Milyen Székelyföldet akarunk?

Végre! – kiálthatunk fel Csutak István írását olvasva (Székek földje – Székelyföld?). Végre valaki kimondta, hogy „a király meztelen\". Azt, hogy „egységes székelyföldi jövõkép, összefüggõ fejlesztési elképzelés és összehangolt akcióterv nincs\". Sokan sokféleképpen érintették már a jövõkép kérdését, pontosabban a „jövõképtelenséget\", de ennyire közérthetõen kevesen fogalmazták meg ennek hiányát. A tanulmány elsõsorban alapkérdéseket vet fel, ezáltal vitaindítónak kiválóan alkalmas, a válaszokkal azonban adós marad.

Van a szerzõnek néhány felvetése, amelyekkel nem tudunk azonosulni. Elsõsorban a gondolatmenet gerincét képezõ „törzsi-széki\" Csutak-féle „mumussal\" nem értünk egyet, azzal az állítással, miszerint Székelyföld összes problémája a politika és a közélet székek szerinti szervezõdésére vezethetõ vissza. Nem mintha sok esetben nem lenne reális a „saját szemétdomb\" elmélet, hanem azért, mert a Székelyföld széki felépítését nem az elmúlt 18 év termelte ki. Még csak nem is a „bécsi udvarral\" szembeszegülõ kackiás bajuszú elõdeink kénye-kedve alakította azt ilyenné.

A széki berendezkedést egyrészt történelmi, másrészt pedig gazdasági kontextusban kell szemlélni. Székelyföld településszerkezetét és gazdaságát a hegyvidék domborzati formái, gazdálkodásra alkalmas területei, vízrajza alakította az elmúlt évszázadokban. Innen fakad a kistérségek jelentõsége a régió szerkezetében. Ugyanakkor ez az egyik lehetséges magyarázata a történelmi székek magukra utaltságának, viszonylagos elszigeteltségüknek.

Mindannyian látjuk-halljuk az országos szintû politikai vitákat, tapasztaljuk a romániai társadalmat feszítõ problémákat. Ezek valójában távol esnek a székelyföldi mindennapok prioritáslistájától. Mi elsõsorban a szemléletváltás kérdését tartjuk meghatározónak. Azt a szemléletváltást, ami Székelyföldre, annak lakóira, valamint közéleti vezetõire vonatkozik.

Milyen Székelyföldet akarunk? témában több olyan rendezvényt is szerveztünk tavaly, amelyek jó alkalomnak bizonyultak a különbözõ társadalmi rétegekbõl származó emberek elképzeléseinek megismerésére. Egyrészt a mindennapi gazdasági-megélhetési problémákkal kapcsolatban szólaltattuk meg õket, másrészt arra is kíváncsiak voltunk, mi foglalkoztatja a székelyföldieket politikai téren. Az év elején Ojtozban faluturizmussal foglalkozó vállalkozókkal listáztuk az ágazat problémáit, áprilisban a települési és megyei önkormányzat vezetõivel, vállalkozókkal folytattunk szakmai beszélgetést a decentralizáció további lépéseirõl. Májusban Oltszemen a környezetvédõ civil szervezetekkel, majd Bodokon az önkormányzatokkal gondoltuk végig Székelyföld egyik legnagyobb értékének, csodás környezetének megóvásához szükséges lépéseket. Júniusban Lemhényben a helyi gazdakör meghívására kerestünk megoldásokat a mezõgazdaságból élõk problémáira, szeptemberben Sugásfürdõn háromszéki vállalkozókkal, pénzügyi szakemberekkel vitáztunk gazdasági kérdésekrõl, októberben pedig Háromszék és Csíkszék erdõtulajdonosaival, magánerdészeti hivatalvezetõivel szerveztünk szakmai találkozót. Novemberben Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely nyugdíjasaival volt tartalmas, a mindennapok gondjaira rávilágító beszélgetés, decemberben Baróton kerültek terítékre az erdõvidéki közbirtokosságok problémái.

A felsorolással mindenekelõtt cáfolni szeretnénk Csutak Istvánnak a székek elszigetelõdésére vonatkozó elméletét. Íme, lehetséges, hogy két különbözõ régióból származó politikus közös program mentén összefogjon, hiszen a problémák közösek, ezek nem székek szerint szervezõdnek. Úgy véljük, a megoldások döntõ többsége sem egyedi. A kistérségek regionális adottságait, sajátosságait leszámítva ezek valójában egyformák nemcsak Alsó- és Felsõ-Háromszéken, hanem Csík-, Udvarhely-, Gyergyószéken vagy akár Maros megyében is.

A különbözõ szakterületek specifikus gondjairól folytatott beszélgetések alkalmával azonban búvópatakként mindig elõbukkant az alapkérdés: Székelyföld területi autonómiája. Vissza-visszatérõ, gyötrõ kérdése ez nemcsak az elmúlt 18 évnek és nemcsak Székelyföldnek, hanem 1848 óta egész Erdélynek.

