Miklós János, aki húsz éve „beszél” a néptánc nyelvén

– Városi ember létére miként szeretett bele a néptáncba?
– Szüleim, a gyermekeik számára jobb élet reményében a Székelyföldről származtak el ide, a határ mellé, így mi már mindannyian itt jöttünk a világra. Közben éltünk Élesden két, majd Aradon hat évet, de utána 1977-ben visszaköltöztünk Váradra, azóta itt élek és dolgozom. A néptánccal gyermekkoromban találkoztam először. Már az elemi osztályokban táncoltunk, majd itt, Váradon az általános iskolai zenetanárnőm szorgalmazta, hogy tanuljak népdalokat, a testnevelés tanárnőm pedig azt, hogy táncoljunk az iskolában. Azok természetesen még csak apró próbálkozások, ismerkedések voltak a népzenével és -tánccal. Majd amikor a fordulat után, a kilencvenes években lehetőség nyílt arra, hogy ezzel foglalkozzam, rögtön bele is fogtam. Jó néhányan voltunk a Bihar Gyöngye Táncegyüttesben, akik amint megtanultunk valamit, azonnal tovább is tanítottuk. Szalárdra, Biharra, Bihardiószegre jártunk gyerekeket oktatni, én meg is ragadtam e mellett.

Közben Magyarországon táncoktatói kurzust végeztem távoktatásos formában, jelesre vizsgáztam, nagyon szerettem a tanáraimat. Varga Gyuszi bácsi volt többek között az egyik néprajztanárom, aki a Déri Múzeumnak volt évtizedeken át az igazgatója. Táncmesterem volt a Nyírség együttes vezetőjeként Demarcsek György, aki tavaly nálunk járt, és a Nagyvárad Táncegyüttes egyik műsorában is közreműködött. De említhetném Szilágyi Zsoltot, a dél-alföldi és dél-dunántúli táncok nagymesterét, és még sorolhatnám, kik segítettek engem abban, hogy erre a pályára lépjek. Immár húsz éve foglalkozom ezzel. 1995-ig tanítottam Nagyváradon és Diószegen is, a Szömörce együttes nekem köszönheti a nevét – nagyon szerettem a diószegiekkel foglalkozni, sajnáltam, hogy el kellett hagynom őket.

A kereskedelemben eltöltött nyolc év után úgy gondoltam, visszatérek a kultúrához, és amikor táncházas barátaim szóltak, hogy lehetőség van hivatásos táncegyüttest alakítani, azonnal megragadtuk az alkalmat. A Bihar megyei tanács a kezdetekben négy állást biztosított magyar táncosok részére, ebből építettünk aztán komoly kultúrpolitikai lobbi és hatalmas munka árán együttest.

– Néprajzot és antropológiát kezdett tanulni nemrég. Ez azt jelenti, hogy a néptánc nemcsak magát a táncot, a mozgást, a szórakoztatást jelenti, hanem komoly háttértudást is feltételez?
– Úgy gondoltam: noha betöltöttem a negyvenkettőt, az én munkakörömben nem elegendő az elméleti tudásom a komoly szakmai munkához. Korom ellenére csiszolnom kell még az agyamat ahhoz, hogy tágítsam a tudásomat. Sokáig vártam, hogy talán a váradi Partiumi Keresztény Egyetemen indítanak néprajz szakot, de ez mostanáig nem történt meg, ezért jelentkeztem távoktatásra a kolozsvári Babeş–Bolyaira. Ez azért is fontos, mert nekem nincs felsőfokú képesítésem a szakmában. Bár sosem voltam elzárkózó, szűk látókörű típus, mindig igyekeztem mind a kortárs mozgásvilágot, mind a táncszínházi produkciókat figyelemmel követni.

A Nagyvárad Táncegyüttessel is olyan tendencia mentén haladunk, ami a mai kortárs néptánc színpadi alkalmazására jellemző: nemcsak simán folklórműsorokat és archív táncanyagokat alkalmazunk színpadra, hanem ezeknek a segítségével, a néptáncnyelvezet rendkívül gazdag motívumkincsével, amely a Kárpát-medencére halmozottan érvényes, próbálunk színházi, táncszínházi produkciókat is színpadra vinni, hogy gyarapítsuk a közönségünket, ne csak egy szűk rétegnek játsszunk. Sokféle történettel dolgoztunk már, Köztük népmese, legenda, eposz vagy drámai írásmű, mint például legutóbbi táncjátékunk, a Tragédia, amelyben Madáchot mintegy ürügyként használva próbálunk táncban gondolkodni az emberi sorskérdésekről. Amikor az ember ilyen műveket alkalmaz színpadra, akkor a tánc nyelvén próbál történeteket elbeszélni, és közben színjátékot, színpadi jelenlétet és mozgást tanul hozzá. Ebben nagy segítségünkre volt Dimény Levente, a színház Szigligeti Társulatának vezetője, aki nyolc éve időszakonként színpadi gyakorlatokkal tanít bennünket arra, hogyan kell viselkednünk, megnyilvánulnunk színészként, hogyan kell a színpadot alkalmaznunk arra, hogy ne csak néptáncszagú legyen a produkció, hanem erőteljesebb kifejezési formákat is megtaláljunk.

