Mikor lesz magyar mise Csángóföldön?

Pünkösd utáni vasárnap délelőtt bekapcsoltam a Duna Tv-t és azt láttam, hogy a mindannyiunk által nagyon tisztelt Csáky Zoltán szerkesztő úr kérdezi a klézsei papot. Én már csak a végét láttam. Azt kérdezte a paptól, hogy mondana-e magyar misét? A pap vonakodva, nehézkesen mondta: ha parancsolnák, akkor igen. Eszembe jutott akkor a volt pusztai pappal, Deac Jenővel való beszélgetés, aki azt mondta nekünk: „román óvodába jártam, román iskolában és teológián tanultam, hogy misézzek magyarul? Az egyszerű magyar nyelvet úgy-ahogy beszélem, de se írni, se olvasni nem tudok magyarul”.

A II. vatikáni zsinat bevezette a nép nyelvén való misézés lehetőségét, de ennek életbeléptetését a helyi főpásztorokra bízta. Azt is meghagyta, hogy az egy nyelven beszélők egyetlen fordítást használhatnak. Tehát ha magyarul miséznek, akkor a magyarországi kiadást kellene használniuk. De egyelőre olyan kevés a szókincsük, hogy sokat nem értenének meg belőle. Amikor 1990-ben eljöttek a gyerekek Csíkszeredába, Kézdivásárhelyre, Kovásznára, Sepsiszentgyörgyre és Székelyudvarhelyre tanulni, akkor magyar misén vettek részt, és megismerték azt a nyelvezetet, megtanulták a feleleteket és bele tudtak kapcsolódni. Én ma is azt látom, hogy ebben a közegben lehetne őket a legjobban belekapcsolni. Így kialakulna egy olyan réteg, amely nemcsak igényelné a magyar misét, hanem aktív részese lenne. Példaértékű Berszán Lajos „pap bácsi” tevékenysége, aki azokba a moldvai falvakba jár misézni, ahonnan a gyimesfelsőloki iskolába járnak tanulni a gyerekek. Voltak olyan falvak, ahol az ottani pappal együtt miséztek románul, és Lajos magyarul prédikált, majd akadt olyan pap is, aki a következő alkalommal azt mondta: „menj, és misézz magyarul”. Lassú áttörés ez. (Zárójelben jegyzem meg, hogy Írországban angolul miséznek, most tanulják az ír nyelvet, és lassan vezetik be a szertartásokat ír nyelven.)

Nagyon szép és üdvösséges dolog a magyar tanítás Moldvában. Szívből örvendek neki, de ha ezeket az alkalmakat nem használjuk fel, hogy megtanuljanak belekapcsolódni a szentmisébe, magukévá tenni és átérezni a lényegét, akkor a tévében, újságokban elkesereghetjük, hogy nincs magyar mise, de előbbre nem jutunk. Egyet ugyanis az újságírók és tévések is elfelejtenek: az erdélyi papok nem járhatnak be csak úgy misézni vagy más vallásos cselekményeket végezni a Csángóföldre, mert más jurisdictiós, azaz joghatósági terület. Más egyházmegye, és mindenkinek tiszteletben kell tartania a másik területét, különben törvénytelenül cselekszik. Mindezek ellenére amit az elmúlt 20 év alatt tettünk Moldvában, azt se a katolikus, se a protestáns egyházak a maguk területén nem engedték volna meg. Ezért olyan furcsa számomra, amikor lépten-nyomon janicsár papokról beszélnek egyesek.

A 90-es évek elején sokszor jártunk be Moldvába Tisztivel, Gergely Istvánnal, akivel meglátogattunk papokat. Volt 5-6 pap, aki szívesen és örömmel fogadott, sőt magyar könyveket is vittünk nekik. Közülük néhányan a híveikkel az utcán magyarul beszéltek, de annyi támadás érte őket, hogy a szívélyes kapcsolat megszűnt, és visszahúzódtak. Vannak olyan papok, akik már nagyon gyengén, vagy egyáltalán nem beszélnek magyarul. Olyan falvakból valók, ahol már kevesen tudnak magyarul. Igaz, hogy fáj ezeknek a sorsa, de pálcát nem törhetünk felettük. Hiszen mindenki annak tartja magát, aminek akarja, vagy aminek érzi. Félreértés ne essék: én ezt fájdalommal fogadom el, de ellenkező irányba is van példa, gondoljunk csak Petőfi Sándorra. Szülei közül egyik sem volt magyar származású, és mégis az egyik legnagyobb magyar költőnk lett. Sőt a nagy román költő, Mihai Eminescu eredeti neve is Eminovici volt. Én is vallom, hogy minden magyarra szükségünk van. A minap néztem a nagyváradi NAC labdarúgócsapat fennállásának 100 éves tiszteletére rendezett megemlékezést, amelyben a hazánkban élő magyar nemzetiségű játékosokat szólaltattak meg, és alig tudták kifejezni magukat, úgy törték a magyar nyelvet.

