletti rablólovagvárról kapta a nevét. Itt képi festészeti anyaggal és tárgyakkal a kastélyt átváltoztattuk egy olyan párbeszéd terévé, amely Franz Kafka, a kastély, mi, a mûvészek és a nézõk között zajlott. Természetesen a hétemeletes kastélyt belaktuk, és a faluban élõknek szabad bejárásuk volt éjjel-nappal. És még számos hasonló megmozdulásunk volt, kezdve a háborús hadihajó elsüllyesztésétõl a Málta-projektig.

A Documenta-projekten kakukktojásokat osztogatott – abból is botrány kerekedett...

A Documenta-projekten szimbolikus ajándékot akartam osztogatni a szponzoroknak, ami egy doboz volt, benne a kakukktojással és néhány aprósággal. Tulajdonképpen arra szerettem volna felhívni vele a figyelmet, hogy aki pénzt ad egy mûvészeti megnyilvánulásra, befolyásolja az alkotási kedvet. A reklám és az igazi mûvészet közötti összefüggéseket kerestem. Egy katalógusban, ami szintén benne volt a dobozban, kifejtettem, miért kell újrafogalmazni az értékrendeket. Huszonöt nagyobb szponzora volt a Documentának, és mindenkinek elküldtük a dobozokat. Azt vártam, hogy elkezdõdik egy vita. Mit jelent az, ha egy globális kiterjedésû cég a saját mûvészeit felvonultatja? Mi honnan kezdõdik, merre tart, és mi az ára? Mert ugye azt tudjuk, hogy a szponzor miért adja a pénzt, mondjuk, egy sportrendezvényre... De a kultúrában nem lehet a trikón viselni egy cég logóját. A doboz pedig lényegében azt a skatulyát jelképezte, amelybe belekényszeríthetik a mûvészt a pénzadomány. Nagy meglepetésemre óriási éljenzés fogadta az ötletet, mert senki nem értette meg a kakukktojások igazi üzenetét. Felmérgelõdtem, és eldöntöttem, hogy Documenta-blokádot csinálok. Megvettem 3000 darab tojást, kifújattam, megtöltettem gipsszel, lepecsételtük, aláírtam, és leraktuk a kasseli Fridericianum, a Documenta székhelyének lépcsõjére. Ezután az történt, hogy akik bent voltak, nem mertek kijönni, akik meg kint voltak, nem mertek bemenni. Így teljesedhetett ki a tiltakozás az intézményesített mûkincs-kereskedelem, a pénz és multinacionális cégek befolyása ellen. Ennek óriási sajtóvisszhangja lett, és ezzel egy rakás ellenséget szereztem.

Érdekes barátság fûzte Joseph Beuyshoz, a második világháború utáni német képzõmûvészet központi alakjához. Hogyan ismerkedett meg vele?

Egyszerûen úgy, hogy apám sokat mesélt róla. Elmesélte, hogy volt egy repülõs tiszt, akivel többször is találkozott a háború idején. Akkoriban apám háborús történeteit nem igazán hittem el. Aztán egy alkalommal, amikor Amerikából Düsseldorfba repültem, a mellettem ülõ német úr a nevem hallatán az apám nevére kérdezett rá. Emlékezett a nevére, és amikor landoltunk, az õ kérésére felhívtuk az apámat. Utána többször is meglátogattam, közbenjárt, hogy a szüleim Németországba utazhassanak, és õ is eljött Leonbergbe, hogy találkozhasson ötven év után apámmal. A Die Gruppét sokat segítette kapcsolatai révén és anyagilag is. A világhoz való viszonyulása fontos számomra. A fa, a lélek és a spenót kapcsolatáról vallott felfogása. Például: az ökológia célja nem az, hogy jobb legyen a termék, hanem, hogy az a környezet, amelybe beleszülettünk, megmaradjon. Tehát nem a spenótot kell védeni a mûtrágyától, hanem meg kell õrizni azt a környezetet, ahol a spenót megterem mûtrágya nélkül is.

Miután Németországba települt, megvonták öntõl a román állampolgárságát. Miért nem igényelte vissza az állampolgárságát, amit jogtalanul vettek el?

Nem kértem vissza, mert soha nem mondtam le a román állampolgárságomról. Értelmetlennek találtam valami olyasmit kérni, ami nekem alanyi jogon jár. Az állampolgárság megvonásáról csupán annyit tudok, amit édesapám közölt egy telefonbeszélgetés alkalmával: az 1982. márciusi keltezésû 403-as elnöki rendelettel megfosztottak tõle. Amikor behívtak Bonnba, hogy kérvényezzem újra a román állampolgárságomat, nem tettem meg, mert kérvényt kellett volna írnom. Azért sem írtam kérvényt, hogy elvegyék, nem értem, miért kellett volna azért írnom, hogy visszaadják!? Egyébként nem én voltam az egyetlen, aki nem írt kérvényt az állampolgársága visszaadásáért – tudomásom szerint Mihály román király sem tette meg.

Márkos András

1950. június 16-án született Csíkszeredában. 1973-ban végzett a kolozsvári Ion Andreescu Képzõmûvészeti Fõiskolán, 1976-ig reklámgrafikus volt a Hargita megyei szövetkezetek szövetségénél, majd muzeológus a csíkszeredai múzeumban. 1978–80 között a sepsiszentgyörgyi Magyar Állami Színház díszlettervezõje. 1981 óta Németországban él. Mûveit számos egyéni és csoportos tárlaton szemlélhették meg az érdeklõdõk a világ minden részén. Fõbb díjai: kieli Mûvészeti Díj (1984); az essenlingeni Künstlergilde Lovis-Corinth díja (1987); a brazíliai Capanninas Grafikai Biennálé díja.