A román állam nem képes ennél többre – a törvényes keretek kialakításán túl különben ne is legyen szerepe a társadalomszervezésben. Úgy véljük, közös célunkat, a bennünk érlelõdõ Székelyföldet az önkormányzatokban kell megvalósítanunk. De nem külön-külön, hanem – az eddigi gyakorlattól eltérõen – közösen. Tudatosítani kell: szülõföldünk problémáit nem Bukarestben, nem Budapesten, és nem is Brüsszelben, hanem itt, Székelyföldön kell megoldanunk. Ehhez viszont szemléletváltásra van szükség.

Erõs székelyföldi identitást

A régió fogalom kialakulásának elõfeltétele a saját regionális identitás, a sajátos szellemiség. Miként Kós Károly és társai 1921-ben kimondták, hogy Erdély az erdélyieké, nekünk is világosan meg kell fogalmaznunk, hogy Székelyföld a székelyföldieké. Ez elsõsorban nem politikai kérdés, a gondolat csak akkor lehet meghatározó, ha a társadalom minden szegmense magáénak érzi azt. Például feladatának érzi-e a székelyföldi értelmiség tudatosítani, hogy milyen a székelyföldi zászló?

Építeni kell Székelyföld sajátosságaira, ki kell emelni eredményeit.

Képzeljük el, hogy milyen fontos közösség- és identitásépítõ hatása van a csíki hoki- és újabban a szentgyörgyi kosárlabda-mérkõzések elõtt a székely himnusz közös eléneklésének.

Székelyföldi politikai testület

A körvonalazódó székelyföldi politikai sokszínûség szükségszerûen maga után vonja egy szervezetek és pártok feletti politikai testület létrehívását. Ennek összetétele: a három megyében megválasztott magyar parlamenti képviselõk és szenátorok, megyei önkormányzatok vezetõi, a városok polgármesterei. A testület feladata a régió egységes politikai cselekvési tervének kidolgozása, hatékony és értelmes munkamegosztás megszervezése.

Ha Alsó- és Felsõháromszék jól meghatározott program alapján együtt tud mûködni, úgy gondoljuk, hogy az egységes székelyföldi fellépésnek is van esélye.

Fel kell éleszteni a tulajdonosi szemléletet

Az elmúlt 5-10 évben 500 ezer hektár erdõ, és ugyanannyi termõföldterület került Székelyföldön magánkézbe. Ennek piaci értéke sok milliárd euró, de érezzük-e ennek erejét, ismerjük-e ennek gazdasági hatását? Megítélésünk szerint nem. Nem, mert generációk nõttek fel a „közös tulajdon\" felelõtlenségében, egy olyan rendszerben, amelyben csak az volt az övék, amit a közösbõl hazavittek.

Felmérések szerint az egyes településeken található iskolaépületeket a lakosság többsége állami tulajdonnak hiszi. Ez nagy félreértés. Az iskolák a helyi önkormányzataink vagy egyházaink tulajdonát képezik. A helyi önkormányzat pedig az illetõ településen lakók szervezeti formája. Ezért történhet meg, hogy az oktatási intézmények tatarozását a szülõk sok esetben távolról szemlélik. Nem érzik, hogy az övék is az épület, pedig nagyapáink önerõbõl építették iskoláink nagy részét.

Mentalitásváltásra van szükség

Olyan új szemléletre van szükség, amely a vállalkozó szellemen, és nem a szociális támogatáson alapul.

Egy szociológiai felmérés szerint Székelyföld lakóinak 85%-a részesül a szociális segély valamelyik formájából. Ha ez elsõ hallásra hihetetlennek tûnik, mondunk rá két példát. Elég csak a fûtéstámogatást megemlíteni. Vagy a kifli-tej program, amely – szerencsére – eljut azokhoz a gyerekekhez, akik valóban rászorulnak erre, de azokhoz is, akiknek szülei irigylésre méltó anyagi körülmények közt élnek. Fel kell tehát támasztani a vállalkozó szellemet a székelyföldiekben. Ez nem csak a befutott üzletembereket kell, hogy sarkallja, hanem a kétkezi munkást, értelmiségit is egyaránt, akik így tudnák kamatoztatni a felhalmozott tudást. Sokkal több olyan ember kell, akik tenni is akarnak valamit azért, hogy holnap jobban éljenek, mint ma. Mellettük és velük együtt sokkal gyorsabban fejlõdhetünk közösségként is.

A vállalkozó szellemû emberekkel Székelyföld is jól jár.

Visszatérõ fiatalok?

