Minden kép önmagát hozza létre – beszélgetés Árkossy István képzőművésszel

– Az általam megkeresett, külföldre telepedett erdélyi művészek többségének sem ideje, sem energiája nincs a művészetre. Egyikük hegesztésből él, a másik rakodómunkás, a harmadik kocsmai zenekarban énekel, akad, aki örvend, hogy egyáltalán munkahelyet talált. Márquez nagyregényben  tárgyalja, hogy végül is mindegy, hol élsz, az alkotás szabadsága a fontos. Az ön esetében mit jelentett az áttelepülés?

– Az exodus szóról nekem elsőre egy nyárádmenti kép ugrik be, még a nyolcvanas évek elejéről, ahogy kis nyaralónk fehérre meszelt vályogfalának tövében, nem messze a pataktól végtelen sorokban vonultak a hangyák eltéríthetetlenül, a rendeltetés hangját és azt a parányi fekete lényt követve, amelyik valahol a sor élén haladt. Vajon a százak, ezrek mind tudták, miért és merre tartanak? Vagy csak elvétve akadt köztük, amelyik ösztönösen engedelmeskedett a „felső sugallatnak”, a többiek pedig buzgón szaporáztak nyomában, mivel az összetartozás minden esetben erőt, túlélést is jelent, ezért a haladóktól lemaradni akár veszélyes lehet? Az emberi vándorlás/kivándorlás sorai is fel-feltűnnek a zivataros idők, égi háborúk pillanataiban a rossz szellemek lélekgyötrő, láthatatlan terelő falai alatt menetelve, többnyire csak remélve az áhított vágyak beteljesülését, miután ritkán mutatja magát a biztosan megvalósítható cél az ismeretlenség homályában tapogatózva.

Ám a szóban forgó nyolcvanas évek táján, amikor folyamatosan „villám ütött a szivárványba” (Bágyoni Szabó István), nemcsak a szorgos hangyanemzetség vonult zárt sorokban, hanem mindennapossá vált ismerősök, barátok között a hír: ez is elment, már az is csomagol. Noha az esszencia voltaképpen közös, az indíttatás okai személyre szabottan mégis eltérők lehetnek. Ilyen a szellemi megalázottság elviselhetetlensége, az igazságérzet ösztöne, az eszményi (elérhetetlen) szabadság utáni vágy, az ifjú nemzedékek „szebb” jövőjének biztosítása vagy az egyén kiteljesedésébe vetett reménykeltő hit. Ki ilyen, ki olyan indokkal kelt útra, vette vállára hamuban sült cipóval megpakolt kopottas batyuját, amiben a nélkülözhetetlen cipó mellett már nemigen jutott hely a régi utcának, a régi otthonnak, az ifjúkori esztendők pótolhatatlan helyszíneinek.

– És vélhetően eltérő motivációk játszottak közre az 1989. előtti, illetve utáni exodusban.

– Persze élesen feltűnik egy erős határvonal, amely a ’89 decembere előtti és utáni állapotokat jelzi, hiszen a még fennálló „aranykor” idején nyilvánosan szétkürtölni az eltávozás szándékát azt is egyértelműsítette: nincs többé visszaút. Ám a „fordulat” után az utazások megkönnyítésével jó alkalom nyílt a számba vehető lehetőségek beható felmérésére a kiszemelt hely és az otthon között ingázva, s ha kecsegtetett a jövő némi megalapozottnak tűnő reménnyel, akkor tüstént lehetett nagyot lépni; ha meg nem, akkor maradhatott minden a régiben.

„A művészet nem ismer határokat” (az ember, sajnos igen!) – szól a fáma, ami valóságtartalmát tekintve igaz lehet. Ám mára az is bizonyossá vált, hogy a szögesdrótok, betonszalagok és sorompók részleges vagy teljes megszűntével a „hol éljünk/hol élünk” kifejezés tartalma is alapjaiban véve új megvilágításba került. Ebbe az is belejátszik, hogy a nemzeti diaszpóra termékeny magvait már az idők során szanaszét röpítette a történelem fel-feltámadó forgószele, máskor meg az anyaföld erőszakos felszeletelése, újraporciózása nyomán virradt fel ismeretlen nap a megdöbbent fejek fölött. Az életpályán elért teljesítmény valós értéke persze nagy részben palástolja az eltávozás számon kérhetőségét, hiszen ki lenne képes neheztelni például El Grecóra, aki hellén létére spanyol földön tette vászonra ragyogó életművét, Kőrösi Csomára, aki a tibeti hegyláncok szellemi foglyaként alkotott maradandót, Bartókra vagy Wass Albertre Amerikában, Zichy Mihályra orosz honban, és sorolhatnánk tovább.

