Mindent a sportnak köszönhetek

Bírói sípszóvalkezdődött?

Azt hiszem, igen. Hatévesvoltam, amikor Pluhár István a rádióbanközvetítette a Ferencváros–Lazio Közép-EurópaKupa-döntőt: „Száll előre a szöktetés, ajobb szélen Tánczos táncol a labdával…”Mondom: édesapám, hát nem futballmeccs van,hanem tánc? Mosolygott: Tánczosnak hívjáka Ferencváros egyik játékosát. Temesvárifiú volt, és eredeti nevén Tanzer Mihálynakhívták, de Tánczosra magyarosította anevét, és mindig reméltem, hogy egyszerszemélyesen is megismerem. A második világháborúután a kolozsvári Dermata futballcsapatának lettaz edzője, de megbetegedett. Telt-múlt az idő, OrbánLacival, Szöllősi Bélával és Uray Zolival,a kiváló sugárbiológussal ésvívóval megalakítottuk az első vidékiöttusaszakosztályt Kolozsváron, de nem voltuszodánk. A Dermata cipő- és bőrgyársportvezetője, Zoványi elvtárs megengedte, hogy acipőgyár fáradt ipari meleg vizébenkészülhessünk. Megyünk a Dermata „uszodájába”,de a kapus nem engedett be. Szöllősi elkezdett kiabálnirá, én pedig csitítottam: Hadd el, Béla,látszik rajta, hogy életében még labdábasem rúgott?… Jön Zoványi, mondom, hogy a kapusnem enged be. Jaj, mondja Zoványi, hát azt nem lehet,Tanzer elvtárs… Tanzer?!…, hebegtem elképedve. Erreő: Ismersz engem? Én? Hát Tánczos Miskárólki nem hallott?! Kértük egymástól abocsánatot, ő amiért nem engedett be, én amiértcsúnyát mondtam róla… Ez 1954-ben volt. Jóbarátok lettünk, elsőként látogatott meg,amikor megtörtént a vonatbalesetem.

Ugye nemcsak az irodában, apályán is űzte a sportot?

Fociztam, kosárlabdáztam,párbajtőröztem, atlétikáztam, teniszeztem,asztaliteniszeztem, öttusáztam. 1956-ban a románöttusaválogatott bővített keretének istagja voltam, de csak a bukarestieket vitték ki a melbourne-iolimpiára.

Ennyi lehetőséggel mégsema sportolói, hanem a sportújságíróipályát választotta…

Vegyész is lehettem volna.Másodéves voltam a Bolyai Tudományegyetem kémiakarán, amikor 1950 márciusában olvasom aNépsportban, hogy tudósítót keresnek. Apályázat három tételből állt, egya futballszabályból, aztán ki kellett számítani,hogy a Rigai Daugava futballcsapata hány kilométertutazik egy bajnoki évadban a szovjet bajnokságban,végül a fiatalság, a sport és a békeszerepéről kellett írni. volt, elküldtem apályázatot, egy hét múlva a Népsportszerkesztőségéből közölték:„Felkérjük, hogy legyen lapunk kolozsváritudósítója”… 1989-ig dolgoztam aNépsportnak. A kolozsvári Vasas Sportegyesületkosárlabdaszakosztályában kosaraztamegyetemistatársaimmal, amikor 1954-ben egy nap bejött azüzembe Fischer elvtársnő az újságtól,jelentkezőket keresve az Igazság sajtólevelezőitanfolyamára. Kérdi tőlem: Lászlóelvtárs, szokott cikkeket írni? Igen. Hova? A budapestiNépsportnak. Elképedt: Budapestre…? És miketszokott írni? Hát a kolozsvári sportéletről.Nem volna kedve átvenni az Igazság sportrovatát?Másnap a szerkesztőségben voltam, egy hét múlvaKovács András főszerkesztő közölte: akéziratait ezután ne az olvasószerkesztőnek,hanem egyenesen a szedőnek adja.

És hogy került a képberádió?

Amikor a Kolozsvári Rádióelső adása 1954. március 15-én elhangzott, mégnem volt magyar nyelvű sportműsor. Megkerestek: vasárnapfutballmeccs lesz Kolozsváron, én lennék ahetedik jelölt, mindenki közvetít a mérkőzésrőltíz-tíz percet, a főszerkesztő elvtársmeghallgatja a közvetítéseket, hétfőneredményhirdetés. KolozsváriDerma-ta–Szatmárnémeti Törekvéslabdarúgó-mérkőzés volt, kezembe nyomtakegy mikrofont. A Dermata nyert 4-2-re. Hétfőn reggel keresteka rádiótól. Tudom, tizenkettőkor lesz azeredményhirdetés. Most jöjjön, mert megnyertea versenyt.

Nem volt gondja abból, hogymagyarországi lapnak tudósított?

Nem, mert én mindig csak asportról írtam és beszéltem. Egyébértvolt baj. Az 1953. november 25-i, londoni 6-3-as magyar–angol meccsután leadtam a cikket az Igazságnak, ezzel a felcímmel:A magyar labdarúgás sikere. A cenzor kijavította,hogy A szocialista sport sikere. Szóvá tettem ajavítást, nagy botrány lett belőle. A Kétágúreformátus templom mellett, a Magyar utca háta mögöttvolt egy salakos sportpálya, vettem a riportermagnót,kosármeccs, elkészült a hanganyag, másnapmegvágtuk, és lett belőle egy négy-ötperces helyszíni összefoglaló. Az igazgató,Rácz elvtárs meghallgatta, rendben, rohantam is átaz Igazsághoz. Alig értem be, kerestek a rádiótól,menjek vissza azonnal. Jó. Dózsa elvtárs, afőcenzor várt: hallgassuk meg az anyagot. Feltesszük,semmi hiba. Nem vették észre? Én: nem. Ráczelvtárs: ő sem. Még egyszer. Semmi. Mire Dózsaelvtárs: Hát nem hallják a harangszót?Azzal vádolt, hogy a rádió magyar sportműsorátklerikális propagandára akartam felhasználni…Így az anyagom nem került adásba.