Nagy élmény volt számomra 1991-ben budapesti utam alkalmával, hogy Domokos Pál Péter bácsinál járhattam. Úgy senki nem tudta, nem ismerte és nem szerette a csángóügyet, mint ő. Hatalmas élmény volt hallgatni azt az ismerethalmazt, amely belőle áradt. Nem akartam kellemetlenkedni, és nagyon igénybe venni vendégszeretetét, hiszen először jártam ott, de mégis rákérdeztem arra, amit sokszor nekem szegeztek „egyesek”: hogy a katolikus egyház miért nem küldött be magyar papokat Moldvába. Rövid volt a válasz: nem volt akit. Azóta is eleget hangoztatott kérdés és szemrehányás ez, és azután lett világos számomra, hogy behatóbban foglalkoztam a csángóüggyel. A példaképként annyit emlegetett híres tordai országgyűlésnél egy kicsit árnyaltabb a valóság. Mi köze ennek a csángóügyhöz? Csak annyi, hogy a nagy vallásszabadsághoz hasonlóan – akárcsak akkor és azóta is annyiszor – csak papíron létezett. Hiszen a katolikusoknak Erdélyben nem lehetett püspökük, Csíkban 3 pap és 2 ferences barát volt. Háromszéket hosszú időn keresztül Nagy Mózes látta el egyedül, plébániájának területe Esztelnektől Barótig tartott. Nem akarok bántani senkit, de nem kellene egyoldalúnak lenni. A fájdalom az, hogy így elveszítettük nemcsak Erdély nagy részét, hanem Moldvát is. Mert ha lett volna elegendő pap vagy barát, akkor nem olasz és lengyel papok jönnek be. De hát ez a múlt, amin kár most keseregni, inkább most kell tenni, amit lehet.

Nagyon szép, jó és nélkülözhetetlen az anyaország érdeklődése és törődése. De én azon vagyok, hogy a határon belül kellene többet tenni, megoldást találni. Amikor Alekszandr Szolzsenyicin orosz írót az Egyesült Államokba száműzték, már nem tudott olyat alkotni, mint azelőtt. Hiányzott az élő kapcsolat, a közeg, népével kapcsolatos tapasztalata. A csángóügyet is így látom: szükséges az anyaország támogatása, de az itteni emberek jobban átlátják a helyzetet, a gondolkodást, a közeget. Ez igen lényeges. Hogy lehetne ezt megvalósítani? Erre nagy körültekintés, a tapasztalatok felhasználása, minél több ember bevonása és ennek az ügynek a széles körű ismertetése szükséges. Európa mindjárt feladja a jövőjét. A történelemből megtapasztaltuk, hogy sem a nagy gazdagság, sem a fegyverek, sem a hadseregek nem tudták megmenteni a nagy birodalmakat. Európát sem fogja a nagy gazdagság és a jólét megmenteni, ha nem lesz hit és erkölcs. Ennek elvesztésétől kell megóvni a csángókat. Tanulhatnak magyarul, olaszul vagy angolul, de ha hit nélkül, vallás nélkül akarjuk megmenteni őket, akkor nem tudom, hogy a befektetett munka, áldozat, pénz és jóakarat elegendő lesz-e. Nem jósolok!

Erdély még nem mozdult meg. Eleget hangoztattam az ügy fontosságát, de azt vetették a szememre, hogy amíg Sepsiszentgyörgyön román misét kell végezni – és végeznek nekik –, akkor mit akarunk Moldvában? Jó volna, ha az újságírók, tévések, az elkötelezett csángók nagyobb meggyőző munkát fejtenének ki ott. Tudom, hogy a Szent József plébánia felajánlotta a területén levő csángó szülőknek, hogy külön tartanak gyermekeiknek hittant magyarul, de ők mégis kivitték az állomás melletti plébániára őket román hittanra.

Hogyan és mikor lesz Moldvában magyar mise? Nehéz erre feleletet adni. Jó volna, ha nagyobb megértés lenne, és nem gyűrűzne be a magyar betegség, miszerint mindenki jobban tudja, mint a másik. Szerény véleményem szerint a Berszán Lajos atyáéhoz hasonló elképzelések nagyobb megértésre találnának, ha jobb kapcsolatot alakítanánk ki a moldvai papokkal, és akiknek nem az újságok címlapján vagy a képernyőn keresztül üzennénk, ha tévednek, vagy nem a mi elképzelésünk szerint tesznek valamit. Lehet, hogy aki ma nem szívesen veszi ténykedésünket, holnap megértőbb lesz. Bízva abban, hogy talán egy madárlépéssel előbbre haladtunk és haladunk, akkor már nem volt hiábavaló a fáradozás. Adja a Jóisten, hogy legyen sok elkötelezett ember, és legyen sikerük, örömük azoknak, akik a napi munkát végzik, a szervezés vagy a tanítás nehéz, de szép feladatát. Népünkért a napszámosmunkát mindig a névtelen, szerény nevelők, tanítók és papok végezték. Most is erre van szükség.

Györgydeák Lajos

A szerző nyugalmazott római katolikus plébános