– Hogyan szokta meg új, budapesti környezetét olyan körülmények között, hogy szülőföldjétől sohasem szakadt el teljesen?

– Amikor 1987-ben családommal Kolozsvárról eltávoztunk, engem is mélyen megérintett a változás fuvallata, hisz az a szellemiség, amivel akkori munkahelyem, az Utunk szerkesztősége nap mint nap megajándékozott (húsz évet töltöttem a lapnál), igen egyedi légkört jelentett. De színésznő feleségem, Toszó Ilona számára sem volt könnyű megválni a nagy múltú Kolozsvári Állami Magyar Színház fellobbanó rivaldafényének bűvös aurájától. A kultúra megszokottá lett környezetét ideiglenesen az adminisztrációkkal csordultig telített új életvitel nyüzsgése váltotta fel. Ám talán pont amiatt, hogy a „művészet nem ismer határokat”, az évek során – a sok száz közül – több olyan könyv és folyóirat is eljutott Magyarországra, amelyek címlapját vagy rajzait magam készítettem, így máris azon kaptam magam, hogy a budapesti könyvkiadók jóvoltából ugyanazt a grafikusi munkát végzem, mint annak előtte.

Elfoglaltságom jellegét tekintve eszerint szinte semmi nem változott. Hisz jobbára még ki sem csomagoltunk, amikor a Móra Könyvkiadónak már illusztráltam, majd ezt követték egyéb megrendelések az Európánál, később a Magvetőnél, a Kráternél, a Magyar Naplónál, stb. De a régi otthonomhoz fűződő kapcsolataimról sem mondhatnám, hogy megváltoztak volna, hisz jó néhány éve újra küldözgetem Erdélyben élő író és költő barátaim nyomtatás előtt álló műveihez a grafikai terveket. Időközben megjelent a Világ árnya, világ fénye című, Bágyoni Szabó Istvánnal közösen írt Beszélgetőkönyvünk a Kriterion Könyvkiadónál (2009); a Képírás pedig, amely Zsolt fiam művészfotóinak gyűjteménye, és amelyben kiseszszéimet párosítottam a gondolatébresztő képek mellé, a Magyar Napló Kiadó gondozásában látott napvilágot 2010-ben. Ezeket egyéb írások is követték a magyarországi és az erdélyi sajtó hasábjain.

Viszont meggyőződésem, hogy a Beszélgetőkönyvben megidézett emlékezéskoszorút sosem vetettem volna papírra, ha Kolozsváron maradok; ám így, az otthon tűzhelyétől térben és időben mért kellő távolság friss látószögből idézhette fel a múltat, felvillantva a megőrzésre érdemesnek vélt eseményeket, a tünékeny látványképeket. A diktatúra idején „megszoktuk”, hogy a kultúra egészséges vérkeringése minduntalan lezárt, rozsdás csapóajtókba ütközik. Ám a kisgrafikák és ex librisek fittyet hánytak minden tiltásra, hisz méretüknél fogva akár szűk helyen is elfértek; így baráti zsebekben, gyanús csomagok mélyén meglapulva rést és utat találtak maguknak a nemzetközi biennálék vagy egyéb számon tartott seregszemlék kiállításai felé. Az akkor még egyeduralmú Művészeti Alap pedig a magammal hozott rézlemezekről nem egy alkalommal nagyobb példányszámú grafikai sorozatokat rendelt kiterjedt üzlethálózatában történő forgalmazásra.

Emellett pillanatig sem mondtam le a festés öröméről; hol az egyik, hol a másik műfaj izgalmai aranyozták be hosszú mindennapjaimat. Eközben azt is beláttam: minden kihívásnak egyszerre csakis akkor vagyok képes valóban eleget tenni, ha egyéb alkalmazotti munkakört nem vállalok el; ehhez az elhatározásomhoz a mai napig tartom magam. Sokszor úgy érzem, hogy műtermem egyik tárt ajtaján az Alpok felé léphetek ki, a másikon a Gyalui-havasok ködpárája hívogat, a teret uraló méretes ablak előtt pedig sudár ezüstfenyősor emlékeztet minden percben az erdélyi tájra, míg a kert végében két, saját ültetésű terebélyes hársfánk idézi az egykori kolozsvári Farkas utcám júniusi virágbomlását. Az az utca ott kezdődik, és nekem ma itt folytatódik.