Nem merjük elkiabálni, de tapasztalataink szerint egyre több fiatal értelmiségi telepedik vissza Erdélybe, Székelyföldre. Meggyõzõdésünk, hogy ha a helyi önkormányzatok figyelmet fordítanak arra, hogy legalább lakást biztosítsanak a fiatal, egyetemet végzettek, külföldön „magukat megjárt\" szakembereknek, ezek egyre nagyobb számban jönnek majd haza. Lakásépítésre máris léteznek mûködõ programok, pénzt Uniótól, kormánytól egyaránt lehet pályázni.

A megoldás kulcsa az önkormányzatok kezében van

Az egységes Székelyföld elsõsorban együttmûködés és szervezés kérdése. Az egyre inkább felértékelõdõ „helyi hatalom\" a települési és megyei önkormányzatok kezében van. Nem kell ahhoz a román bíróság döntésére várni, hogy a két megye tanácsa idõnként együttes üléseket tartson a megyék határán, illetve felváltva a megyeszékhelyeken közös témákban (identitáserõsítési program, környezetvédelem, infrastruktúra stb.). Elõzetes egyeztetés kell csupán ahhoz, hogy a közös célok megvalósítására lehessen „hangolni\" a két megye költségvetését, hogy külön alapokat lehessen elkülöníteni közös programokra.

Nem kell ahhoz egyesület, hogy a két megye városainak polgármesterei találkozzanak, és megbeszéljék közös teendõiket. Tragikomikusnak tartjuk, hogy idõnként arról szól a vita, melyik város tekinthetõ Székelyföld fõvárosának. Nekünk az a fontos, hogy legyen önálló Székelyföld, erõs, együttmûködõ, egymást kiegészítõ centrumokkal.

Kulturális háttér

Sokak szerint „elõbb legyünk gazdagok, s majd utána jöhet a területi autonómia\". Nekünk az a véleményünk, hogy nem szabad a gazdasági és kulturális, szociális vonatkozásokat a területi autonómiával szembeállítani.

Mindenek elõtt „gondolkodó-kutató mûhelyeket\" kell létrehozni. Ehhez pedig nem kell várni a mindenkori magyar kormány támogatását, hanem csak körbe kell nézni a létezõ intézmények között. Csak néhányat említünk: Székely Nemzeti Múzeum, KAM-kutatócsoport, Székelyföld címû folyóirat. A megrendeléseken-támogatásokon keresztül feltételként kell szabni ezen civil intézmények együttmûködését, hiszen a mostani elszigeteltségük nehezíti egy egységes Székelyföld szakmai elemeinek kidolgozását.

Nem az a baj, hogy sok a színház Székelyföldön, hanem az a baj, hogy ezek költségvetését nem az egész Székelyföld „színházfogyasztó\" társadalma viseli. Nem az a baj, hogy az öt székely városban ötféle egyetemi szintû képzés folyik, hanem az a baj, hogy az „egyetemi központok\" között gyakorlatilag nincs kommunikáció. Nem az a baj, hogy egymással is konkuráló írott és elektronikus média sokasága van jelen a Székelyföldön, hanem az a baj, hogy például 2006-ig Háromszéken az elektronikus média 86 százalékát megyén kívüli román tulajdonosok irányították. A médiában a régiók „vendégszereplése\" vezet el egymás jobb megismeréséhez, a közös vonások és egymásrautaltság felismeréséhez. Az egységes Székelyföldhöz.

Vendégfogadás

Székelyföldön, kitûnõ természeti adottságainál fogva a turizmus tûnik az egyik legígéretesebb, legjövedelmezõbb ágazatnak. Az Új Székelyföld képe sokkal közelebb áll a hasonló természeti és kulturális adottságokkal rendelkezõ Svájchoz, mint gondolnánk. A vidéki Svájcot csak polgárainak legendás tisztaság- és rendszeretete, megbízhatósága különbözteti meg egyelõre a székelyfölditõl. Száz évvel ezelõtt Svájcnak sem alpesi turizmusa nem volt, sem világhírû bankjai, ma viszont az ország a szolgáltatásait tökélyre fejlesztõ idegenforgalommal dicsekedhet.

Svájc nálunk is megvalósítható

A mi Svájcunkat úgy hívják: Székelyföld.

Az Új Székelyföld nagy kihívások elõtt áll. Biztasson az, hogy a kitartó munka és az együttmûködés meghozza a várt eredményeket. Egy vállalkozó, adottságaival takarékosan és okosan bánó Székelyföld szemlélete, ahol méltányos fizetség jár a jó munkáért – megvalósítható, fenntartható szemlélet. De az ehhez szükséges munkát senki nem fogja helyettünk elvégezni. Ez a mi feladatunk. Ha ezt elvégezzük, közelebb kerülünk az autonómiához – függetlenül attól, hogy mit gondol errõl Bukarest.

Mi ezt ajánljuk.