Akkor még nem tudták,hogy lesz egy 1956…

Igen, de 1956-nak sportvonatkozásais van, hiszen akkor volt a melbourne-i nyári olimpia, a híresmagyar–szovjet vízilabdacsatával, és OrbánOlga tőrvívó ezüstérmével. Ez volta kolozsvári sport második olimpiai érme.

Nemcsak sportújságíróként,hanem tolmácsként is jelen volt sporteseményeken…

Az 1976-os montreali nyáriolimpia előtt Kolozsváron rendezték avízilabda-Kárpátok Kupát. Ekkor a magyarválogatott hivatalos tolmácsa és idegenvezetőjevoltam. Erre az is feljogosított, hogy 1975-benmagyar–ro-mán–német szakos tanári diplomátszereztem. Elvittem a fiúkat a színházba, SütőAndrás Egy lócsiszár virágvasárnapjacímű darabját néztük meg. Faragó,Csapó, a gyergyói származásúMolnár, Gerendás, Szívós, micsoda kiválócsapat volt… Egyébként a mai magyar pólósokis ugyanolyan kiválóak, sportolóként ésemberként egyaránt. Hát meg lehet nézni,orvosok, ügyvédek, jogászok, művelt emberekegytől egyig. Balczó András öttusázót,Sidó Ferenc asztalitenisz-edzőt, Gyarmati Dezső vízilabdázótés edzőt, az 1976-os és a mostani vízilabdázókat.Puskás Öcsi bácsit, Tánczos Miskát,mindenkit a szívembe zártam.

Hatalmas élmény lehetilyen emberekkel találkozni, kezet fogni velük. Van ennélnagyobb?

Talán amikor beléptem aberlini Olimpiai Stadionba. Az 1936-os nyári olimpiárólkészült filmet ’39-ben hozták el Romániába.Ezt látva elhatároztam: egyszer elmegyek oda. 1989 utánmegvettük a vonatjegyeket, irány Berlin. A buszramindenki az első ajtón szállt fel, a középsőnsenki, felléptünk. A buszvezető beleszólt amikrofonba: Kedves uram és hölgyem, szíveskedjenekelőrefáradni. Odamegyünk. Miért tetszettekközépen felszállni? Elnézést, nemismerjük a házi szabályt, mert nem idevalókvagyunk, biztosan hallottak Siebenbürgenről. Igen, éshova mennének? Gyermekkori vágyam, hogy eljussak aberlini Olimpiai Stadionba. Csak ezért jöttekNémetországba?! Csak ezért. Erre be amikrofonba: Kedves utasaink, köztünk van egy úriemberés a kedves felesége, akik csak azért jöttekel hozzánk, hogy meglátogassák az OlimpiaiStadiont, ugye nem bírságoljuk meg őket, amiértnem a megfelelő ajtón szálltak fel? Óriásiderültség és taps volt a válasz.

És a legnagyobb kudarc?

Hát ott volt Sidney ésZágráb, az elveszített két nőikézilabdadöntővel, de azt hiszem, Bern a legfájóbb.Ott mi, magyarok annyira esélyesek voltunk, mint a japánúszók Berlinben, és legalább ennyirefájhatott Yusának, Arainak és Tagucsinak, amikorCsík Ferkó megverte őket… De az ember túlteszimagát mindenen. Egy vonatbaleseten is, ha kell. 1991 telénfelugrottam a mozgó vonatra, majd leugrottam, de megcsúsztam,bal lábam a kerék alá került. Négynap múlva tértem magamhoz a kolozsvárikórházban. Jó barátom, Claudiu Gomboºiudoktor operált, közben mókázott, hogy asokkból felrázzon. Na, Frici, mi van, egy lábbalkevesebb? Mondom: fenét, öt körömmel kevesebbetkell nyesegetni! A györgyfalvi református egyházsegítségével 1993-ben kimentünkHollandiába, Zwollenbe, hogy a lábamat kezeljék,és készítsenek protézist. Vizsgálaz orvosnő, nézem a kitűzőjét: dr. Warmerdam Maria.Elnézést, doktornő, önnek olyan ismerős a neve.Csakugyan? Honnan? Hát nem hallott Cornelius Warmerdamról,a holland rúdugróról, aki utolsókéntugrott bambuszrúddal 1957-ben 4,77 méteresvilágcsúcsot? De, hallottam, az édesapámunokatestvére. Kérdem tőle: doktornő, önöknélmivel vágnak körmöt? Ollóval, miért,maguknál? Nálunk vonatkerékkel… Azt sem tudtasírjon-e vagy nevessen.

Mikor készül megírniaz emlékeit?

Nincs időm, folyamatosan fiatalodom.A kolozsvári Paprika Rádiónak dolgozom.

Ha még egyszer újra…

Csak ezt. Semmi mást.

László Ferenc
1930. március 10-énszületett Kolozsváron. 1950 óta sportújságíró,rádióriporter, az Igazság, később aSzabadság és a Kolozsvári Rádiómagyar szerkesztőségének sportrovatvezetője, írásaitmagyar, román és német lapok közlik.1950-től 60-ig NB I-es vívó, öttusázó,válogatott kerettag. 1975-ben magyar–román–németszakos tanári oklevelet szerzett. A romániai újságíráslegrégebbi, pályán levő sportriportere.