– Az Ön munkájában hogyan „kezdődik’’ egy kép? Olyan formanyelvet alakított ki ugyanis, amellyel képtörténeteket mond el, de ezek nem hagyományos történetek abban az értelemben, hogy kezdődnek, majd a helyzeteknek, elmozdulásoknak finalitása van. Ezeknek a történeteknek nincs kezdetük, és nincs végük. Mintha bepillantanánk a létezés, a teremtés csodás, fájdalmas, megragadhatatlan misztériumába, és egy pillanatra követnénk azt. A befogadó a percet próbálja meg elmondani, elmondhatóvá  tenni, amelyet a művész segítségével átélt. Például a zeneszerzők  keresték efféleképpen a szólást. Ligeti izzása jut eszembe. De még inkább a japán kabuki színház (az előadás folyamatos, éjjel-nappal), ahol a néző belép a színházba, amikor akar, és marad, ameddig akar.

– A képzőművészi életművet akár filmhez is hasonlíthatnám, amelynek kezdete, íve, végül befejezése van, miután az alkotó póri léte eleve határt szab a történéseknek. Ám a hasonlat egyúttal azt is sugallja, hogy az ouvre egyes elemei megannyi különálló filmkockaként illeszkednek a mindent magába olvasztó celluloidtekercs átfogó egészébe. Ilyenképpen válhat a konkrét mű egyszerre tükörképévé a kivetülő pillanatnak, ugyanakkor szerves részévé is az időben elnyújtózkodó teljes egésznek. Az útkeresés buktatóinak. Vagy az önformálódás és a stílusteremtés reménykeltő szakaszainak.

Eközben a képi szinkron fokról fokra tovagördülő folyama annál tisztábban lesz értelmezhető, minél világosabban jut kifejezésre az átfogó rendezői elképzelés, minél határozottabban csendül fel és járja át az egész életművet a biztos kézzel leütött vezérmotívum. Az évek során nem kevés fejtörést okozott, hogy voltaképpen miről is szól majd ez a „nagyfilm”, amelyen a kezdetektől fogva – tudatosan vagy ösztönösen – naponta munkálkodtam. Hisz bármerre nézünk a művészetek óriásbirodalmában, járt és járatlan ösvények szövevényeinek tömkelege csábít az életre szóló kalandra, jelezve: itt is rá lehet bukkanni valamire, amott is eséllyel kecsegtet a váratlan felfedezés mámorító elégtétele. Én sem hezitáltam, jártam a magam útját. Hisz sejtettem, több nézőpontból tekintve előbb-utóbb úgyis tisztulni látszik majd az összkép.

Ebbe még az is belejátszott, hogy az egyetemi évek idején grafikai és festészeti szakon egyaránt végeztem tanulmányaimat. Persze legyen bármilyen látványos is egy megtalált formanyelv, birtokbavétele mit sem ér, ha nem simul hozzá megfelelő lelki háttér, ha nincs testreszabott személyes indíttatás, ha hiányzik az energiákat termelő és azokat rendre újratermelő hit kincseket érő háttérgyűjteménye. Egyre inkább úgy érzékeltem: tekerőzhetnek az ösvények ideig-óráig bármerre, de végül, valahol a horizont ködös távolában úgyis az időkapu megejtő látványa fogad. Régi bölcsesség szavaival: „Az utak mind Rómába vezetnek.” És ez mára érvényessé vált látványvilágomra kivetítve nemcsak képletesen, de már-már konkrétan is, mihelyt az itáliai reneszánsz nagymestereinek eddig megfestett portrésorozatára gondolok. A horizonton mindig létezik egy pont, ahol szemünk könnyeden átléphet a végtelenbe; ahonnan már csak az idő integet felénk. Erre tart az alfától omegáig vezető út is: a legfontosabb út. Az elkerülhetetlen. 

Ha képeimen ez az életérzés, akárha csekély mértékben is kiolvashatónak tűnik, úgy gondolom, talán nem tévesen választottam magam számára irányt. Különleges szféra ez, amelyben az „időtlenség” örökké tartó folyamata „zajlik”. Egzakt látvány- és cselekménysor felmutatásával csaknem reménytelen próbálkozás ezt megidézni, jobb esetben is legfeljebb a halkan derengő jelzések finom ráhangolásával, az együtt muzsikálás lélekemelő élményének sejtelmes hangjaival lehet. Talán ezzel magyarázható, ha valaki esetleg úgy érzi, miszerint egyféle „erőtérben lebegnek” e jelzéstörténetek, azt sugallva, hogy az „állapot” mindkét irányban – térben is, időben is – még a mű határain túl is folytatódik. Évekkel ezelőtt a budapesti Dürer Teremben megrendezett kiállításomon megnyitószavaiban Páskándi Géza erről így vélekedett: „… A ködpárás álmok határtalansága, s a belésejlő figuralitás, olykor csak a részek figuralitása. Adva van a felismerhetetlen, s abban csupán egyetlen részecske árulkodik: az idegenségben valami ismerős rejtezik. Nem lehet lélektan nélkül érteni a műveket. Lélektan és történelem nélkül. Pedig látszólag távol áll tőlük minden historikus jelmez. Hanem a léthangulat, bizony históriás. Egy világ közérzete a tollrajz ökörnyálvonalainak kilengéseiben. Itt minden kileng, s a valamibe lóg.”