– Nem kifejezetten csak néptáncosok tehát a táncegyüttes tagjai?
– Valójában előszeretettel nevezik annak magukat, de a néptáncon kívül a kortárs tánc elemeit, balettelemeket is alkalmazunk – ám a néptáncot jobban kedveljük, és magunkat is inkább néptáncosnak szeretjük hinni. A kortárs mozgásvilág távolabb áll tőlünk, jobban jellemez bennünket az egyszerű paraszti tánckultúra, mi abba vagyunk szerelmesek. Minden táncunkat archív gyűjtésekből tanulgatjuk meg. Azt gondolom, hogy elsősorban hivatásos néptáncegyüttes vagyunk, ám időnként különböző műfajokban kalandozunk: komédiában, tragikusabb drámai darabokban – ilyen volt a Feltámadás –, vagy szatirikus történetekben, mint a Csökmői sárkányhúzás legendája, de volt magyar népmesefeldolgozásunk is, Az eltáncolt cipők.

Emellett folklórműsoraink azt bizonyítják, hogy hatalmas kinccsel gazdálkodunk, ezt szeretnénk valahogyan visszacsempészni a nagyon korán polgárosodott Biharba. Itt ma már kutatóként is nehezebb dolga van az embernek, sajnos itt csak nagyon kevés eredeti táncanyagot lehet fellelni. Bár a Magyar Tudományos Akadémián van egy háromperces Fekete-Körös-völgyi gyűjtés, amelyben az ottani magyarok tánca szerepel, de abból sajnos már rekonstruálni sem lehet a táncot. Annyi látszik, hogy nagyon sokban hasonlít a dél-alföldi tánckultúrához, ami egyértelmű is. Emiatt gyakran nyúlunk erdélyi és romániai táncanyagokhoz, most például a Tragédiában az argeşi-i úgynevezett căluşar-táncokat vittük színre. De előszeretettel táncoljuk az erdélyi cigányok táncait is: nagyon virtuózak, szép és gazdag motívumkinccsel rendelkeznek.

– Ennyire tág, rugalmas a néptánc, ennyi műfajt elbír?
– Nagyon is. Egy nyelvezetet bármiféle dolog kifejezésére használhat az ember, és a tánc motívumkincse is egy nyelvezet. Nekünk, magyaroknak különösen fontos ez, mi erre már iskolát építettünk. A mi zene- és néptáncoktatásunk az egész világon híres, a táncházmozgalom mint módszertan elfogadott Japántól Kínáig, Venezuelától Bolíviáig. A nyári néptánctáborokba rengeteg külföldi jár.

– Lehet-e a fiatalok számára alternatíva egy táncház az elterjedt klubzenével szemben?
– Igény biztosan van rá. Úgy látom, hogy a magyar fiatalokra jellemző egyfajta visszafordulás a népi kultúra felé. Vannak olyan világzenei tendenciák, amelyek a népzenét egyebekkel próbálják ötvözni, és így szélesebb körben értékesíteni, itt híres erdélyi együttesek, zenekarok is léteznek. És ott vannak az amatőr táncegyüttesek is. Magyarországon persze ennek teljesen más az infrastruktúrája, hiszen ott sosem volt tilos „magyarul” táncolni, és így ott az iskolai oktatási rendszerbe is beépülhetett, nálunk a táncoktatás nincs megszervezve, legfeljebb egyetemeken él a népzeneoktatás. Ám a népi kultúra még mindig eléggé lenézett, lesajnált terület, bár a tendenciák és az alulról induló civil kezdeményezések már nem ezt mutatják. Talán csak a fiatalokat kellene kicsit ösztönözni. Érdekes, hogy amikor megismerik, szinte mindannyian bele is szerelmesednek, de addig nem sikk magyarul táncolni a különböző gépi műfajok mellett. Vannak persze, akik a világzene, komolyzene felé kezdenek fordulni, de nem ez a jellemző. Itt kellene cselekedni.

Váradi óvodák, iskolák mellett a Nagyvárad Táncegyüttes is tett ezért: összefogtunk a Francisc Hubic Művészeti Népiskolával, és elindítottuk az utánpótlás-nevelést tavaly decembertől, bárki tanulhat népzenét és táncot. Táncegyüttesünk pedig műhelyként is működik, a tudásanyagot átadjuk a fiatalságnak, néhány táncosunk óvodában oktat, mások együttest vezetnek. Ezek az emberek ma is zászlóvivői a táncmozgalomnak. Jómagam is négy évig tanítottam a 9-es iskolában a párommal együtt, már Berettyóújfaluba is felkértek koreografálni, zsűrizni hívnak minket, zenészeink járják Erdélyt és a Partiumot – mindenki, aki tud, itt-ott valamit tesz, a maga módján hozzájárul az ügyhöz. Az igény hullámzó, de mindenképp nagy szerepük van az amatőr táncegyütteseknek és a hivatásosoknak egyaránt – előbbiben élen jár talán a micskei Görböc, a mihályfalvi Nyíló akác, a borsi Galagonya, az érsemjéni Ezüstperje, a váradi Csillagocska, amelyek szakmailag szépen fejlődnek. A táncház valójában gyűjtőfórum, táncalkalom, ahová az emberek eljárhatnak, megnyilvánulhatnak, együtt jól érezhetik magukat. És ez a legfontosabb.