– Készít elővázlatokat? Hogyan alakul az út a vázlattól a kész festményig?

– A „vázlat” szó már önmaga többféleképpen értelmezhető, hiszen kérdem: hol a határ egy műalkotás esetében a befejezetlen és a befejezett állapot között? Mitől lesz vázlat a vázlat, és mitől lesz kész a mű? A fesztelenül papírra vetett néhány vonal is lehet „befejezett” értékű (gondoljunk csak Picasso lendületes rajzaira), egy agyonkínzott felület viszont a befejezetlenség állapotát is sugallhatja. Paul Klee életművének több ezer darabja „vázlatokból” áll, amelyeket egy végleges, „szintetikus alkotás” előtanulmányainak is tekintett a mester.

Aztán ez az „összegező” mesterremek soha nem készült el. Ellenben fennmaradt az utókor számára egy példátlanul gazdag, új utakat bejáró, fantáziadús életmű számtalan ragyogó darabja. Amikor a Claudiopolis című képemet kis méretben először megfestettem, végleges állapotnak tekintettem. Később döntöttem úgy, hogy nagy változatát is elkészítem. Rajzban is, színben is pontosan ugyanazt, minden módosítás nélkül. Akkor az a kis kép tekinthető-e a nagy vázlatának? Vagy ez esetben mindössze méretkülönbség esete áll fenn? Persze azért a kérdésre lehet konkrétabb választ is adni. Ennek értelmében mondhatom: számtalan tenyérnyi méretű képjegyzetem van, amelyek elsősorban arra jók, hogy vizuális szinten rögzítsenek egy futó látomást. Ám ezek ritkán valósulnak meg ugyanabban a formában. Már csak azért is, mivel sosem kötöm gúzsba a formálódó felületet egyetlen vázlat kedvéért. Nálam minden kép „önmagát hozza létre”, akkor és ott, abban a pillanatban, amikor megszületik. 

– Munka közben szokott zenét hallgatni?

– De mennyire! Műtermemben a zene kézen fogva jár a képpel. Amikor sűrűn kellett cserélgetni a lemezeket, kazettákat, néha meg-megzavarta a munkát, ám ma már a digitális rádióadók széles spektrumából is ki lehet választani az igazán kedvünkre valót. Olyan zenét, amelyet debil reklámbombák nem robbantanak időről időre szerteszét. Nálam többnyire reneszánsz vagy barokk dallamok hangjai csendülnek fel, persze azért a nagy romantikusok is beleférnek ebbe a soha nem hervadó csokorba. Ám jobbára a kamaramuzsika az, ami legtalálóbban illeszkedik a munka pillanataihoz, mivel a nagy volumenű zenekari művek inkább elvonják figyelmemet azzal, hogy elmélyültebb azonosulást követelnek.

– Min dolgozik most? Mik a tervei?

– Lényegében végső szakaszához érkeztek egy nagyobb lélegzetű sorozat munkálatai, miután 2010-ben hozzákezdtem – a klasszikus korok kultúrája iránti rokonszenvem jeléül – a kimagasló, főleg reneszánsz kori festők portréinak megfestéséhez. Ennek a lajstromnak a végén néhány barokk nagymester is helyet követelt magának, így történt, hogy az ötven olajfestményt magába foglaló, átfogó ciklus Cimabuéval kezdődik és Canalettóval ér véget. Közben ott látható a sorban Giotto, Michelangelo, Raffaello, Tiziano és a többi velencei, firenzei, sienai nagyság, akik mellett német és flamand festőóriások is helyet kaptak: Van Eyck, Dürer, Holbein, Vermeer, Rembrandt, Rubens és mások.

Ezek a vásznak, amelyek voltaképpen „idézetek”, „parafrázisok”, elsősorban a művészek önarcképeinek felhasználásával készültek, de ha olyan tőlük nem született, akkor egyéb korabeli, hitelesnek tekintett dokumentum szolgáltatott a munkához kiindulási alapot. Minden festményen a kompozícióba beépítve megidézek egy-egy jellemző részletet is a szóban forgó nagyság életművéből. Ezzel egy időben készülnek azok az írások is, amelyek a képek mellé illeszthető gondolataimat foglalják egybe, művészről művészre haladva. És mindez kiegészítést nyer azokkal az információkkal is, amelyek a felhasznált forrásművek adataira vonatkoznak. Így, ha minden igaz, egyszer nemcsak kiállítás, hanem könyv is lesz belőle.

Józsa István